Új Szó, 1977. február (30. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-21 / 51. szám, hétfő
Wolfgang Hildesheimer: Nagyobbacska üzletkötés Janiga József rajza ■■l, valaha egy széllel bérli 'clt székely fiú KolozsVi I v^ron- egy nap ezzel fordult Tamásihoz: — Hiszen mi kollégák vagyunk. Én is írogatok. Áron a felajánlkozást el akarta hárítani ugyan, de nem akarta megbántani a fiút. így felelt: — Igen-igen. A különbség csak az, hogy nem ugyanolyan sorrendben tesszük a szavakat egymás mellé. Ha belegondolok, ez a lefőbb különbség. Ezért a sorrendért, például az egyetlen lehetséges jelzőért, mit küzdtek már magyar írók. Zárt műhelyek anyanyelvi esztergapadja. Mert két jelző több, mint három, egy több, mint kettő, megtalálni azt az egyet, ezt az egyetlenegyet, az irogatáshoz ugyan nem, az íráshoz azonban ez Is hozzátartozik E szigorral kezdődik minden írás. A válogatás fegyelmével, e kérlelhetetlen szigorúsággal. Ez is, a Tamási-anekdota is eszembe jutott most, hogy az egri titkot fölfejtették, a Titkosnapló- 1 nyilvánosságra hozták. Hogyan hittük, hogyan hihettük azt, hogy ez tibeti betűjel, tibeti írás? A kövérre hizlalt legenda körül tüsténkedtem magam is. Önhibámon kívül, de a valótlant terjesztgetve. Nagyón az új idők elején, még 1947 ben, az író halálának huszonötödik évfordulóján, fölkerestem az egri Gárdonyiházat. ahol a fia. Gárdonyi Sándor fogadott. Megtört-megviselt öregember volt már, földig érő ferencjóskába öltözve nyitott kaput, orra nyergén szemüveg billegett, annak egyik üvege törött lévén. Hangja olyan csöndes, messzi volt, olyan fakó, mintha nem mellettem szólna. Megmutatta az Ideal írógépet, amely összelapított vaskeréknek hatott; ágyútalp alól emelték ki. Fölnyitotta a dolgozószoba egyik asztalfiókját, zöld vászonba kötött, vonalazott kéziratos könyvet emelt ki belőle és föllapozta. Furcsa girlandok, ismeretlen betűjegyek szaladtak előttem. — Mi ez? — kérdeztem. — Apám írása. Tibeti írás. Nem szerette, ha valaki jegyzetfüzeteibe olvasott. Ezért tibeti nyelvtant hozatott, elsajátította azt, s azon túl, beszélte el a fia, csak tibeti nyelven jegyzetelt. Én is leírtam ezt, a szedő kiszedte, a nyomda kinyomtatta, belekerült egyik könyvembe is, hizlaltam, hizlaltuk a valótlanságot. Aztán kiderült, hogy ez nem tibeti írás, csak nyelvünk „magas elzárt Tibetjébe“ nyit kaput. A csiszolóműhelybe. Az esztergapadhoz. Pontosan oda, ahol a Tamási emlegette sorrend készül, e sorrend kialakul. Az az író, az igazi, aki fél attól, tart attól, hogy nem tud igazán magyarul, aki szüntelen és szakadatlan, a végóra pillanatáig tanul magyarul. Abból indulva ki, hogy a tökélyt, a nyelvi tökélyt még senki sem érte el. Kazinczyval szólva „az ír jól, aki úgy . ír, ahogy a hely (értsd a tárgy és a műfaj) megkívánja“. Nos, mit kíván meg a hely; tárgy és műfaj? E gyötrelemben telik s lobban el az írói emberöltő. „Tizenhét éve foglalkozom a dologgal“, jegyzi meg Móricz,’ az Er déli)-témáról szólva. Tizenhét éven át kereste a kort, e kor tizenhetedik századi magyar nyelvét, a hajdúk darabos beszédét, az erdélyi paraszti szólást magyar urak nyelv- használatát. szászok cikornyáit; erdélyi emlékiratokból, zsoltá- ros könyvekből, a kolozsvári Kelemen Lajos által elébe terített korabeli levelekből és okmányokból tanult magyarul. Hogy az a tizenhetedik századi „sorrend“ korhű és valóságos legyen. Alkotás utcai lakásán Tamási Áron egyszer megmutatta nea barna színre talált szinonimáit: taplószín, diószín, mogyorószín, fahéjszín, parafaszín, dohányszín, lencseszín, naspolyaszín. datolyaszín, mókusszín, teveszín. cserebogárszín, nyúlszín, őzszín. májszín, avas, hamvasbarna? Kit akart megtéveszteni a Tibetan • grammar, a Tibeti nyelvtan felirattal, ki előtt akarta eltitkolni azt, hogy ne írjunk „kék“ et. írd: „katagán- szín“? Ki elől fedte eszterga- padját. azt a Balogh Edgár emlegette tintás esztergapadot? „Csak íróművésznek való, piacra nem“, így kezdődik az intelem. Ruffy Péter: kém új szójegyzékét és a szája szegletének egyetlen vonásából előbújó mosoly kíséretében megjegyezte, hogy neki a magyar nyelvből holtáig javítani kell. már csak azért is, mert magyar nyelvből a hadiérettségin elégségest kapott. Nézegettem a finoman metszett írásos Tamási-betűkkel telerótt oldalakat, a dunántúli székelyek közt lejátszódó, készülő Szirom és boly szójegyzékét: Pilinke — pelyhecske. Pilinkézik — szálldogál a hó. Esdi — fiú a lányt, darázs a mézet. Bandalog —- gondolkozva bandukol. Kodoz — éhezve lézeng, télen a farkas, tavasszal a róka. Mit rejt Gárdonyi Géza Tit- kosnapló- ja, amelyet Gilicze Gábor egyetemi hallgató s Gyürk Ottó honvéd alezredes évekkel ezelőtt egyidőben fejtett meg, s amelyet most a Szépirodalmi Könyvkiadó Z. Szalai Sándor válogatásában és tanulmányával jelentetett* meg? Nem mást. Ugyanazt rejti ez is. Egy magyar író tanóráit. Tanórák ezreit. A sorrendet rejti ez is. A küzdelmet érte. Szó szerint idézek: „Más szóval a szót!“ „Minden szón qondolkod/.* Minden szón gondolkodj — milyen igét használjak Gilicze és Gyürk munkájának szabatos meghatározására? Lefordították Gárdonyi titkosfüzeteit? Gárdonyi jobbról balra, s alulról fölfelé haladva ugyan, de magyarul írt. Ha nem is magyar betűkkel. Átültették? A fantasztikus, magateremtette betűjelek magyarját áttették magyar betűs magyarra? Az egymilliós szókinccsel rendelkező anyanyelv bizonyára rejt olyan igét. amely pontosan kifejezi ezt. Ezért is örökösen tanulni kell. Az igék tornyából, az igék katedrálisá- ból, az igék templomboltozatából és gyámköveiből kikeresni azt a téglát, az egyetlenegyet. Nem lelem. Talán ha nem buktat meg Szombach Godehard főtisztelendő úr magyar nyelvből az érettségin. Bizonyára okkal tette, hiszen még egy helyes igét sem lelek meg. „Ne sajnáld az időt: minden szón gondolkodj“, írja a Mes- terkönyv-ben; Gárdonyi Géza végiggondolkozta, végigtöprengte, végigválogatta e titkosfüzetek szójegyzékét. De ki elől, mi elől rejtegette például S az intelem után burjánzás támad, szín-szavakra talál más szót, jelzők sokaságát veti föl, ne írd le egyszerűen a szót, más szóval a szót, a piros lehet haragos, égő, vadpiros is, lehet somszín, ribizkeszín, bíborszín, vérszín, karmazsinpiros, rubinpiros, vércsepp-piros, s a tisztátlan is túl nyers, hideg, fakó, földhözragadt, a tisztátlan helyett válogassunk e szók közül: csatakos, pecsétes, latyakos, sónkolyos, mos- datlan, szurtos, korpás, szeneszsák. Nem akarta, hogy lássák, olvashassák a viaskodást, küzdelmét önmagával? Magyar író volt, tehát külön is tanulmányozta a szegénységet, a nyomorultak lakását, ruháit, a szegény osztályt, a szolgákat, táplálkozásukat, s melléjük függesztette az „értéktelen“ szinonimáit. „Ruháik: bagó-süveg, bocskor, fejelt-csizma, daróc, facipő, koldusköntös, kendervászon, gúnya, oldal-tarisznya, lyukas harisnya, csak a miatyánk tartja, guba ködmön, folton-folt“. S a táplálkozásuk-ból idézve: árva-leves, bodzakása, derce- liszt, árpalepény, csicsóka, puliszka, ürge, sóska, vadkörte, tökmag, irgalom-kenyér, vargánya, fojtóskörte, hajdina, szalonnabőrke. Csak nem leírni, hogy részeg. Kapatos, kótyagos, záká- nyos. Csak nem leírni, hogy figyel. Fülel. „Az igazi író nem a meglévő szókészletből dolgozik.“ Csak nem leírni, hogy nagy, kis, erős sovány. A jelző a legkopottabb klisé. „Ha az ősz jegye a sárga falevél, hagyd a fenébe a sárga falevelet, s keresd más jegyeit az ősznek!“ Keveset mondani. Kevéssel sokat. A más szóval a *szót mestersége, írja, csodákat művelhet, mint például Berzsenyi e sorában: „A pásztor-kalyibák gőze a völgybe szállt.“ Gárdonyi megjegyzése: „Ha falusi házat vagy kunyhót mond, más a kép.“ Végigolvassa a Magyar nemzet története tíz kötetét, de a tíz kötet nem jellemzi úgy a magyar karaktert, mint a kuruc nóta ezen egy sora: „Nagypipájú, kevés dohányú nemzet“. A Titkosnapló írójának egyébként száz pipája volt. Ezeket a háború szórta szét. Azóta nagypipájúságunk is megszűnt. Vagy — Tibetan grammar — elhamvadt? Kiégett? Kiveszett? Egyik este a falusi kocsmában ültem korsó sör mellett [egészen pontosan mögött), amikor közönséges kinézésű férfi ült mellém, és elfojtott, bizalmas hangon azt kérdezte: nem vásárolnék'-e egy mozdonyt? Ami azt illeti, köny- nyen rám lehet tukmálni sok mindent, nehezen tudok nemet mondani, ám egy ilyenfajta nagyobbacska üzletkötés esetében mégiscsak sikerült elővigyázatosnak maradnom. Noha nagyon keveset értek a mozdonyokhoz, a típus, a gyártási év és a dugattyú mérete iránt kezdtem érdeklődni. A férfi előtt azt a látszatot szerettem volna kelteni, hogy szakemberrel van dolga, akinek nem lehet zsákbamacskát árulni. Hogy ő ezt elhitte-e rólam, nem tudom; mindenesetre azonnal fölvilágosításokkal szolgált és fényképeket vett elő: a mozdonyt ábrázolták különböző nézetekből. [ó állapotban volt, s miután az árában megegyeztünk (használt volt, ezt ő sem tagadta, s bár a mozdonyok kopási ideje elég hosszú, nem voltam hajlandó az eredeti árat kifizetni érte), megvásároltam. Még azon az éjszakán hazaszállítottam. Talán meg kellett volna gondolnom, hogy e furcsán nyélbeütött vásár körül bűzlik valami, de jóindulatomban ilyesmi eszembe som jutott. A házba nem helyezhettem el az ajtók miatt, de lebet, össze is dőlt volna a ház a megterheléstől. A garázsba raktam hát be a közlekedési eszközök helyébe. Hosszában természetesen csak félig fért el, a garázs magassága azonban megfelelt. Közvetlenül a vasát után meglátogatott az unokatestvérem. Az a típus, aki minden spekuláció és érzelem kizárásával csak a meztelen tényeket engedi szóhoz jutni. Semmi sem lepi meg, mindent tud, már mielőtt elmesélné neki az ember, tud mindent. Szóval röviden: kiállhatatlan alak. Üdvözöltük egymást, s hogy a kínos perceket áthidaljam, elkezdtem: — Ezek a gyönyörű őszi illatok. — Fonnyadt burgonyaindák illata — folytatta, s ha úgy vesszük, igaza volt. Utána megkínáltam a konyakból, amit ő hozott nekem. Szappaníze volt, és előtte sem titkoltam el véleményemet. Azt mondta, ez a konyak — amint a címkén olvasható — nagvdí- jakat nyert Liége-ben és Barcelonában, St. Louis-ban pedig egyenesen aranyéremmel tüntették ki. Ezért finom. Miután fölhajtottunk néhány pohárral, elhatározta, hogy nálam tölti az éjszakát. Hátrament, hogy elrendezze a kocsiját. Néhány perc múlva visszajött és halk, reszkető hangon azt mondta: egy hatalmas mozdony áll a garázsomban. — Tudom — szóltam nyugodtan és ittam egy korty konyakot —, nemrég vásároltam. Kötekedő kérdésére, miszerint gyakran utazom-e vele, azt feleltem: — Nem, ó dehogyis, csak éjszakánként nagy ritkán. Egy parasztasszony lakott a szomszédomban. aki boldog eseménynek nézett elébe, őt szállítottam be a kórházba. Még ugyanazon éjjel ikerpárnak adott életet. Ám ennek természetesen semmi köze a mozdonyhoz. Egyébként ez jókora lódítás volt, de fene tudja, ilyen esetben nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy a valóságot egy kicsit ki ne színezzem. Hogy elhitte-e vagy sem, nem tudnám megmondani; szótlanul vette tudomásul és látszott rajta, hogy nem érzi valami jól magát. Hallgatag lett, megivott még egy pohár konyakot, aztán elbúcsúzott. Többé sosem láttam. Amikor röviddel ezután az újságokból értesültem arról, hogy a francia állami vasút egyik mozdonya eltűnt (egyik éjszaka a földről, jobban mondva a tolatópályáról lopták el), kiderült, hogy tisztességtelen üzlet áldozata lettem. Ezért tartózkodó hűvösséggel fogadtam üzlettársamat, amikor rövidesen újra összefutottunk a kocsmában. Ezúttal egy emelődarut szeretett volna eladni, de nekem volt annyi eszem, hogy ne ugmrjak be üzleteinek. És egyébként is: mihez kezdjek egy emelődaruval? Bob Ferenc fordítása Leonyid Lapcuj A mi nyelvünk Századok munkálták gondosan, Mint kovács apáink kését, Csiszolták életét oly pontosan, Mint ügyes kéz a fűrészét, S jegyen bár zúgó szélvész, Könnyű szán, fűszál vagy moha, Sarki róka, felhő és prém, Rén, mely ijedten száguld tova, Mi volt, s ami lesz még, Mind megkapta nevét, . S minden: hazai szót. Nyelvünk bizony keményen hangzik, Egy sincs benne gyönyörű szó, Csak, mi gyermekségünktől hallik: Pásztor, halász és vadász — e Három szó — ez jelenti népem, Mely a fagyos északon él, Három szót ejtek csak, de véiek Hőséneket éneklek én; Századok munkálták gondosan, Csiszolták nyelvünk pontosan. Nyelvünk él Jamal meséiben, Melyekben a szerencsés hős — Nem más, csak pásztor, halász, vadász, Őseink nyelvén beszélő — Sívó szélén, hóviharon győz; S ha volna kristályos forrás, Mely kavicsok között csordogál, Nem bújnék szomjúbban hozzá: • Ficánkol a halacska benne, S ó, csodálatosan éltet engem! H. Kiss Judit fordítása • A nyenyec irodaion! jeles képviselője, 1934-ben szülelett. 1977. 1L 21. EGY TITKOSNAPLÖ ÜZENETE
