Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-10 / 9. szám, hétfő
Fiilöp Miklós: A hóember nem vérzik — Arra is emlékszem, hogy pir- kadt, de szürke köd ereszkedett, s csattogó hideg volt. Felsorakoztattak. Megindult a menet, hosszú félkilométernyi. 1. Minden lépésért harcolni kellett, a szél is szemből fújt, röpködő, .ködből font képeket lobogtatott: A mutatóujj meghúzza a ravaszt, és a dörrenés már mennyei sípszó, édes bizsergés, lebukni a hóba, fejjel előre a hideg puhaságba, s várni a tavaszi olvadást, a napfényt, hogy kiszikkassza csontjaimat ... Jó volt nem gondolni a fájdalomra, óvatosan takargattuk, engedtük a fehér csillogást beszívódni agyunkba, s helyet csináltunk a karba tett kezű rémületnek. Amerre néztünk: hótenger, sehol egy fekete pont. Ott volt a halál, puskaporszagú, szédült, futott, s elfáradva összeroskadt: — ölj meg! Keresgéltünk, elődökre gondoltunk, bűnös múltakra, életemlék-foszlányok olvadtak halálcédula nagyságú hópely- hekbe. Volt, aki tagadta eszelősségét, s mert sorsszerű igazságtevésről beszélni. Ember emberért felelős, ember adja az életet... így beszélt, elosztotta utolsó kockacukrait, s térdre rogyott, nézését az égre akasztotta, a puha fá- tyelba, s ajkai szavakat mormoltak. Négyesével meneteltünk, tágultak a lábnyomok, a szántóföld rögös közei kiteltek ... Ötödik napja meneteltünk. 2. Elöl a legnehezebb: forgószél kavarja a havat, s csípős legyintéssel talpad az arcokhoz. Felváltva cserélődik az első sor. Nincs sorrend: félkilométernyi távon szemről szemre jár a kétségbeesés. Az öregeket kíméljük, s még valakit: a tanár urat, aki lassan lemaradozva küzd, fenyőágas kabátjába bu- gyolálva viszi hétéves fiát, Róbertet. Percenként tapogatja, takarja. Kézről kézre adjuk a kockacukrot, a kenyeret, s megy vissza az üzenet: Él, Róbert él! Parancs volt, parancs a rongyokba csavart lábaknak, parancs az értelemnek, hogy tovább kuporogjon. Megforgattuk szánkban a szó ízét, haraptunk belőle s továbbadtuk: Él! Ez volt az ötödik napon a kapocs, ez tartotta még ébren tudatunkat s adott erőt lábainknak. 3. Boltíves kört ír le a rakéta. — Halt! Az első sor megállt. A második is. Negyedóra múlva az utolsó is. Ijesztően nagyok most a hópelyhek. Zajtalanul ejtőernyőznek. Megtapogatjuk: foszlós. Megízleljük: ó, illúzió... 4. Kutyák ugrálnak a sorok mellett, vonítanak, parancsok röpködnek. Kulacsok verődnek acélhangú fegyverekhez. Kling-klang ... I-Ierr Oberst forró teát szürcsöl. 5. Róbert kinyitotta szemeit: fehérben csillogó emberek, hófehér csillogás... (Lila karikák fűzik láncaikat). Felismeri őket, tapsikol: „Hóemberek, sok, sok hóemberi“ A tanár úr mondja, hogy otthon minden télen hóembert gyúrtak. Ketten, a kisparkban. „Él, él Róbert!“ Az emberek már gyúrják. Ropogós, nagy tömböket gurítanak. Gombokat szaggatnak ruháikról, hogy a hóembernek szeme is legyen ... Róbert nézte, egy pihe a szemére szállt, súlyos feketén csillogott. A pihe nem olvadt el. 6. Megindult a menet. A sorköz kitágult: kalapemeléssel vonultunk el a hóember mellett. 7. Ott állt a hóember. Herr Oberst kocsija előtt. Csillogott a sziporkázó fényben, frissen, ráncok és sóhaj nélkül. Ropogtak a fegyverek. Már kifogyott a fegyverekből a töltény, s a hóember állt. Lángvörösre iz- zottak a fegyverek, a katonák hitték, hogy a hóember él. Ojabb töltényt raktak fegyverükbe, vakon engedelmeskedtek önmaguknak; szorították fegyverüket, s eregették a sorozatokat. A rostává lőtt hóember megroppant, hófehér, omlós testét kiterítette, vérben forgó szemek kutatták, VÉRT kerestek! A hóember nem vérzett. A hóember soha nem vérzik! A fegyvert tartó karok elernyedtek s leeresztették a gyilkos szerszámot, a csövek sisteregve kristályszemcsés víz- gyöngyöket aggattak magukra. Anor: Egy ruhatárosnő elbeszélése Hogy mi a dolgom? Beveszem és kiadom a kabátokat. Közben megállók a fogasok mellett. A hivatalban sok az ember. Képtelenség mindenkit számon tartani. No meg mikor? Az embernek leszakad a lába, annyit lót- fut a holmikkal. Sokféle ember fordul meg itt nap mint nap, de a kabátját, azt egytől egyig mindnek ismerem. Tudom, kié milyen; az egyiké ilyen, a másiké megint más. Ahányan vannak, annyiféle a kabát is — a szabása, ' a vonala, ahogy mostanság mondják ... Szám nélkül se keverem össze. Hogy én a hét év alatt mit összedédelgettem a mindenféle kabátokat, naphosszat futkostam velük! Hát persze hogy emlékszik az ember. Tán el sem hiszed, de azt is tudom, kinek a kabátját hová akasszam. Nézem, hát csak például együtt jönnek, együtt mennek. No, hová akasztom őket? Persze hogy egymás mellé. De nem is erről akartam ... Történt itt egy dolog. Bár hát valójában nem is történt semmi, egyszerűen csak... Látod ezt a helyet, ahol az a bőrkabát lóg? No, arra a helyre úgy két-három évvel ezelőtt mindig két kabátot szoktam akasztani. Az egyik, most is emlékszem, egy vadonatúj világosdrapp volt. A másik meg fekete férfikabát. Agyonhordott, kopottas újju... Itt lógtak nálam egész nap. Reggel együtt vettem be őket, este meg együtt adtam ki. Ha meg előfordult, hogy nem jöttek, hát árválkodott a fogas. Úgy gondolom, ezek még betegen is együtt voltak. Nem törtem én, fiam, a fejemet, kik ezek egymásnak, férj feleség, vagy mi egyéb, de egy biztos, elválaszthatatlanok voltak! Emlékszem, a férfi fehér sálat viselt, ismered, olyan fehér gyapjúsálat, épp, mint a tied, fiacskám, épp, mint a tied. Leveszi, és csak úgy begyömöszöli a zsebébe... Ha meg hideg volt az idő, vagy esett, a sálat mindig a női kabáttal együtt vettem be ... Előbb a nőit adta be, a világosat, azt akasztottam alulra, felülre meg a férfiét. Elnéztem párszor, hát tisztára mint az eleven emberek! Átöleli a fekete a női kabátot, beborítja. Mintha a gonosz pillantásoktól védené. így volt ez velük — mindig csak együtt. Ha korábban jöttek munkába, ha elkéstek — az ő helyük csak az övék. Megesett, hogy olyan tömeg volt, olyan nyüzsgés, hogy mindenki holmijának nem is jutott hely. De ha az enyime- ket nem is láttam, azért a helyüket titokban csak szabadon hagytam... Magam sem tudom, miért... Nem volt szívem! Volt akkoriban még egy kabát, amit ugyanígy szemmel tartottam. Szintén férfikabát, barna. Ez mindig magában lógott. Jön, nem néz se jobbra, se balra, lelöki, és már megy is a dolgára. Egyedül járt. Egymaga jött, egymaga ment. Se barátja, se ismerőse, senkije se volt. Szép volt a kabát, új drága szövet• Azerbajdzsán író. bői. Az ilyent megjegyzi az ember. Valahogyan leszakadt egyszer az akasztója — csak fognia kellett volna a tűt meg a cérnát, igazán nem nagy dolog — de nem! Tiszta gyötrelem lett az életem vele. Bárhogy akasztottam föl, folyton leesett a földre. Szóltam neki, kértem ... másnap megint minden ugyanúgy volt, maradt a régiben... Nem nagy ügy persze, de attól függ, kinek. Ez meg úgy látszik, soha életében nem vett még tűt a kezébe ... No, elfogyott a türelmem, fogtam, megvarrtam magam ... így telt-múlt az idő. Egy szép napon ... emlékszem, rengeteg volt az ember, mindenki sietett, innen az ajtóig állt a sor. Alig győztem. Mert igaz is — minél előbb el kell venni az emberektől a holmijukat, hogy ne legyen itt tolongás, meg még a számokat sem szabad eltévesztenem, nehogy rendetlenség legyen. Kifulladtam, a lábom is alig éreztem. Aztán nézek, hát mintha csöndesedne. No, gondolom, hála isteni... legalább kifújhatom magam. Leültem oldalt, hát egyszerre — úristen, sietségemben mégiscsak megtévedhettem, ezeket az enyémeket kétfelé akasztottam. A kis drapp a barnával van. Ö, te ostoba, mondom magamban. Odamentem, megnéztem: talán a feketét tettem a barna helyére? Látom, bizony tévedtem, üres, üres a fogas. Másnap ugyanaz. Aztán szintén ... Aztán látom, megjött! A másik, a fekete kabátos. Beadja a kabátját... Mit volt mit tennem, fiacskám, fölakasztottam egymagában. Mégsem akaszthatok egy helyre három kabátot! Az idő meg rossz volt: aprószemű eső szemetelt. Ez, ha reggel elkezdi, estig se hagyja abba. Még csak meg sem áztat istenigazából, csak kellemetlen. A kabátja mindenkinek száraz volt, legfeljebb ha az Ujjal nyirkosod- tak át. Ezé meg — facsarni lehet belőle a vizet! Nincs egy tenyérnyi száraz hely rajta. No, az idő múlik, így telt el egy hónap. Minden változatlan. Ahogy azon a napon elkezdődött. Kezdtem hozzászokni. Hát egyszer megszólít amaz, a fekete kabátos. Körül persze senki. „Nagyon kérem — mondja — adja ide azt a kabátot, legalább egy pillanatra“. És mutatja a kis drappot. Tudod, fiam, milyen rendszer van itt. Ki milyen számot ad ide, azt a kabátot kapja. Ha az édes testvérem jön, szám nélkül azét sem adom ki. Más kabátját pedig — arról beszélni is kár! Itt meg az isten tudja, mi történt velem. Nézem, hogy gyötrődik, sajnálkozom magamban: eh, kedveském, mit akarsz nézni rajta? Ha nézed, ha nem, úgysem változtatsz semmin. Különben, úgy látszik, így kell ennek lenni. Neki egy szót sem szóltam, hanem mentem és levettem a fogasról a ka-' bátot. Rendben van, gondolom. Fogta és csak nézte, nézte ... aztán visszaadta. „Közönöm“ — mondta. És elment. Többet aztán nem is láttam. Z. Vándor Anna fordítása Zirig Árpád: Tenger felett most itt a lehetőség a kiszakadás lehetősége mindig csak lábűjjhegyen járni mindig csak lábűjjhegyen élni elvesztésének a lehetősége lazítani lazítani az idegeken mint a nyár a villanyhuzalokon lazítani lazítani az idegeken rámába feszített nappalok minduntalan visszatérnek már alig emlékszem magamra felvonulok felvonulnak az üres tenyerek arcokon átolvadnak az arcok rekkenő a hőség és itt a tenger akár az életünk } minden hullámával kitörni kíván magából hogy tetézze örömét mint mi a szavakat veszteségeinket de a percek mindig gyorsabbak mint a tetteink Szitási Ferenc: Neveld fel Mondd, ami kényszer szögesdrót emlékezetű Anya emlődnek nincs árnyéka tejednek Teje mégis felneveled a kitagadottat a partravetettet a kifiaborját a mérgeset ki testével kérdezett mint nyikorgásával a kapu neveld fel Török Elemér: Visszhang A fák rövidre fogják árnyukat, lombjukban fészket rakott a csend, a kisfiú játszani szeretne, meleg tenyerével végigsimítja eltört játékát, sóhajtása úgy visszhangzik az udvar négyszögében, akár egy szomorú pásztor dal az alkonyba hajló sziklák felett. _______________________________ Kö nözsi István jelvétele
