Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-31 / 30. szám, hétfő
O lyan hideg volt, hogy keze még a meleg kesztyűben is érezte. A környező erdő pedig mintha nekirontott volna a keskeny, hepehupás útnak, amelynek mindkét oldalán mély árkok húzódtak, tele áruló hóval. A faágak beleakadtak a gépkocsi szélébe, hócsomók hullottak tetejére. Gallyak karcolták a benzintartály oldalát. Sofőr-életében sokféle utat látott már, de ilyennel még nem találkozott. S éppen ez alkalommal kellett úgy gürcölnie, mint az igavonó baromnak. Alighogy megérkezett a földkunyhóba, amely szűk, sötét és nedves volt, alighogy lehajtotta fejét a sarokba, fáradt bajtársai között — már megint szólították, megint útnak kell indulnia. Aludni aztán fogunk. Dolgozni kell, hív az út. Nem mondhatod: „A munka nem medve, nem fut el az erdőbe.“ Éppen hogy elfut. Ha kicsit elbámészkodsz, a kocsi máris a vizesárokban van, aztán kér-* heted a bajtársaidat, segítsenek kihúzni, magad nem boldogulsz vele, eszedbe se jusson! És a hideg? Mintha maga az Északi-sark jött volna el erre az erdei útra. közlekedési rendőrnek. Hol köd ereszkedik alá, hol olyan szél támad a Ladoga-tó felől, amilyet még sohasem érzett — átható, süvöltő, hosszan tartó; hol meg hófúvás kerekedik, két lépésnyire se lát az ember. A kocsi teteje sincs vasból, enged a nyomásnak, segíteni kell a vizesárokba csúszott bajtársakon, ha te zárod le a sort; és ami a legfontosabb, a szállítmányt idejében célba kell juttatni. De hogyan is érzi magát ez a szállítmány? . Bolsakov megállította a kocsit, kimászott az ülésből és nehéz léptekkel taposva a havat, elindult a benzintartályhoz. Felmászott az oldalára és a téli délidei nap halvány fényénél látta, hogy a fagytól selymes oldalon feltartóztathatatlanul fut alá egy benzinsugár Hideg szaladt végig a hátán: a tartály folyt. A tartály a forrasztásnál megrepedt. A forrasztás szétvált. Az üzemanyag csurgóit. Állt és nézte a keskeny sugarat, amelyet lehetetlen volt megállítani. Érdemes így kínlódni az úton, hogy üres tartályt szállítson rendeltetési helyére? Eszébe jutott a múltban előfordult valamennyi baleset, de ilyenre nem emlékezett. A hideg égette az arcát. Ha soNYIKOLAJ TYIHONOV: A kéz káig áll és nézi — ezzel nem segít a dolgon. Bolsakov, a hóba süppedve, az üléshez indult, kinyitotta a szerszámos ládát, de mintha kínzóeszközök lettek volna benne. A fém szinte izzott. De bátran kezébe vette a reszelőt, a kalapácsot, a szappant, amely kőhöz hasonlított, vlsz- szatért a tartályhoz és felmászott az oldalára. A benzin kezére csurgott és valahogy különös volt. Jeges tűzzel égetett, átszivárgóit a kesztyűn, befolyt a zubbony ujjába. Bolsakov köpködve, néma kétségbeeséssel törte szét a forrasztást és bekente szappannal. A benzin már nem folyt. Felsóhajtott és helyére ment. Vagy tíz kilométert haladt, aztán megint megállította a kocsit és hátrament megnézni a tartályt. A forrasztás újra szétvált. A benzinsugár végigfutott a domború oldalon. Újra kellett kezdeni mindent. És újra zörgött a reszelő, a benzin újra égette kezét, s újra szappancsík rakodott le a forrasztás feltört szélére. A benzin már nem folyt. Az út végtelen volt. Már nem is számolta, hányszor mászott ki a kocsiból és kúszott fel az oldalára: már nem is érezte a benzin okozta fájdalmat. Úgy tűnt, mintha mindezt csak álmodná: a sötét erdőt, a végtelen hókupacokat, a kezén vé- gigömlő benzint. Fejében számolgatta, mennyi folyhatott már ki az értékes üzemanyagból, és számításaiból kiderült, hogy nem nagyon sok — negyven-ötven liter, de ha minden tíz-húsz kilométer után nem forrasztja be újra a tartályt, egész munkája kárba vész. És újra kezdhet mindent, az olyan ember konokságával, aki elveszítette az idő és a távolság fogalmát. A fáradtságtól már úgy rémlett, hogy nem is halad, hanem egy helyben áll, és minden negyven percben megragadja a reszelőt, a rés pedig egyre tágul, nevet rajta és az erőlködésén. Egy kanyar után váratlanul különös, végtelen kopár, ködös táj tárult szeme elé. Az út jégen át vezetett. A hatalmas tó állatként lihegett feléje, de ő már nem félt tőle. Biztos kézzel vezette a kocsit, örült, hogy az erdő véget ért. Néha beleütötte fejét a kormánykerékbe, de nyomban erőt vett magán. Az álmosság úgy nehezedett a vállára, mintha óriás állna a háta mögött és puha, vastag kesztyűbe bújtatott nagý kezével lenyomná a fejét és a vállát. A kocsi felAlmási Róbert illusztrációja Két hónap nem hosszú idő egy ember életében. Néha mégis végtelennek hat. Attól függ, mi történt ezen idő alatt. Parashósznak a rossz emlékezetű júliusi nap óta eltelt idő évszázadoknak tetszett. Az „évszázad“ elején Parashósz egyike volt faluja vidám legényeinek. Ma pedig meggyötört, fáradt öregembernek érzi magát, akinek gondolatai szüntelenül egyetlen pont körül keringenek: mi lehet az övéivel, látta-e őket valaki. A napsütötte sziget sem a régi már. A békés, csendes táj, melynek látványa régen betöltötte Parashósz szívét, megváltozott. Régebben, ha igazán boldog volt, fogta a gitárját és énekelt... énekelt. Régi és új ciprusi görög dalokat, melyekre oly szépségesen lehetett pattogtatni jobb kezének ujjaival. Néha gondolatai a tovatűnt boldogság körül bolyongtak — ilyenkor fergeteges gyűlölet izzott fel szívében, annak ellenére, hogy maga sem tudta, tulajdonképpen kit is gyűlölt igazán: honfitársait, akik a rájuk szakadó Rossz elindítói voltak? ... a törököket, akik elfoglalták szülőfaluját... Kiket? Sokszor önmagát is gyűlölte. Egy napon az erdőszélen találkozott egy falubelijével, egy öreg, barázdás arcú, borostás szakállú pásztorral. Az öreg egy dús lombozatú olajfa alatt üldögélt. Olajfa alatt, melyről azt regélték gyerekkorában, hogy a békét, a megbonthatatlan nyugalmat jelképezi. Mikor a vén pásztor Parashószt meglátta, úgy tűnt, már várta ezt a találkozást. GEORGOSZ FILIPPOU PIERIDI:* Bizonytalanság • Ciprusi görög ívó — Apám, anyám? — kérdezte izgatottan Parashósz. — A faluban maradtak. Anyád súlyos beteg volt, apád nem hagyhatta magára. — Vasszuláról mit tudsz — nyögte ki Parashósz, és szívét ott érezte dobogni a torkában. — Csapdába estek. Körülfogták a házukat, nem volt idejük menekülésre — mondta csöndes szomorúsággal az öreg pásztor, s megremegett a szája széle. Majd folytatta: — Üzenetem van a számodra. — Kitől? — kérdezte felcsillanó szemekkel Parashósz. — Naimtól! — Beszélj, öreg, mit üzent? — Azt mondta, ha látlak, mondjam el, hogy feltétlenül találkoznotok kell. Parashósz lehajtotta a fejét és nem szólt erre egy szót sem. — És azt is mondta — folytatta a pásztor —, ha találkozni akarsz vele, menj a Szent Lia dombra. Gyújts tüzet. Akkor a következő éjjel találkozhattok lenn, a tengeri barlangoknál. Parashósz azt érezte, megfullad. Levegő után kapkodott. Szíve hevesen vert, dübörgött a mellkasában, mintha ki akarna szakadni onnan. — Azt is mondta Naim, erről ne szólj senkinek — fejez te be az üzenetet az öregember. Parashósz agyában feltolultak az emlékek. A hajdani gyerekkori játékok, mikor a falubeli fiúkkal elindultak meghódítani a hegyoldalt. Aki előbb ért fel a csúcsra, tüzet gyújtott a Szent Lia kápolna előtti téren. Mikor kifújták magukat, háborúsdit játszottak. A játékukban mindenkor ott verekedett suhanci pajkossággal Naim is, meg a többi falujuk- beli török fiú. Most a határ húzódott ott, az újonnan kitiprott határ, a Szent Lia kápolnától a haragos hullámú tengerig. Az a határ, ami elválaszt bennünket a falunktól, s ahol most török katonák az urak. Naim sokéves barátja volt Parashósznak. Most mit akarhat? Csapdába akarja csalni? ... Nem, az nem lehet igaz! Miért hívja őt Naim? Miért akar beszélni vele? Óvatosan, lépésről lépésre tette meg az utat Parashósz az éjszaka csendjében. Minél közelebb került a sötétbe burkolózó tengerhez, annál izga- tottabb lett. Arra gondolt, otthon maradhatott volna, veszélyt érzett a tenger felől. A szikrázó csillagok, a gyönyörű csendes éjszaka sem nyugtatták meg felhevült idegzetéi. Eluralkodott rajta a szorongás, a bizonytalanság. Mikor leért a tengerhez, s kibontakoztak előtte a szikla körvonalai, hirtelen a parti homokra vetette magát. Zsebéből elővette a pisztolyát. Egy ideig csendben feküdt a homokon, majd suttogva megszólalta — Naim! — Parashósz! — hallatszott valahonnan Naim hangja. — Én vagyok! Egyedül vagy? — Igen! És te? — Egyedül — felelte Parashósz. Azután csakhamar feltűnt előtte Naim alakja, amint kibújt a szikla mögül. Bal kezével valamit átölelt, óvatosan, szeretettel, mint a csecsemőket szokták. Jobbjában ő is pisztolyt tartott. Parashósz felkelt. Néhány lépést előrement. így jobban láthatta a Naim kezében levő tárgyat, amit az lassan, óvatosan lefektetett a földre: Parashósz gitárja volt. Szinte akaratlanul közelebb kerültek egymáshoz. Egy pillanattal később Naim észrevette Parashósz kezében a hold fényében felcsillanó fegyvert. Kiabálni kezdett: — Hát fegyverrel jöttél? Hogy megölj? Jól sejtettem. Te kutya! Parashósz hirtelen leugrott a szikla mögé. Idegei már-már felmondták a szolgálatot. — Te állat török! Hiszen te is! — ordította. Azután megpróbált logikusan gondolkodni. Az első fegyverzajra elfognák a török katonák. Itt, a senki földje az ő szabad vadászterületük volt inkább, mint a görögöké. Hirtelen futni kezdett. Futott, futott, nem is tudta meddig. Mikor megállt, hogy kifújja magát, üvölteni, sírni szeretett volna, de miközben a könnyei potyogtak, hangosan nevetett. Azután eszébe jutott a gitár. A gitár, amely ott maradt, a tengerparti homokon, a senki földjén. RÉVÉSZ MÁRTA fordítása felszökkenve tovább futott. És valahol legbelül, az agyonfázott, holtfáradt ember bensőjében öröm élt: az a szilárd tudat, hogy ki fog tartani. És ki is tartott. A szállítmányt eljuttatta a rendeltetési helyére. ... A földkunyhóban az orvos csodálkozva nézté lehorzsolt, megnyomorított, összeégetett kezét és értetlenül mondta: — Mi ez? — A hasadást forrasztottam, doktor elvtárs — felelte és a fájdalomtól összeszorította a fogát. — Hát nem lehetett megállni az úton? — kérdezte az orvos. — Hiszen nem kisgyerek, tudja, mit jelent, ha ilyen dermesztő hidegben lelocsolja magát benzinnel... — Nem lehetett megállni. — Miért? Minek ez a sietség? Hová szállította a benzint? — Leningrádba, a frontra — felelte hangosan, hogy az egész kunyhó hallhatta. Az orvos figyelmesen pillantott rá. — Ú-úgy... — mondta vontatottan. — Leningrádba! Értem! Több kérdésem nincs. Gyerünk kötözni. Kezeltetnie kell magát. — Miért ne kezeltetném magam? Reggelig kezeltetem magam, aztán nekivágok az útnak ... Pólyában még melegebb is lesz vezetni a kocsit, a fájdalmat pedig valahogy a fogam közé szorítom. GELLÉRT GYÖRGY fordítása Kiss Péntek József versei: Anyám-Apám láttam én akkor: Anyám a csillagokba vágyott Apám csak apró dombra hágott Anyám a csend fényét szerette Apám a tűz ágyát kereste Apán ujjain sosem volt tintafolt Anyám köténye mindig tiszta volt Ha felkel a nap ülök két vonatfütty közé szoruló csendben (túl a falon elindulnak fényes útjaikra a mesék) reggel ha felkel a Nap meghal a pásztor szétfut a nyáj Országutak mentén országutak mentén lent lomha füvek között szundit a szél az estig üldözött mesék taván korcsolyázik a hold csillagsereg csilingel dalol a völgy felől lomhán gőzölög a köd: szundit a szél a napestig üldözött lombja közt a fának szív a: madár 1977. I. 31.
