Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-18 / 29. szám
U J S2U Os ztályharc az Indiai-óceán mentén — 3 ’976 [1. 18. A termel és, a termés elemi teltétele azonban a víz. Bár szerény tempóban, de országszerte épülnek a kisebb-nagyobb gátak, túrják a kutakat. A falusiak saját erőből eddig 110 kutat ástak, amelyek alkalmasak az öntözésre. Még a kútfúráshoz és a gazdaságok szervezéséhez is szükség volt az NLF biztatására. Mondom, nem volt itt mezőgazdasági kultúra. Az emberek cselédek voltak, fogalmuk sem volt a gazdálkodásról, megszokták, hogy az intézők, a birtokosok emberei megmondják, mit kell tenniük. — Most ki mondja meg, hogy éppen mi a teendő? — Mi, az NLF, a kormány szakértői, az agronómusok, a külföldi mérnökök, mindenki, aki ért hozzá. Jőe még mindig nagy szerep jut a spon- tanietiásnnk. Sokan támadnak bennünket például azért, mert előzetes kutatások, felmérések nélkül engedélyezzük és szorgalmazzuk a kútfúrást. A szakemberek egy része attól félt bennünket, hogy így elherdáljuk a vízkészletet. Való igaz, jobb lenne precíz geológiai térképek birtokában dolgozni. De amíg ezek elkészülnek, a földhöz juttatott parasztok haljanak szomjan a növényeikkel és állataikkal együtt? A kormányzó hangja átizzik, szenvedélyesen ostorozza azokat a szakértőket, akik szerinte feleslegesen fékezik a népet igazi energiái felszínre hozatalában. És azt magyarázza, hogy Dél-Jemenben semmilyen tekintetben nem volt még országos statisztikai felmérés (az idő tájt folyt az első népszámlálás, akkor még nem fejeződött be) — tehát eddig „álljon meg az élet“, konzerválódjék a nyomor, a tudatlanság? Ha a nép tett- készsége megelőzi a felmérők buzgalmát, miért kell azt fékezni? Most ne arra a „csodára“ várjunk, amit majd a geológiai térképek esetleg kínálnak, hanem bátorítsuk a változásokra, változtatásokra kész nép erőfeszítéseit. Távlati célunk egyébként is a mezőgazdaság teljes nagyüzemi átszervezése, újabb állami birtokok és szövetkezetek létesítése. Ezek nagy teljesítményű „vízművekre“, tárolókra, gátakra, vízszolgáltató berendezésekre épülnek majd. Addig viszont hozzuk felszínre azt, amit tudunk. Mi nem azért harcoltunk, hogy csupán holnapra és holnaputánra ígérjük a jobbat, a szebbet — csináljuk meg ma azt, amit — megtehetünk ma. A tervbe vett újabb 212 kút fúrásán dolgozunk, itt aztán helye van a külföldi segítségnek csakúgy, mint a helyi kezdeményezéseknek. A legtöbb segítség ebben a vonatkozásban is a szocialista országokból, elsősorban a Szovjetuniótól érkezik, de segít a FAO is. A kutak mellé — gépekre van szükségünk. Hiszen itt még a termőföldek kialakításáért is keményen meg kell dolgozni, és szüntelenül harccal kell -védekezni, nehogy a sivatag visszahódítsa a feltört parlagot. És korszerű állattenyésztést akarunk az országban. Rövidesen, megszervezünk egy nagy gazdaságot, ahol 2000 tejelő tehenet tarthatunk. Mert ez számunkra nagy gazdaság — ne mérje a mi lehetőségeinket kelet-európai mércével. A kubaiak is közreműködnek az állattenyésztési programban: az ő segítségükkel baromfiüzem létesül Ádentől nem messze. — Holnap majd a szövetkezetekben és az állami birtokokon lehet meggyőződni arról, hogy mit értünk el rövid pár hónap alatt — mondta kissé büszkén, és leplezve fáradtságát, amit a kimerítő program, a hosz- szú beszélgetések okoztak, amellett, hogy azért nem akadt meg a „zöld cédulák“ áradata sem, tehát változatlan buzgalommal 'átta el kormányzói teendőit is. — Most pedig, ha megengedi, telefonálok a villamoserőműbe, hogy befejezhetik a műszakot, mi is megyünk aludni. Ezen az éjszakán nehezen jött álom a szememre. A szakadozott moszkitó- háló mit sem ért, a szúnyoghad ,zu- hanóbombázó kötelékként lepett el, és kénytelen voltam meggyújtani az „Elefántot“, ezt a szúnyogriasztó, lassan bűzölgő masszát, amit előzőleg az éjjeli szekrényemre tettek. Reggel már zakatolt a villanytelep generátora, amikor útnak indultunk. Üt persze, csak a város széléig vezetett, aztán kezdődött a sivatag. A Wadi Beihan közepén egy kis zöld csík kanyarog: etrelbokrok, igénytelen fű jelzik, hogy ott maradt meg leghosszabb ideig a víz, s a felszín alatt elraktározódott még némi tartalék. A wadi néhol Duna-szélességű, másutt összébb szűkül, és ahol a völgy kiszélesedik, a nagy vízmosás is sokkal terebélyesebb lesz. Hogy a víz milyen magasan állhat benne „szezon“ idején, azt elképzelhettem abból, milyen hatalmas köveket görget-sodor magával. Ember nagyságú, simára csiszolt szikladarabok ágaskodtak a mederben: ember, teve, gépkocsi most ezeket kerülgeti. Ahol művelt földek mellett megyünk, ott citrom, narancs érik a zöld lombok között, másutt paradicsomtáblák vöröslenek. Faluhoz közeledünk. Házat még nem látunk sehol, de az útnak kiszakított csík mellett ott állnak az iskolás diákok, és a magyar—jemeni barátságot éltetik Megállunk üdvözöljük őket. Alinak már nem is hőkölök a zöld cédulák miatt. A gyerekek aztán rázendítenek az összes forgalomban levő jelszóra. Tudományuk pontosan egy óra, hosszat tart, és sem őket, sem a tanítókat nem zavarja, hogy a forró ünneplésről — szó szerint forró volt, mert az ár- nyéktalan völgyben, negyvenöt fokos melegben ..zajlott ez a rokonszenvtün- tetés — éppen a vendég készít felvételeket. A gyerekek festői látványt nyújtanak. Kezükben képeket tartanak: szinte valamennyi szocialista ország vezető személyiségeit, címereit, zászlószíneit látni'lehet. Ali úgy érzi, ehhez magyarázatot kell hozzáfűznie. — Mi szegények vagyunk, mindenkitől mindent elfogadunk. Még egy képet sem utasítunk vissza — mondja. Beérünk Gucrbába. A falu emeletes vályogházairól még a rovarokat is lepörkölte a nap, élet már nincs az utcákon, pedig még csak délelőtt van. Csak egy szimszinőrlő paraszt noszogatja fáradhatatlanul a tevéjét: itt nincs víz, hogy az hajtsa az őrlőszerkezetet, a fellah pedig annál többre becsüli asszonyát, hogy őt fogná be. A Vzsohara-völgybe megyünk, beérünk Dummarba. Itt háromszor aratnak egy évben, ha a rapszodikusan változó vízkészlet is úgy akarja. Most éppen nincs más szándéka. Dél lesz, mire elérjük első úticélunkat, az Ali Anter termelőszövetkezetet. A kollektív gazdaságot a honvédelmi miniszterhelyettes öccséről nevezték el, aki 1972-ben az északjemeni támadás idején hősi halált halt. Már itt is tudtak rólunk: a szervezés olyan, hogy váratlanul nem lehet sehová sem odaérni. De nem is tanácsos — ki tudja, hogyan fogadnának? A szövetkezet apraja-nagyja a földeken van. mindenkinél fegyver. A hegytetőn őrök állnak. Fegyveres vigyáz a szivattyúra, amely egy ásóval vájt, legalább negyven méter mély és öt méternyi széles kútból emeli a vizet. Puskát visel a bivalyok haj tója, és természetesen a szövetkezet vezetője, egy idősebb férfi, Mohamed Abdul, aki hangos, mosolygós Viamíllah-al köszönt, hogy „Allah veletek“. Ismeri a kormányzót, a helyettesét, az összes kormányzósági és járási tisztviselőket, akikkel lelkesen megropogtatják egymást. A vendégek aztán nagyon ügyelnek, nehogy valami is kiessen Mohamed vaskos övéből, mert ő aztán ott hordja az egész vagyonát. A díszes töltényöv mögött tőrök, pisztolyok, kések, ceruzák, töltőtollak lapulnak, sőt. még egy túlméretezett olló is. A tűző napon beszélgetünk, ott mondja el a szövetkezet történetét Mohamed Abdul. — Beduinok voltunk valamennyien, én azt sem tudom, hol születtem,' talán valahol itt a közelben. Megöregedtem anélkül, hogy várost láttam volna — a tevékkel csak a forrásokat és oázisokat kerestük. De sivatagi vándorok voltak itt valamennyien, egyiknek sen volt szilárd, épített lakása sohasem. Most készül az első. Nézze meg, tizenhatan csináljuk: tizenhat család lakik majd benne. A házat nehéz „megmászni“. Alul még csak van valami lépcsőféle, ahol az asszonyok „szobái“ nyílnak, de az emeletre már létraszerű tákolmány vezet, az utolsó két métert mászva kell megtenni. Gyanútlanul megkérdezem, milyen egy lakószoba a földszinten, de látom, valami hallatlan tapintatlanságot követtem el, mert az arcokról azonnal lefagy a mosoly. Mohamed pedig ezeréves puskájái: szorongatva harciasán elállja az utamat. — Az asszonyok sátrába nem mehet idegen! — mondja vésztjóslóan. Ali kormányzó minden ékesszólására szükség van, hogy meggyőzze az öreg Mohamedet: semmiféle veszély nem fenyegeti négy feleségének erkölcseit, az idegen csak azért lépett a függönyajtóhoz, mert nem ismeri a helyi szokásokat. Most már ha akarnék sem térhetnék ki a noszogatás elől: felvonszolom magam a háztetőre, és körbe- fényképezem a környéket. Tagadhatatlan: különös ház ez. Pincéjében helyezték el a japán szivaty- tyúgépet. így aztán arra rendezkedett be a szövetkezet, hogy mind a tizenhat családot a Diesel-motor zöreje ringassa álomba. De a Yanmar-gép nappal is elnyom mindenféle zajt: azért is kell őröket állítani a dombokra, hiszen az ellenség akár helikopterrel is közeledhetne, a hangját akkor sem hallanák meg. Kíváncsiságból megkérdezem: — Volt-e már itt valóban az ellenség“? Még a dátumra is emlékeznek, 1972. október 12-én történt. A hegyek felől jöttek, északról. Akkor még nem voltak őrszemek, őrház sem, csak a kút körül folyt a munka. A támadók meglepték a közösséget, de csak addig tartott az előnyük, amíg a géppisztoly a férfiak hátáról a kezükbe került. A diverzánsok vad lövöldözésbe kezdtek, hogy a férfiak egy részét megöljék, más részét pedig ismét földönfutóvá tegyék. Mert ez volt a támadás célja. A jemeni állam letelepített bennünket, földet adott, állatokat kaptunk, géphez jutottunk. Segít a lakásépítésben, tanítót küldött gyerekeinkhez, a törzsi lázadók meg vissza akartak kényszeríteni bennünket a sivár nyomorba, a sivatagi életbe, ahol nem sokban különböztünk a lerongyolódott rablók* tói, a körülöttünk kóborló kutyáktól, amik csak az elhullajtott, ottfelejtett élelmet kutatják. Az ellenség tudja, hogy ha a beduin letelepszik akkor az megbecsüli megjavult életét, kész harcolni is»érte. — Es mi lett a támadás vége? — Sokan jöttek ránk, de jóval kevesebben voltak, amikor visszavonultak. Még a halottaikat sem vitték el. Mi ástuk meg a sírokat, ami nem is könnyű, ha erre a kopár sziklás vidékre néz. A termőföldből nem adhatunk egy ezred feddánt sem, az kell nekünk is az élethez. Ettől az életjor- mától pedig soha többé nem válunk meg. És jjz öregember szeme könnybe lábadt: láthatóan meghatotta a saját szónoklata. De azért folytatta: — Szálminnak köszönhetjük mindezt. Szálmin a proletárok atyja. Szálmin biztatott a felkelésre, a gazdaság alapítására, ő gondoskodik rólunk. És a legalább hatvan esztendős öregember azt mondja a nála két évtizeddel fiatalabb államfőről: — Mi az ő fiai vagyunk. Ö meg a mi apánk. Számíthat ránk. Szálmin fi* gyelmeztetett minket a veszélyre, most is figyelmeztet. A lakóháztól nem messze azért is építjük azt az őrházat. Persze azt már kőből csináljuk. És építjük majd a többi lakást i^, hiszen van már vizünk, gépünk, dolgozunk, termelünk, jobb az életünk. Ne higgyen azoknak, akik azt mondják: a beduin azért vándorol, mert nincs kedve dolgozni. Nézzen ránk: már nem vagyunk fiatalok, de könnyen, gyorsan megszoktuk a rendszeres munkát, sőt amellett éppen úgy, mint régen, mindig a kezünk ügyében tartjuk a fegyvert is. Csak most már igazán van miért forgatnunk. Az Ali Anter termelőszövetkezet megalapítása tizenhat család sorsát változtatta meg. És javítja folyamatosan. Négy-tíz-tizenhat gyerek is él egy apa és néhány anya mellett: ösz- szesen kilencvenhárman vannak. A földművelést 25 feddánon kezdték, eddig főleg szimszint és búzát termeltek. Most: bővítik a termőterületet. A kút rá az igazi fedezet és a jemeni állam, amely tanácsokkal, gépekkel támogatja a szűzi sivatagon dolgozni kész polgárokat. Óriási hengerek, földgyaluszerű alkalmatosságok állnak a tábla szélén, készen arra, hogy további parcellákon egyengessék a földet.' Mert a táj termővé törése a ta- lajegyengetéssel kezdődik: enélkül még sarlóval sem lehetne aratni a kiálló kövek, gyökerek miatt. Anélkül mi sem teremne a sziklák közt elvékonyodó homokrétegen. Bejárjuk a szövetkezet nem túl nagy földjét. A datolyapálmák tövében erecskében csörgedez a friss hideg víz, amit most emelt ki a kútból a gép. Odébb folyik a búza csép- lése. A gazdaság vezetői a termést próbálják felbecsülni, és azt, futja-e majd a következő szivattyú árára, ami nem kevesebbet, mint nyolc darab felnevelt, szépen kihizlalt tehenet ér. KRAJCZÄR IMRE Völgyzárógát a sivatagi vádin. Ezzel szabályozzák a hegyekből lezúduló víz eloszlását (A szerző felvétele)
