Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
A kommunizmus ellenfelei a proletár internacionalizmust választották egyik legfőbb céltáblájukul. A jobboldali és a „baloldali“ revizionistákkal, a maoistákkal, a különböző árnyalatú nacionalistákkal együtt igyekeznek éket verni az egyes országok kommunista mozgalmai közé, meggyengíteni és aláásni a világ forradalmi erőit. Legfőbb érvük az, hogy a nemzetközi proletár szolidaritás — úgymond — ellentétben áll a különböző országok munkásosztályának nemzeti érdekeivel. Emellett kétségbe vonják a forradalom fejlődése, a szocializmus és a kommunizmus építése közös törvényszerűségeinek létezését, amelyeket a marxizmus—leninizmus alapján a kommunisták nemzetközi fórumai fogalmaztak meg. Azt állítják, hogy 'az internacionalizmus gyakorlatilag nem egyéb, mint lehetőség és forma arra, hogy egyes kommunista pártok beavatkozzanak mások ügyeibe; vagyis: az „erős, befolyásos pártok“ diktátumának eszköze. Az angol BBC például április 3-án hallgatói tudomására hozta: a proletár internacionalizmus elvét arra használja a „szovjet fél, hogy más kommunista pártokat a szovjet irányvonal követésére kényszerít- sen“. Az Oj Kína hírügynökség pedig azt a hazugságot szajkózza, hogy a proletár internacionalizmus a Szovjetunió területi expanzióját szolgálja az ázsiai és az afrikai országokban. Az efféle koholmányok szerkőit más meggyőződésre bírni céltalan, bár állításaikat sem érvek, sem tények nem támasztják alá. Mégis tisztázni kell az igazságot, hogy az elfogulatlan ember olyannak lássa a dolgokat, amilyenek azok a valóságban. Ellenfelei tehát azt állítják, hogy az internacionalizmus összeegyeztethetetlen egyik vagy másik ország munkás- osztályának érdekeivel. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz. A munkások nemzeti érdekei csak azzal a feltétellel érvényesülhetnek maradéktalanul, ha más országok proletárjai szolidaritást és támogatást nyújtanak nekik. Ezt nemcsak a szovjet tapasztalat igazolta, hanem az egész forradalmi vi- lágmozgalom példája is. Amikor egyik vagy másik országban a tőke uralma veszélybe kerül, akkor a különböző országok burzsoáziája közti ellentmondások háttérbe szorulnak, az imperializmus felfüggeszti a belső viszályokat és egységes fronton lép fel. Emlékezzünk a világimperializmus „keresztes hadjáratára“ a fiatal szovjetköztársaság ellen, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. Emlékezzünk, milyen egységesek voltak a vezető nyugati országok a hidegháború idején azon törekvésükben, hogy megakadályozzák a szocialista világrendszer megerősödését és fejlődését. A világ sok-sok példából győződhetett meg arról, hogy a fiatal forradalmakat — amint ez Kubában, Chilében, Angolában és más országokban történt — a nemzetközi reakció azonnal ideológiai nyomással, gazdasági szankcióval, intervencióval sújtja. De ha egyszer a nemzetközi reakció egyesül és tömbét alkot, akkor milyen alapon tagadják meg az egyesülés jogát a kommunista mozgalomtól? Ennek magyarázata egyszerű. Az imperialista ideológusok és politikusok számot vetnek azzal, hogy a kommunisták ereje nemzetközi szolidaritásukban rejlik. Számos példán meggyőződtek arról, hogy támadásaik nem járnak sikerrel, ha a szabadságszerető népeknek és kommunista élcsapatuknak egységébe és összeforrottságába ütköznek. Szemléletes példája ennek Kuba vagy Vietnam. E két ország dolgozói a nemzetközi munkásosztály nemzetközi támogatása nélkül, mindenekelőtt a szocialista közösség sokoldalú segítsége nélkül, aligha tudták volna érvényesíteni nemzeti érdekeiket. Csakis az imperialista reakció és az intervenció erőin aratott győzelem révén nyílt meg előttük a nemzeti fejlődés széles útja. A valóság tehát maga foszlatja szét az olyan rágalmakat, miszerint a kommunistáktól távol állnának a népek nemzeti érdiekei, nemzeti érzései. A kommunisták nem ezen érdekek ellen szállnak síkra — ezeket minden eszközzel védelmezik. A kommunisták igaz, következetes internacionalisták, de egyúttal Igazi hazafiak is. Akad-e a Szovjetunió vagy más szocialista országok történetében olyan politikai erő, amely annyit tett volna saját népének felemelése, termelő erőinek, anyagi jólétének és kultúrájának növelése, nemzeti öntudatának fejlesztése érdekében, mint a kommunisták? Más ilyen erő nem volt, és nincsen. Nos, ez a helyzet az internacionalizmus ellenfeleinek első tételével. Most pedig nézzük a nemzeti sajátosságokat. a szoclailista forradalomnak, az új társadalom építésének általános törvény- szerűségeit. A kommunisták mindig is abból a lenini tételből indultak ki, hogy a különböző nemzetek nem teljesen egyformán jutnak el a szocializmushoz, mindegyik sajátosan dolgozza ki a demokráciának ilyen vagy olyan formáját, a munkás- osztály hatalmának ilyen vagy olyan változatát, valósítja meg a társadalmi élet különféle oldalai szocialista átalakításának ilyen vagy olyan szakaszát. Az élet megmutatta, mennyire helyes ez a lenini gondolat. Valóban a szovjet tapasztalathoz képest mennyi újat, mennyi sajátosságot hozott a szocialista világközösséghez tartozó népek tapasztalata! Ezt az újat, eltérőt, minden ország egyéni sajátosságai határozzák meg: történelmi múltja, hagyományai, nemzeti kultúrája, a munkásosztály, valamennyi dolgozó politikai tapasztalatai stb. Számos európai szocialista országban például többpártrendszer van. Ezek a pártok a kommunistákkal együtt egységes népfrontot alkottak és sikeresen tevékenykednek a szocialista építés érdekében. A Szovjetunióban viszont történelmileg egypártrendszer alakult ki, mivel a többi politikai párt az ellenforradalom oldalára állt, elárulta a dolgozók ügyét, s a kommunista pártnak kellett vállalnia a teljes felelősséget a szocializmus sorsáért. Egyúttal a forradalmi világmozgalom tapasztalata, a világszocializmus tapasztalata azt mutatta, hogy a feltételek sokfélesége, a fonnák különbözősége ellenére az új társadalomra való áttérés folyamatának vannak közös törvényszerűségei. Ezekhez tartozik a munkásosztály államhatalmának létrejötte, a munkásosztály szövetsége a fél- proletár társadalmi rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal, a marxista— leninista párt vezető szerepe a gazdasági és a társadalmi viszonyok forradalmi átalakításában stb. A kommunizmus ellenfelei éppen ezeket a törvény- szerűségeket szeretnék eltörölni. A társadalmi fejlődés törvényed azonban ob- jektívek, sem megszüntetni, sem megkerülni nem lehet őket. / Külön kell foglalkoznunk a győztes proletariátus államhatalmának kérdésével, más szóval, a proletárdiktatúra problémájával, és a kommunista pártnak a forradalomban és a szocializmus építésében játszott vezető szerepével. A nyugati propagandisták eltorzítják a proletárhatalom értelmét: azt kizárólag a kényszer és az elnyomás eszközeként ábrázolják. Tény: a munkásosztály, miután kezébe vette az államhatalmat, kénytelen elnyomó és kényszerítő eszközökhöz folyamodni, hogy visz- szaverje az ellenforradalom támadásait, meghiúsítsa a burzsoáziának elveszített pozíciói visszaszerzésére irányuló terveit. Ez azonban egyáltalán nem a munkáshatalom alapvető funkciója. Legfőbb rendeltetése — a szocialista társadalom felépítése. Ez pedig azt jelenti, hogy hatalmas mértékben ki kell fejleszteni a termelőerőket, a néptömegeket a kultúra kincseiben kell részesíteni, minden dolgozó számára igazi jogokat kell biztosítani — például a munkához, a művelődéshez, az orvosi ellátáshoz, az öregkori anyagi biztonsághoz stb. A dolgozók ezt csak a munkásosztály vezetésével érhetik el. „A proletárdiktatúra azt jelenti, hogy a politikai vezetés a prole- taritátus kezében van." Lenin e szavai kifejezik a munkáshatalom lényegét. A proletariátus diktatúrája azonban történelmi kategória. Rendeltetésének teljesítése után össznépi állammá nő át. Éppen így történt a Szovjetunióban. De miben fejeződik ki ez konkrétan? Mindenekelőtt az államhatalmi szervek struktúrájában, a szovjet intézmények összetételében — a helyi tanácsoktól egészen a Legfelsőbb Tanácsig. A képviselők milliói és önkéntes segítőtársaik — alkik a társadalom valamennyi rétegét és csoportját képviselik — a teljes egyenlőség alapján intézik az államügyeket. A nyilvánosság, az állam- igazgatás, a gazdasági és kulturális építés valamennyi nagy fontosságú kérdésének szabad és sokoldalú megtárgyalása, a végrehajtó hatalom szerveinek rendszeres beszámolói — mindez megingathatatlan szabállyá vált. A győztes munkásosztály a hatalmat marxista—leninista élcsapatának segítségével gyakorolhatja. A proletárdiktatúrát a kommunista vezetéstől megfosztani annyit jelent, mint elsikkasztani forradalmi tartalmát. A proletárdiktatúra, amellyel a burzsoá propaganda olyany- nyira ijesztgeti a nyárspolgárokat, a Szovjetuniót történelmileg rövid idő alatt az elmaradottságból a modern haladás csúcsaira vezette fel; olyan társadalmat teremtett, amelyben nincs kizsákmányolás, munkanélküliség, ahol minden állampolgárnak szavatolt jogokat és szabadságjogokat biztosítanak. A proletár internacionalizmus, amelynek lényege maximális tömörséggel fejeződik ki a Kommunista Kiáltvány e híres szavaiban: „Világ proletárjai, egyesüljetek!" — nem évült el. Továbbra is a kommunistáik, valamennyi dolgozó hatalmas fegyvere a népek szabadságának és boldogságának eszményeiért vívott harcukban. A proletár szolidaritást nem lehet kiküszöbölni, miként nem lehet kiküszöbölni a marxizmus—teninizmust sem, amelynek egyik legfőbb alapvető elve az internacionalizmus. „fii, szovjet kommunisták, a proletár internacionalizmus védelmét minden egyes marxista—leninista szent kötelességének tartjuk.“ L. I. Brezsnyevnek, az SZKP XXV. kongresszusán elhangzott e szavaiban a Szovjetunió Kommunista Pártjának, az egész szovjet népnek az álláspontja fejeződik ki. NYIKOLAJ PAVLOV (APN> (V. Svorőík és L. Hajsky fevéltele) A tudományos-műszaki forradalom korában ... Berta Pisariková és Jifí Frank munka közben. 1976. XII. 12. A proletár internacionalizmus és ellenfelei
