Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-05 / 49. szám
I A korinthoszi stílusban épült templom maradványai K öztudott, hogy a világ sportolóinak négyévenként megrendezett vetélkedője azoknak a sportjátékoknak a nevét viseli, amelyeknek hagyományai néhány évszázaddal az időszámításunk előtti korba nyúlnak vissza. (776-tót 399-ig rendszeresen megrendezték az olimpiai játékokat, de a papok befolyására, akik pogány kultuszt láttak a sport- versenyekben, betiltották.) Az olimpiai stadion azonban így is évszázadokon keresztül az antik világ négyévenként megismétlődő találkozóinak színhelye volt. Az előkelőségek — az akkori szokásokhoz híven — itt mutatták be áldozataikat a halhatatlan isteneknek, majd a szertartást követően részt vettek az izgalmas versenyeken, hogy azután a győzteseket is megünnepeljék. Az emberek általában igyekeztek kitűnni valamilyen sportágban, s ezért alig akadt valaki, aki becsvágyától hajtva ne használta volna ki az alkalmat arra, hogy összemérje erejét a legjobb sportolókkal. Ezzel magyarázható, hogy az olimpiai játékok idején még az örökösen dúló háborúk is szüneteltek. A köztudatban meghonosodott általános felfogás szerint akkoriban egyformán nagyra becsülték a szellemi és a fizikai képességet. Kevés volt azonban a jó edző, s ezért az olyan tudósok, . mint pl. Püthagorasz sem tartotta lealázónak, hogy az edzők sorát gyarapítsa. Püthagorasz — mivel átlátott a versenyzők „szitáján“ — egyik tanítványa, a korabeli világ kiváló sportolója, Milón előtt nem hallgatta el véleményét: „Az élet az olimpiai játékokhoz hasonlít — mondotta —, amelyben egyesek a dicsőségért és a babérkoszorúért küzdenek, mások csak az ezzel járó előnyökben reménykednek, a bölcsek azonban a világ legnagyobb látványosságának tartják ezt a tornát, amelynek felejthetetlen benyomásai minden mást felülmúlnak.“ A fennmaradt feljegyzésekből kitűnik, hogy a tudósnak igaza volt. Akik ugyanis nem a saját és hazájuk dicsőségére törekedtek, azok az itt aratott győzelemből tőkét kovácsolva fényűző életet biztosíthattak maguknak. Hiszen az olajfaághoz és a babérkoszorúhoz magas tisztségek és értékes ajándékok jártak. Szolón, az ismert athéni törvényhozó, törvénybe is iktatta az olimpiai győztesek járandóságát: az 500 drahmán kívül ingyenes ellátásra és a színházban részükre fenntartott helyre tarthattak igényt. Noha a versenyzőkkel szemben támasztott követelmények — a kötelező, fárasztó edzést és az önmegtagadást jelentő szigorú diétát — mindenkinek be kellett tartania, ez az áldozat nagyon is kifizetődő volt. Éppen ezért szép számban akadtak olyanok is, akik a«*kisebb-nagyobb csalásoktól, sőt a megvesztegetésektől sem riadtak vissza. A rend őrei azonban többnyire leleplezték és pénzbírsággal sújtották a törvényszegőket. Az egyik előkelő családból származó fiatalembert pedig azért tiltották el a játékoktól, mert „felcicomázva akart fellépni és a haja a megengedettnél hosszabb volt, tehát rossz példával szolgált az ifjúságnak“ ... Nem feltűnő ez az akkori és a mai erkölcsi felfogás közötti hasonlatosság? A 35—40 ezer embert befogadó stadionban sehol egy árnyékot nyújtó fa. Akkoriban is úgy tűzött a nap ide, mint ma, ugyanúgy gyöngyöztek a verej- tékcseppek a versenyzők és a látogatók homlokán, mint a mienken. Csakhogy, míg egykor a győztesek ünneplésétől volt hangos ez a hely, ma csak a külföldiek beszélgetése, megjegyzései és az idegenvezetők magyarázata hallatszik a stadionban. És még valami: a történelmi helyen versenyfutást rögtönzött néhány csehszlovák turista. A győztest — egy 76 éves, korát meghazudtoló fürge bácsit — annak rendje s módja szerint megünnepeltük. Büszkén vette át a díjat, egy olajfából leszakított ágat, csupán a babérkoszorút bíztuk a fantáziájára. A városban is sok az értékes műemlék, a játékok alkalmával összegyűjtött pénzbírságokból emelt templom és szobor. A romok közt találjuk Görögország egyik legrégibb épületének — Héra istennő i. e. 6. századból való templomának — maradványait. Sajnos, az antik világ legnagyobb és legszebb szobrát: Éheidiasznak az istenek ura — Zeusz — tiszteletére készült alkotását hiába keresnénk. Senki sem tudja, milyen sors érte, mikor és milyen körülmények között pusztult el. Tény azonban, hogy Theidiasz műve — a világ hét csodájának egyike — utolérhetetlen alkotás volt. A monda szerint „isteni“ sikerét annak köszönhette, hogy az élő Zeuszt egyenesen az Olümposzon mintázta meg. Kár, hogy mi nem mondhatunk véleményt róla, s ezért meg kell elégednünk a műértő Pauszaniasz véleményével, amely szerint a szobor láttán „elfelejti az ember minden bánatát, s az élet nehézségeit“. AGAMEMNÖN KIRÄLY VÁROSA Autóbuszunk a peloponnészoszi félszigetre tart. Oda, ahol az angolok a második világháborúban felrobbantották a hidakat, hogy megakadályozzák a nácik előretörését. Mielőtt azonban Attikát elhagynánk, megtekintjük a 6,5 km hosszú, alig 24 m széles, 8 m mély korinthoszi csatornát, amelyen — visz- szaverve a tűző nap sugarait — a helyszűke miatt kisebb, innen a magasból játékszereknek tűnő hajók közlekednek méltóságteljes lassúsággal. Ez tehát a sokat emlegetett csatorna, amely — noha építésének a terve már az ókorban felmerült — Gerster Béla magyar mérnök tervei alapján 1893 óta teljesíti küldetését. Alig néhány perc múlva Korinthosz városában újabb látványosságban van részűnk. Vezetőnk elmondja, hogy a várost, amely Athén után az ókori Görögország legjelentősebb kereskedelmi központjának számított — az i. e. 9. században dór telepesek alapították. Miután a rómaiak i. e. 146-ban lerombolták, az akkoriban 300 ezer lakosú Korinthosz újjáépítését kb. 100 esztendővel később Július Caesarnak köszönhette. Az egykori utcák és házak romjai közt járunk, ahol ásatások révén újabb értékes leletekre bukkannak. A Hérodotosz Attikusz gazdag polgár építette, romokban fennmaradt templomokon, kápolnákon, sírokon, márvány- és alabástrom oszlopokon jól felismerhetők a korinthoszi stílus jellegzetes kacskaringói. Az egykori város gazdagságáról a múzeumban őrzött kincsek beszélnek. A különböző ékszerekkel, az áldozatként bemutatott kerámia tárgyakkal és a halottaknak szánt ajándékokkal teli szarkofágok, az i. e. 4. századból való tükör, a római korból származó üvegtárgyak, a kőből faragott játékszerek, a sokszínű mozaik a falakon — mind a régészek lelkiismeretes, szakavatott munkáját dicsérő érték, amely az egyes korszakokban élő népek életébe, kultúrájába, nyújt betekintést. Hasonló tapasztalatokra teszünk szert a közeli Mükénében is. A monda szerint ezt az ősi várost Perszeusz, görög mitológiai hős — Zeusz és Danaé fia — alapította, akit Zeusz azért vettetett börtönbe, hogy megakadályozza a jóslat beteljesülését, mely szerint fia keze által fog meghalni. Mükénének különösen az i. e. 12. 14. században volt nagy jelentősége. A trójai háborút követően Agamemnón királynak volt a székhelye. Nem minden megilletődés nélkül csodáljuk a sok látnivalót, amelyeket Schlíemann ismert német régész 1876- ban végzett ásatásai során hozott a felszínre. A hírneves Oroszlánkapun is betérünk, hogy megközelítsük az egyiptomi kultúra hatása alatt épült, ma romokban heverő királyi palotát és meghajtsuk fejünket a királyi család sziklába vájt, kúp alakú síremléke előtt, amelyben állítólag Agamemnón is örök álmát alussza. Ennek a vidéknek a látványosságai közé tartozik Epidaurosz városa is, az istenként tisztelt görög orvosnak, Aszklépiosznak ma múzeumként berendezett templomával együtt. A múzeum legnagyobb értéke a szertartási tárgyakon és gyógyszereken kívül az orvos márványszobra a kígyóval, amely ma is a gyógyszerészek jelképe. Aszklépiosz a monda szerint Apolló isten fia volt, akit anyja korai halála miatt a kecskék tápláltak és neveltek fel. Ennek köszönhette földöntúli erejét. Feltámasztotta a halottakat, meggyógyította a betegeket, ellenségeit pedig villámmal sújtotta. Ezért rettegtek tőle az emberek, s ezért igyekeztek kedvében járni az itt látható áldozati tárgyak bemutatásával. A város további érdekessége Dionüszosz 16 ezer személyt befogadó színháza, amelyben a kultúrára vágyó polgároknak — egy nap folyamán több tragédiát is megtekintettek — páratlan műélvezetben volt részük. Belépődíjat a színházba senki sem fizetett, és mert az embereknek bőven volt idejük, gondtalanul, kényelmesen üldögélhettek itt. Ezt a reggeltől estig tartó fennkölt szórakozást, amit mi sietős életünkben el sem tudunk képzelni —, mindenki természetesnek tartotta. Irigylésre méltó volt ez az élet, vagy sem? Ki tudja? KARDOS MARTA A korinthoszi csatorna m st. \ &:* Mükéné híres Oroszlánkapuja A szerző felvételei
