Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-05 / 49. szám
ÚJ szú AK I MEGÉLI ÉS LÉTREHOZZA 1976 XII 5. IFolytatás a 9. oldalról) büntetése sem a lehetséges ítélet, vagy a végleges magány, hanem az, hogy a feleségét, Nasztyonát is magával rántja. Amikor végre hazaérkezik, és szülőfalujával átellenben, az Angara túlsó partján menedéket talál, értesíti a feleségét, s az asszony ösztönösen a segítségére siet. S ettől kezdve nem Guszkovnak, hanem Nasz- tyonának a helyzete kilátástalanabb: hiszen az asszony továbbra is a faluban él, de „cinkossága“ automatikusan leválasztja a falu közösségéről, s naponta érzékelnie kell — bár a falubeliek nem sejtenek semmit —, mit jelent férje dezertálása és az ő „bűnpártolása“. S szörnyű jótéteményként azt is meg kell élnie, hogy ez a kiélezetten egyértelmű, kiúttalan, és csak egyfajtaképpen értékelhető sorsközösség közelebb hozza a férjéhez, valódi kapcsolat ekkor alakul ki közöttük, s házasságuk oly sok éve után Nasztyona éppen most esik teherbe. Az asszonynak, ha eddigi erkölcsi „szokásainak“ meg akar felelni — nincsen valóságos kiútja: gyermekével a szive alatt az Angarába ugrik, s férje a túlparton, a kiközösítés vidékén tehetetlenül és már nem is érzékelhető fájdalommal, csak tudomásul veheti felesége halálát. Raszputyin egy író—olvasó találkozón elmondta, hogy elsősorban Nasztyonát akarta megírni, s „olyan életszituációt káresett, amelyben teljes nagyságában és erejében feltárulhat a hősnő jelleme. Érezte, hogy ez csak tragédia lehet, de szokatlan és kegyetlen tragédia, amely a figura egészére vonatkozik.“ (N. Masovec Obsnoszty cell — A közös cél c. cikke alapján. Voproszi Lityeraturi 1976/5. 56. old.) A regény valóban szokatlan és kegyetlen tragédia, s hogy egyszerre felemelő és szomorú is, annak köszönhető, hogy Raszputyin tisztában van azzal, Nasztyona „vétlen bűnös“, de mivel morálisan felelős és konzekvens író, van ereje felkutatni és ábrázolni e kiúttalanság valódi összetevőit, s megtalálni egyetlen lehetséges lezárását. Bogomolovnak és Raszputyin- nak „szerencséje“ volt: elérkezett az az idő, amikor — immár harminc év távolából — lehetővé vált, hogy sokkal inkább az emberre, a belső valóság feltárására és mozgására összpontosítsanak. így és csak ebből a szempontból e két írónál „ürügy“ a háborús téma —, hiszen e megközelítés megszületése, vagy e megszületés lehetősége eltéveszthetetlenül jellemzi korunkat, s általában minden jelentős történelmi eseménnyel kapcsolatban bekövetkezik. Sarkítottan úgy fogalmazhatjuk meg a háborús téma feldolgozásában bekövetkezett változást, váltást, hogy mig eleinte elsősorban a tettek és a figurák számbavétele, a végrehajtott hőstettek, az átélt szenvedések leírása-rögzitése érdekelte az írókat, addig a hetvenes évek elején jelentkezett az az igény, hogy a hőstettig vezető utat tárják fel, s immanens fejlődésében ábrázolják a hőstettet végrehajtó, vagy éppen a szenvedést elviselő emberi személyiséget. A Znamja 1969/1—2. száma közölte Vil Lipatoo Legenda az igazgatóról című regényét. Az egyébként közepes regény óriási vitát váltott ki, a Voproszi Lityeraturiban, a napi- és hetilapokban egymást követték a cikkek, s mindez Proncsatov- nak, a regény főhősének volt köszönhető. Proncsatovnak, a tagari fa- úsztatási hivatal főmérnökének. reménybeli igazgatójának a figurája mintegy foglalata azoknak a jellemvonásoknak, amelyek alapján addig egy irodalmi figura általában csak pozitív lehetett a szovjet irodalomban: párttag, munkás származású, kitűnő szakember, „ellenségeit“ kivéve emberséges stb. Ugyanakkor arra is fény derül, hogy ravasz és intrikus, hogy netán karrierista — igazgató akar lenni, amire egyébként minden objektív és szubjektív jogcíme megvan —, s hogy a magánélete sem feddhetetlen. Ha az írói célkitűzés felől közelítjük meg a figurát, megbízható alapot találunk az értékelésre. Lipatov rájött és tudomásul vette, hogy a fiatal szakembergárda beilleszkedése során nemcsak pozitívumokkal, hanem negatívumokkal is számolni kell. Pontosabban fogalmazva: egyszerre kell számolni a pozitív és a negatív jelenségekkel, s végképp terméketlen e kettőt egymástól elszakítva vlzsgálni-ábrázolni. Lipatov nem kételkedik abban, s ezt egyértelműen tudomására is hozza az olvasónak, hogy a perspektivikus célok helyesek, s hogy az e célok elérése érdekében munkálkodó emberek — köztük Proncsatov is — távlati szándékai, indulatai is pozitívak. Viszont nem hagyja közömbösen, hogy ezeket a célokat milyen úton-módon érik el, s az sem, hogyan alakulnak közben az emberi kapcsolatok, mi a szellemi-erkölcsi tartalma a célokat megvalósító emberi közösségeknek, egyéneknek. Sarkítottan megfogalmazva, Li- patovot az érdekli, hogy az emberek — tudatukat és magatartásukat vizsgálva — felnőttek-e saját tetteikhez. A 69-es vita nyilván ezért volt olyan heves, mert Proncsatov „korán jött“ figura. Ma már az irodalomban, kritikában egyaránt tudomásul vették, hogy Proncsatov figurája törvényszerűen hiteles. (Bár a „gyakorlati emberek“ ábrázolását illetően a súlypont a prózáról a drámára tevődött át, elegendő, ha csupán Dvoreckij, R. Ibrahimbekov, Gelman, Bokar- joo, Csernih nevét említjük meg.) Manapság a kritikusok gondja nem annyira az, hogy a „termelési“ regényekben és drámákban gyakran élesen ábrázolt összeütközések valósze- ' rűek-e (itt abban az értelemben, hogy a mindennapi gyakorlat produkálhatja-e az ábrázolt probléma típusát), hanem az, hogy eléggé összetetten áb- rázolják-e az írók ezeket a figurákat, eseményeket. Volt egy olyan korszak, amikor az írók — a kritikusok mostani megfogalmazása szerint — „valóságon kívüli“ hősöket állítottak az olvasók elé, a figurának vagy csak a társadalmi, vagy csak az egyéni létét ábrázolva. A kettő szerves együttélésének tudomásulvétele, fenntartás nélküli együttes vizsgálata-ábrázolása mostanra lett reális és aktuális, s Lipatov, Popov, Kolesznyikov, Kas- tanov új regényeiben mindinkább meg is valósul. Valamennyi említett mű „normális“, egyáltalán nem avant- garde alkotás; aki szenzációs irodalmi ínyencségekre vágyik, akár a kezébe se vegye őket. Valamennyi szorosan kapcsolódik a szovjet próza hagyományaihoz, de a célszerűen szelektált, és újraértelmezett a mai kor követelményeinek megfeleltetett hagyományokhoz. A folytonosság igénye talán sosem volt ilyen erős a szovjet prózában, amikor szinte minden napra jut új szenzáció, s amikor a folyóiratokban szinte minden hónapban felbukkan egy-egy új név. Kanovits György felvétele KECSUA NÉPKÖLTÉSZET Mmml mmtHBÁMH A mwrr A harmatcseppek a hajnali virágon az éjszaka síró hold könnyei. mm m Az áruló koponyáját teletöltjük sörrel, fogaiból, mint a gyöngyből, nyakravalót fűzünk, sípcsontjain furulyázunk, cserzett bőrén dobolunk, úgy táncolunk, vigadunk! A folyó vértől dagadó sodra elragadott egy tambobambai legényt, A legény halott, csak quenája* úszik, úszik az árral, csak a ponchója** úszik, úszik az árral, csak a chajangója*** úszik, úszik az árral. Dübörögj, dübörögj, dobszó! Dübörögj, dübörögj, dobszó! A leány, aki szeretett, odakint siratja a parton. Kedvese, akit szívből szeretett odakint siratja a parton, csak a charangója úszik, úszik az árral, csak a quenája úszik, úszik az árral, csak a ponchója úszik, úszik az árral, a legény halott. Dübörögj, dübörögj, dobszó! Dübörögj, dübörgj, dobszó! Kondor köröz az égen, lesi a tambobambai legényt, de már nem találja. Elragadta a véres ár, a vérfolyó őt elragadta. Dübörögj, dübörögj, dobszó! Dübörögj, dübörögj, dobszó! mm m Hold, királynőnk és anyánk, vizeidnek jóságáért esőidnek szerelméért sírunk, sírunk, egyre esedezünk egyre. Teremtményld legbúsabbja ládd, éhében, ládd, szomjában tehozzád kiáltoz. Alyánk, világ vezérlője, merre vagy? Égen-e, földön-e, vagy más közeli világon talán? Áldd meg esőid özönével ezt a szolgádat, ezt az embert, aki hozzád emeli szav/ít. * quena: pásztorsíp " poncho: ujjatlan köpeny **' charango: övesállat bőréből készült húros hangszer HAJ, wkmska... Haj, gyíkocska, gyíkocska, sárga, sárga gyíkocska, mi szándékod vélem, hogy körüljársz engem? Ha legény vagy, gyíkocska, táncolhatsz is, gyíkocska, perdülj, fordulj, gyíkocska, ugrándozzál, gyíkocska. Ha legény vagy, gyíkocska, dalolj nevess, gyíkocska, cirógass meg, gyíkocska, szeress engem, gyíkocska. MIKOLA ANIKÚ fordításai í } I ! t