Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-05 / 49. szám
ÚJ szú Ki rály Zsuzsa Aki megéli és létrehozza A mai szovjet széppróza fejlődése és változásai / 1976 XII. 5. 9 A hatvanas évek közepén a Szovjet írószövetség Nyugatszibériai Tagozatának soron levő ülésén egy fiatal irőcsoport adott hírt magáról — közülük Maskin és Raszputyin azóta a legismertebb írók közé tartozik. Ennek az írőcsoportnak nem volt neve, különösképpen elvi programja sem. Viszont olyan elméleti megállapításokat kérdőjelezték meg, amelyeket addig szinte axiómaként kezeltek a szovjet irodalomban: többek között a szépirodalom „falusi“ és „városi“ irodalomra való tagolását; s magasabb színvonalú, a korszak változásának megfelelően összetettebb irodalmat óhajtottak megteremteni. Ez az ülés közvetlen előzménye és szinte jelképes kifejezője annak a változásnak, ami az utóbbi évek szovjet prózájában végbement.- és végbemegy. Nem egyszerűen tematikus vagy „módszertani- formai“ változásról van szó. A cél a valóság, s benne az ember mélyrehatóbb vizsgálata- ábrázolása, az aktuális problémák optimális és körültekintő megvilágítása, A műhelymunkára leszűkítve ez azt jelenti, hogy általában véve emelni kell az irodalmi alkotások színvonalát. S erre nem valamely spekulatív meggondolás, hanem a legkülönbözőbb gyakorlati okok miatt van szükség. Ezek közül csupán néhányat említenék meg, korántsem a teljesség igényével. A Szovjetunióban a hatvanas évek második felében kezdődött el az a folyamat, amelynek során a régi, többnyire csak gyakorlati szakmai tudással rendelkező vezetőket felváltották a fiatal szakemberek. Természetes, hogy ez a folyamat éppoly „fájdalmas“ volt, mint amilyen törvényszerű: az ipar mennyiségi és minőség^ változásai miatt az „egzakt“ tudású szakemberek ezreire volt szükség, de ezek a szakemberek — lévén, hogy emberek — nem mindig és nem mindenhol foglalhatták el zökkenőmentesen és konfliktusok nélkül a helyüket. S mert az élet bonyolult, néha szinte kideríthetetlen volt, melyik oldalon van az igazság. Ugyanekkor vált közvetlen céllá az ún. tudományos-technikai forradalom egyre komplexebb megvalósítása, s ekkor vált világossá, hogy ez nem csupán meny- nyiségi, hanem minőségi változást is jelent; s végül, ekkor nyílt meg az Irodalom — különösen a próza, majd később a dráma előtt — a nagy lehetőség: hogy az ipari-technikai progresszió, s az emberek tudati-erkölcsi, magatartásbeli fejlődése közötti lehetséges vagy valóságos eltéréseket vizsgálják-ábrázolják. Ami most már szorosan az irodalmat illeti: a régi nagy témák — a háború, a termelés, a magánélet és a közélet konfliktusa — kezdtek „kimerülni“, pontosabban: világossá vált, hogy a régi valóság- és emberszemlélettel nem lehet immár sem jelentős, sem pedig újdonságnak számító műveket alkotni. Részben e szemléletről, s egyúttal megközelítési módról írta D. Granyin, a Voproszl Lityeratu- riban megjelent Roman i geroj (Regény és hős) című cikkében: „Sok regény jelépítésnek az a baja, hogy az író, miként egy iskolai példatárban, megnézi a választ, s aztán a megoldás menetét alárendeli ennek a válasznak.“ (1976/5. 116. old.) Az is világossá vált, hogy a valóság megismerése önmagában nem elegendő az irodalomhoz. A valóság korszerű megismerésével párhuzamosan, azzal együtt az írónak saját „szakmai“ tudását is tökéletesítenie kell, mert csak így találhatja meg a téma valóban adekvát ábrázolási módját. A múlt év közepén igen nagy visszhangot kiváltó cikk jelent meg a Voproszi Lityeraturiban ]. Szidorov tollából. Elismerve a kiemelkedő alkotásokat, némileg szkeptikusan nyilatkozott a kortárs prózáról, hangsúlyozva, hogy az egyenetlen színvonal, az összegező müvek hiánya érthető. Átmeneti a kor, amelyben ezek az alkotások megszülettek és megszületnek, természetes, hogy a szintézis egyelőre csak igény lehet, amelyet elérni, s amelynek kialakításán dolgozni azonban minden írónak erkölcsiművészi kötelessége. Az akkor elindult vita a mai napig sem fejeződött be, s ez azt bizonyítja, hogy a kérdés korántsem periférikus, s hogy talán a prózairodalom jelenlegi helyzetén is túlmutató jelentősége van. Ma már szinte mindenki természetesnek tartja azt, amit annak idején a szibériai írócsoport megkérdőjelezett: hogy tudniillik, csak a „városi“ és a „falusi“ próza kategóriájával nem lehet megbízhatóan értékelni, elhelyezni a műveket. Az utóbbi évek legjelentősebb szovjet-orosz és nemzetiségi regényei mind-mind olyan témát dolgoztak fel, amelyek túlontúl is ismertek a szovjet irodalomban. Háborús és ún. „termelési“ témák ezek, s tán paradoxnak tűnik, de a valóban korszerű, par exellence „falusi próza' is ezekben az években jelentkezett, elegendő, ha csak Suksin, Vaszilij Belov és a fiatal arhangelszki író, Vlagyimir Licsutyin nevét említjük. A tematikusán is újdonságot jelentő regények, novellák száma egyelőre csekély, s igen nehéz megfogalmazni, voltaképpen miért más, az eddigiektől eltérő jelenség- csoportot ábrázolnak, vagy az írói hangnem milyen váltása, a hangsúly milyenfajta eltolódása okozza, hogy a megszokott jelenségekben, figurákban újat, szokatlant vehetünk észre, többnyire magas művészeti szinten megfogalmazva. Ha a „régi“ kategóriákban gondolkodunk, általában magánéleti tárgyú írások ezek. Valameny- nyi igen konkrét, meghatároz- hatő-bemérhető közegben játszódik, s általában szabályosnak, természetesnek tűnő alapszituációt választ kiindulásként. Ez a zavartalan összkép kérdőjeleződik meg a regény vagy a novella folyamán — s nem azért, mert a főhős vagy a környezete látványosan konkrét letteket hajt végre, vagy döntő jelentőségű változásoknak van kitéve, hanem azért, mert az író olyan szituációba kényszeríti hősét, hogy értékelnie kell önmagát, embertársaihoz való viszonyát, eddigi és ezután következő életét. S egyúttal — mint például Lipatov „négyesfogatának“ (Szera- ja mis — Szürke egér) vagy falusi népművelőjének (Lida Varakszina) esetében, az olvasót is állásfoglalásra — s a rádöbbentésen túl talán önvizsgálatra is készteti. Velembov- szkaja cukorgyár! munkásnőie (Szladkaja zsenscsina — Az édes asszony], Konsztantyinov- szkij fizikusa (Tehát vagyok / Tokareva orvosa és hivatalnoka (Halálnak halálával halsz, Egyszerre nem megy], M. Ibra- himbekov postaigazgatója f S nem volt jobb testvér nála) egy pillanatig sem tartja tragikusnak, pontosabban reménytelennek az életét, de bizonyos szempontból valameny- nyien kényelmetlenül érzik magukat, s az író nem hagy kétséget afelől, hogy ennek oka magukban a hősökben: öntudatlanul, felelőtlenül megélt életükben keresendő, mert igen gyakran sem erejük, sem kedvük — önmaguk belső valósága vagy a külső körülmények miatt pedig néha lehetőséeiik — sincsen arra. hogy .Jelentéktelen“ napi gyakorlatukban éppoly konzekvensek, „emberszabásúak“ legyenek, mint az életre szóló, nagy döntések idején. Talán O. Szmirnov magyarul is megjelent Katonavonat című regénye és Georgij Szemjonov K zime, minuia oszeny (Ősz múltával, tél közeledvén] című, a Znamja 1971/5. számában megjelent kisregénye olvastán kapta fel a fejét először a szovjet irodalomban valamenv- nyire is járatos olvasó: az eddigiekhez hasonlítva más hangnem, más „tárgyalási mód" jellemezte mindkettőt, bár mindkét mű témája a háború, s mindkét regény a háború okozta belső sérüléseket, s e kivételes történelmi helyzet megkövetelte és kiváltotta magas fokú érzelmi és értelmi készültséget, vagy ennek fájdalmas hiányát boncolta. .Szmirnov regényének hőse, Gluskov hadnagy végigharcolta a háborút — aztán 45 májusában vonatra ültetik az egységével — hazamehetnek. Gluskov a vonaton döbben rá, hogy nem ismerte azokat az embereket, akikkel végigharcolta a háborút. Erre csak most van idő. „kényelmetlenül“ későn, és fájdalmasan aktuálisan, hiszen ugyancsak a vonaton megkapják a parancsot: irány a Távol-Kelet, a japán front. Amilyen szilárd az író hite, hogy Gluskov és társai igazabb emberekké váltak az utazás alatt, olyannyira fájdalmas, hogy meg kell fosztania őket az igazi lehetőségtől, a békétől, a hétköznapi élettől, amelyben mindennap gyakorolhatnák megigazult, emberibbé vált énjüket. G. Szemjonov kisregényének még egyszerűbb a története: egy kisfiúról szól, akit egy hátországbeli gyermekotthonba evakuálnak Moszkvából, s aki a fronttól sok ezer kilométernyire átéli a náltorú minden borzalmát, mert tízéves lényének magára maradottsága elviselhetetlen, s ez ellen nincsen orvosság. Mindkét mű „periférikus“ történet tehát, nem olvashatunk'nagy csatákról, izgalmas felderítésekről, semmi olyanról, amiről mindig is szó esik a háborús regényekben. Mindkét regény axiómaként kezel két dolgot: hogy ez a háború igazságos háború volt, s hogy a szovjet emberek helytálltak a fronton és a hátországban, de mindkét írót az érdekli voltaképpen, ami ezen túl van. Nem a változatos események tükrében szemlélik a statikus figurákat, hanem az események, vagy a választott alap- lieiyzet közismertsége miatt statikus vagy lényegtelenül változó történet során a hősök belső valóságát, ennek mozgását tárják fel, s ráéreznek ennek szűkebb — akár egyéni —- okaira. „Fölfedezik“ tehát azt, ami tulajdonképpen minden alakábrázolás lényege — csak eddig „nem volt rá idő", hiszen rögzíteni kellett a háború nem kevés eseményét, nem kevés hőstettét és nem kevés szenvedését —, hogy ezek az emberek korántsem változatlanul élték át ezeket az éveket. - A rendkívüli körülmények „normális“ reakciókat is kiváltottak, természetes változásokat is előidéztek személyiségükben, s bármennyire hősies volt az életük általában, tetteik-reak- clóik hétköznapiak voltak. J. Szidorov említett véleménye szerint a regény még nem érkezett el a szintézishez. Ettől eltérően mint olvasó s mint „külföldi“ olvasó úgy látom, két, egymástól rendkívül különböző regénynek sikerült megvalósítania ezt a szintézist, vagy legalábbis összegeznie, egységbe fognia az addigi kísérleteket. Bogomolov negyvennégy augusztusában és V. Raszputyin Élj és emlékezz! című regényére gondolok. (Előbbit a Tükör folytatólagos közlése után nemrégiben jelentette meg az Európa Kiadó, utóbbit a Szovjet Irodalom közölte, s a Magvető Kiadónál nemsokára könyv alakban is megjelenik.) A két regény között szembetűnő a különbség: Bogomolov a háborús próza legjellemzőbb sajátosságaira és a szovjet prózában igen elterjedt „regénykrónikák“, dokumentumregények szerkezeti-módszertani elveire támaszkodva írta meg regényét. Az Élj és emlékezz! — egy közkatonáról szól, aki a háború vége felé, egyik sebesü- séből felgyógyulva, látni akarja az övéit — öreg szüleit és a feleségét, hiszen a háború kitörése óta nem volt otthon. S mivel „közel" van a szülőfalujához, rászánja magát, hogy „hazaugrik". A rövidnek hitt útból hosszú és kínos vándorlás lesz, az emberileg érthető „lógásból" dezertálás. Szán- déktalan és ugyancsak érthető dezertálás, de mégiscsak az. Guszkov még haza sem érkezett, amikor már rádöbben, hogy többé nincsen helye az emberek között. S homályosan azt is sejti, hogy nem a kétségtelen büntetés helyezi törvényen kívülre, hanem az emberek nem tudnák és nem is akarnák felfogni nagyon is emberi, de az akkori helyzethez „nem illő" érveit. Tettével önhatalmúan kivonta magát a mindenkire vonatkozó kötelezettség alól, kiközösítése ezért önmaga számára is lérmészetes. Guszkov nem any- nyira a büntetéstől, a haláltól fél: önmagában nem tudja elintézni, feldolgozni tettét, megbocsátani sem tudja magának, hogy jő szándéka, természetes és önmagában pozitív vágya végzetesen a fonákjára fordult; hogy amikor azoknak a morális és érzelmi hagyományoknak engedelmeskedett, amelyekben felnőtt — szeretet, hűség, a szülőföldhöz, az emberekhez való ragaszkodás — éppen e hagyományok ellen fordult, s ezzel végleg elzárta maga elől eddigi életét. Guszkov „tragikus vétsége“ mégsem a dezertálás, s igazi (Folytatás a 11. oldalon) ■ / \ E. Belasova: VÄGYAKOZÄS
