Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-21 / 47. szám
— Nekem nagyon tetszik a lakás, de nem tudom, fog-e tetszeni a feleségemnek. — Ahogy gondolja, uram. Oe ma sokkal könnyebb másik feleséget találni, mint másik lakást Két gyerek nézi a múmiát. Különösen kíváncsian szemlélik azt a kis táblát, amelyen a következő felirat áll: 2450. — Mit jelent ez a kis tábla? — Valószínűleg annak az autónak a rendszáma, amely elgázolta ezt a szerencsétlent. — Milyennek képzeli az ideá lis titkárnőt? — Húszéves legyen, és harmincévi gyakorlattal rendelkezzék! Zúgolódik a közönség az Alsó Gödörnök-i művelődési ház nézőterén, mert nagyon gyenge a szórakoztató műsor, s egyre többen és egyre hangosabban fütyülnek. Ekkor kilép a függöny elé a konferanszié és így szó: — Ha azonnal nem hallgatnak el, elölről kezdjük a műsort! Csak olyan mértékben vagyunk szabadok, amilyen mértékben nem vagyunk önnönmagunk, ürügyeink, ösztöneink és természetünk balekja. AMIÉI — Tessék mondani — kérdi a tikkadt turista a kis hegyi falu egyik lakosától —, miért zárnak be itt a kocsmák délután öt órakor? A kérdezett így felel: — Aki addig nem tud berúg-' ni, az nem érdemli meg, hogy igyon. • — Apu, ne mondd el anyunak, hogy bonbont vettem a születésnapjára! — Egyetlen szót sem szóink — válaszol az apa. — Meglepetést akarsz szerezni? — Nem. Meg akarom enni a meglepetést! • — Azt megértem, hogy a főpénztárosunk a bank egész pénzkészletével Dél-Amerikába szökött. Csak azt nem értem, hogy miért vitte magával az igazgató úr feleségét is?! — Pedig nagyon egyszerű. Így biztos lehet benne, hogy az igazgatónk nem fogja kerestetni. Patvaros bejelenti a barátjának: — Szombaton lesz az esküvőm. Eljössz tanúnak? — Természetesen. Én nem hagyom el a bajban a barátaimat! A hangulatos, boxos eszpresz- szóban hirtelen kihunytak a fények. — Van a kedves vendégek között villanyszerelő? — kérdezte egy felhevült női hang. — Igen. — Akkor megkérem, hagyja még egy kicsit a rövidzárlatot... — Mindennek vége, mama. — Mi történt? — Szakítottam Ivánnal. — Miért? — A parkban ültünk, egy pádon ... — ... és megcsókolt? — Nem. Elaludt! A humorista ai az ember, akinek jó rosszkedve van. JULES RENARD —Mesélje el részletesen — mondja a bíró —, hogyan sikerült ilyen mennyiségű festményt ellopnia, hogyan tudta a hátán egyszerre elvinni valamennyit? — Nincs értelme, hogy elmagyarázzam — feleli a vádlott. — Ahogy így elnézem a bíró urat, ez mindenképp meghaladja az erejét. Az utánzás csak attól fosztja meg az utánzóit müvet, ami utánozható. PAUl valéry — Azt mondtam az anyósomnak, hogy tekintse a házamat sajátjának! — És ő? — Eladta ... — Tegnap egy óra hosszat beszéltem a feleségemnek arról, hogy milyen fontos dolog a takarékosság. — És mondd, lett valami foganatja? — Hogyne. A mai naptól nem dohányozhatom otthon ... — Ez a csiga nem friss! — Uram, éppen most érkezett a tengerről. — De valószínűleg gyalog jött! V agy két héttel ezelőtt olvastam egy verset, amelyből egy árva kukkot sém értettem. Megtörtént velem ez már régebben is néhányszor; a közérthetőség kérdéséről lezajlott vita befejezése óta tudom, hogy a hiba az én készülékemben van, mivelhogy nagy vers lehet az is, ami nehezen érthető; a verset — mint kiderült — nem úgy kell „megérteni“, mlint valami használati utasítást vagy vezércikket. „A verset olykor a lelkűnkkel, az idegrendszerünkkel kell megértenünk!“, erre oktatott egy barátom, aki a poézisra nálam fogékonyabb, s akinek panaszkodtam, hogy a mai versek egyik-másikát képtelen vagyok felfogni. Utóbb igazat kellett adnom neki, mert sok költeményt, melyet hagyományos módon megérteni képtelen voltam, a lelkemmel és idegrendszeremmel valóban élvezni tudtam, s ezáltal nemegyszer maradandó élményhez jutottam. Ezúttal azonban a lelkem és idegrendszerem is csődöt mondott, ezt a verset akárhányszor is olvastam el, csak bambán néztem magam elé, mert úgy éreztem, hogy összefüggéstelen szavak halmazával van dolgom. Első gondolatom természetesen az volt: a jelek szerint a szenilitás küszöbére érkeztem (ha ugyan már át nem léptem rajta). Ez a kézenfekvő lehetőség — kell-e mondanom? — alaposan lehangolt. Hogy valamiképpen megnyugtassam magamat, lejátszottam egy sakkpartit fejben, később írtam, egy karcolatot, vacsora után hetedik hatványra emeltem egy négyjegyű számot, és ^lalvás előtt felmondtam magamban a János vitéz első nyolc strófáját. Ment minden, mint a karikacsapás. Talán még nem kell a legrosszabbtól tartanom... — ezzel tértem nyugovóra. A reggel frissen és pihenten ébredve, megint elolvastam azt a bizonyos verset, hátha. De megint csak nem értettem egyetlen porcikámmal sem. Éppen azt latolgattam, hogy mi lenne, ha orvoshoz fordulnék. Vizsgáljon meg és mondja a szemembe a keserű igazságot, jobb, ha tőle tudom meg, s nem valamelyik pályatársamtól. Képzeljék el ezek után meglepetésemet, amikor néhány perccel később a Népszabadság hírrovatában ezt a rövid közleményt pillantottam meg: „AZ ELMEBETEGSÉGEKRŐL hallhatnak fontos tudnivalókat a szeptember 10. és 16. közötti héten a telefondoktor páciensei a 171-925-ös számon.“ Az első pillanatban egy kissé megborzongtam, de a második gondolatom ez volt: na, majd most elválik a vese a májától. Igen — döntöttem el erős lélekkel —, felhívom a telefondoktort, s ha az elmebaj tünetei között a versek meg nem értését is felsorolja, tudni fogom, hogy hányadán állok. ■w me, milyen hasznos intéz- X meny ez a telefondoktor — — fűztem tovább gondolataimat. Már beszólt a helyes táplálkozásról, a célszerű öltözködésről, a jó házasság titkáról és jó néhány más fontos tudnivalóról, eljött hát az ideje a szakorvost pótló telefonszolgálatnak is. Mindazonáltal egy kissé furcsállottam a dolgot: a közlemény páciensekről beszél, e szó jelentése világos. De nem beszél-e fölöslegesen a telefon- doktor azoknak, akik az elme- betegség tárgykörében páciensek? Mindegy, próba szerencse; hátha határeset vagyok, aki a versek némelyikét már nem, de a telefondoktort még érti. És tárcsázni kezdtem a megadott számot. Mással beszélt. Ojra. Megint. Űjra. Ismét. Újra. Dettó. Újra. Szintén. Félóra múlva: mással beszél. Ötször egymás után: mással beszól. Meglepődtem: ennyien olvasták volna azt a verset? T öbb órás sikertelen kísérlet után elhatároztam, hogy felihívom a különleges tudakozót, hogy különlegesen megtudakoljam: mi van a telefon- doktorral? Egy bájos hölgy értésemre adta, hogy a telefon- doktor csak délután öttől rendel. Jól van. öt óra után nekiláttam, s végre nyolc tájban szerencsém volt, megszólalt a telefondoktor. Okos és humánus tanácsokat, utasításokat adott a hallgatóknak (és nem a pácienseknek) arra vonatkozóan, hogy miként kell bánniuk idegbeteg embertársaikkal. A költeményről egy szót sem szólt. Csalódottan tettem le a kagylót. Hogy a „modern" költészet és elmeállapotom között milyen összefüggés van, titok maradt. Azóta — hogy megnyugodjam egy kis9é — átmenetileg nem olvasok verset. Ugyanabban a lapban inkább a grafikákat nézegettem. Igazán érdekesek. Hogy értem-e őket? Nevetséges kérdés. Majd bolond leszek nem érteni. TABI LÁSZLÓ
