Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-21 / 47. szám
— Még mit nem — Imre visszavette a fiaskót és ianyújtotta Jakabnak. iakab nyelt belőle néhány kortyot, majd odaadta : apjának, aki aztán kifacsarta a lelkét. Szórakoztak még kis ideig, azután Jakab tudtul Ha az apjának, hogy nősülni akar. A mester megpróbálta tréfára fordítani a dolgot: — Bánom is én! — mondta. — Nősülj csak, Jakab am, hiszen már sokszor nősültél! — Majd Tavaiul megemelte a hangját, és fennhangon elkur- ntotta magát, ahogy illett: — Segédlegény a ne- ink! Lakodalomba megyünk! Egy csapat fogoly vágott át előttük az úton. Imre ánuk akart szaladni, de a foglyok felröppentek i nagy ívben a fenyves erdő felé vették az irányt. — De én nem tréfálok, apa, csakugyan meg aka- ik nősülni. Julkát akarom elvenni, azt a lányt, aki- il nemrégen ismerkedtem meg. — Ahogy gondolod, Jakab. Nem vagy már gverek, egvan a magadhoz való eszed. Nos, nősülj, ha társz, legalább asszony áll a házhoz. — Csakhogy ő nem akar átköltözni a mi falunkba. — Micsoda? És már kérdezted tőle? Ne beszélj itobaságot, Jakab. Legalább ne beszélj ostobaságot! !t szeretném én látni, hogy még el se vettem és áris az asszony parancsoljon nekem. Vén szamár így már, de eszed az nincs. Megnősülsz és . .. Hát ondd meg, mi lesz azután?! Mit csinálsz majd az- án. Felőlem akár máris elmehetsz, valahogy csak egleszünk nélküled is. — Mtért haragszol, apa? Egyáltalán nem értesz. mi akartalak felbosszantani, telkemre, csodálko- im rajtad. Még mindig taknyos gyereknek tartasz, idig már régen nem vagyok az. Tudom, mit kell nnem. — Szamárnak tartalak, nem gyereknek. Egy szót .akarok többé hallani arról a faluról. Teszek az falura. Itt nyugodtan ellakhaszt a feleséged- !l együtt. Jól gondold meg, Jakab fiam, mert kü- nben földre száll az ég! Csakhogy Jakab nem gondolta meg. Sőt, kisvár- tva Andris is megszólalt. Bejelentette az apjának, így ő is nősülni akar, és a lakodalom után ő is el- iltözik Okoliénéból. A mester megszeppent. Váratlanul két fia is ellene rdult, attól tartott, hogy a harmadikat is elveszti. Egyszer megint pajtát ácsoltak már a tető is raj- volt. A mesterről dőlt a verejték. Idegesen tengetett' jobbra balra, felkészülve a Jakab tárnádéra, aminek elejét lehetett volna venni, máskor rcn idő tájt már úgyis abbahagyták a munkát, ma izont — mive.l Jakab már jó ideje leállt —, megválásnak tetszhetne a dolog. A mester eltökélte, gy addig sehova sem mozdulnak, míg nem tisztáz- k a dolgot. Tekintetét elsőszülött fiára szegezte, árosán a szemébe nézett és azt mondta: — Jakab, ogvikünk arra van itt, hogy parancsoli! [akam rohamozni készült, de amikor tekintete ösz- italálkozott az apjáéval, kissé visszahőkölt. — Hiszen parancsolsz — mondta. — Te vagy a legidősebb, értened kellene engem. Ddálkozom rajta, hogy éppen te fordultál ellenem, andóan támadsz. Ezt nem azért mondom, mintha nék tőled. Ha mindhárman ellenem volnátok is, kor sem ijednék meg. Valakinek tartania kell a eplöt! Ogy ám! Különösen ott, ahol nincs közös r — Miért becsülsz le minket — Jakab a szavába »olt. — Még mindig gyereknek nézel bennünket, Sia már légen felnőttek vagyunk. Szükséged van ik, azt akarod, hogy veled tartsunk, közben pedig folyton sértegetsz bennünket. Négyen vagyunk, és mindnyájunknak megvan a maga esze. Engedelmességre kényszeríiesz, sokszor olyan dolgokban is, amelyekben senki sem fogadna neked szót. Magadnak is tudnod kéne, hogy mit követelhetsz meg tőlünk és mit nem. Azt akarod, hogy megbecsüljünk, de te egyikünket sem becsülöd. Szüntelenül a kötelességeinkről papolsz, de te úgy viselkedsz, mintha terád semmilyen törvény se vonatkozna, neked semmilyen kötelességed sem volna. Talán azt hiszed, egy apának vagy egy mesternek csak annyi a dolga, hogy parancsolgasson? Amit te lényegbevágónak gondolsz, lehet, hogy a mi számunkra mellékes, de te ezt végképp nem érted, ezért mindhármunkat ostobának tartasz. A mester nagyot nyelt. Kis ideig csodálkozva nézett Jakabra. Rápillantott Andrisra is meg Imrére is, majd megkérdezte: — Mi lehet fontosabb a világon, mint a munka? Andris azt hitte, hogy a kérdés neki szól. De nem volt képes válaszolni. Csak szippantott egyet a cigarettájából és kifújta a füstöt. — Ha neked csak az a fontos — szólalt meg Jakab —, hogy halálodig mester maradj, akkor keress magadnak más segédeket! Másokból csinálhnszt bolondot, persze, ha hagyják magukat. Engem ezentúl már nem teszel többé nevetségessé. A munka se érdekel többé, Semmi sem érdekel. Végtére is, amit megkeresünk, úgyis mindig csak elisszuk. — Minek vedelsz annyit? — préselte ki magából mérgesen az apa. — Te többet iszol, mint én — védte magát Jakab. — Mindig is annyit vedeltél, hogy már rossz volt nézni. Cáak emlékezz v.ssza, milyen mester voltál te tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt! Gondolni sem akarsz rá! De parancsolgatni azt szeretnél! Honnét veszed a jogot, hogy ilyen ostoba módon rendelkezz a sorsunkkal? Ha tudni akarod, már elegem van az egészből. Félsz, látjuk, de az igazság az, hogy te most már nem bennünket féltesz, hanem önmagadat. Mert ha elmegyünk, megint olyan gyenge ember leszel, mint amilyen voltál valamikor. Nem bírt tovább uralkodni magán a mester. Odament Jakabhoz és pofon vágta. Jakab erőltetetíen elmosolyodott. — Sohasem számoltam a tőled kapott pofonokat. Gyermekkoromban sem. Ha akkor kibírtam, most is kibírom. De vedd tudomásul, hogy ez volt az utolsó pbfon. Ha akarod — nézett szemtelenül az apja szemébe —, atyai áldásnak tekintem. Mától kezdve csak hárman lesztek — mondta kárörvendően, és három méter magasból leugrott a földre. A megrémült mester kezét tördelte. Valamit kiáltani akart, de csak a száját volt ideje kinyitni. — Ketten lesztek — szólalt meg Andris, és lesik- lott a gerendíyii. — Várjál, Jakab! — Gyertek vissza, Andris! — kiáltott utánuk, amikor már elég messze jártak. A közelben megpillantotta a szekercét, nyomban megragadta, ám nem tudta, njit csináljon vele. Lépett néhányat mérgében és teljes erejéből elhajította. A szekerce megcsillant az arra repülő fecskék között, és levágódott a fűbe. A legkisebbiknek felragyogott a szeme. Már tudta, merre menekülhet el leggyorsabban, de ekkor éppen feléje fordult a mester: — Mehetsz te is! Ez zavarba hozta Imrét. Látta, mem yire izzik apja szemében a harag, ám olyan harag volt ez, amit a legkisebb fiúk másképpen értelmeznek, mint a báty- jaik. KÜVESDI JÁNOS fordítása / i Gustabová fotókollázsa Bende József CORPUS DELICTI A szép napsütötte délután lassan öreg estébe hajlott. Az utolsó napsugarak még meg-megcsillantak a lassan hömpölygő folyó vizében. A parthoz közel eső tisztáson sátortábor állt. Lakói vacsorához készülődtek. Gyűlt a tábortűzhöz a fa, serény kezek hámozták a burgonyát az esti paprikáshoz. Nagy volt a sürgés-forgás. Váratlanul megérkezett Karcsi, a barátunk. Jelenléte felvillanyozta a társaságot. Bohókás természete, csilingelő nevetése és jó humorérzéke biztosíték volt számunkra, hogy nem fogunk az este unatkozni. Alighogy berendezkedett, elindult, hogy körülnézzen a tábor területén és környékén. Nemsokára lélekszakadva rohant vissza hozzánk: — Gyerekek!... A halpaprikás mellett, remélem nem vetitek meg a jó birkapörköltet sem. — ?... — Mit bámultok úgy. Jól hallottátok — ugyanis felderítettem egy Sétáló hústömeget, egy igazi birkanyájat. Itt legelészik a közelben, csak ki kéll választani a legszebbet... Válaszra sem várva feltűrte fehér ujját és mint a kísértet eltűnt az erdőben. Mi persze előre derültünk, mert tudtuk, hogy akinek ez a mulatság érdekes lesz, azok mi leszünk. Nem csalódtunk. Nemsokára hangos kutyaugatás verte fel a békés esti csendet. — Alig bírtam lerázni őket. Majd a nadrágommal fizettem rá vállalkozásomra — lihegte Karcsi. — Ügy látszik régen voltam katona, elfelejtettem kúszni. Az inge könyökén két hatalmas zöld folt éktelenkedett, de ő mit sem törődött most ezzel. Nem is törődhetett. Teljesen lekötötte az újabb ötlete. Elindult, hogy jót fürdik, lemossa magáról az előbb átélt izgalmakat. Nagyokat kurjantva hasította a hűs hullámokat. A kiadós fürdőzés után, mint egy igazi kölyök kicsavarta alsónadrágját, majd hanyagul bedobta az autó csomagtartójába — fölösleges holmivá vált számára. Nadrágján becsatolta az övét s boldogan ült le közénk. A tábortüzünk lángja magasra csapott, de talán még magasabbra a jó hangulat. Rengeteg móka, jobbnál jobb viccek, borongós és vidám dalok tették emlékezetessé a késő éjszakába nyúló meghitt együttlétünket. Az öreg Hold jóleső érzéssel indult nyugovóra. Belefáradt hosszú sétájába és a virrasztásba. Csak most jött rá, hogy túl sokat időzött az erdő tisztása felett. Á csillagok is alig-alig hunyorogtak már, mire a társaság szétszéledt, ki-ki a maga sátra felé. Karcsi arra hivatkozva búcsúzott el, hogy ő inkább a puha ágyat szereti. Inkább hazamegy, mintsem hogy itt „henteregjen“ a hideg, kemény talajon. Mint igazi lovag, magával vitte a tábor szakácsnőjét, az aranyos Juli nénit, hogy útközben vonatra szállhasson. Juli néni, rendes asszony lévén, harmatos cipőjét felváltotta szárazzal. Alig érte el a vonatot, nem még hogy eszébe jutott volna, hogy a cipőjét az autóban hagyta. Karcsi egy ideig figyelte a gőzpárában eltűnő szerelvényt. Hirtelen megborzongott. Fázósan húzta össze mellén kabátját. Gondolatban már a pehelypaplan alatt lapult. Alig szundított el, amikor hirtelen éles sikoly ütötte meg a fülét. — Most aztán rajtakaptalak, te szégyentelen! ... Te ... te hazudoző . . . Hááát így állunk? ... — Itt elcsuklott felesége hangja, melyet csak most Ismert fel Karcsi. Teljesen felocsúdott. Nem tudta mivel magyarázni ez előbbi jelenetet s a hangos zokogást. Értetlenül bámulta az asszonyt, ahogy az orra előtt hadonászik zöld pecsétes ingével. — Ezt édemeltem én tőled? ... — ? ... — Hallgatsz? Nem is véded magad? Mit bámulsz rám ilyen bambán? Nehogy azt hidd, hogy megtévesztesz ártatlan képeddel! ... — De anyukám, hagyd már, hogy én is szóhoz jussak ... — Te csak ne akarj szóhoz jutni. De ha már annyira be- szélnéked van, azt mondd meg, hol az alsónadrágod? ... Csakugyan. Hol is hagyhatta? ... Az összes dolga itt van a széken, az meg nincs ... Hirtelen világosság gyűlik agyában. Felkapja pizsamájára nadrágját és szó nélkül zúdul a garázsba, magával vonszolva tiltakozó feleségét. Felnyitja a csomagtartó fedelét. Két ujja közé csípi vizes alsónadrágját és diadalmasan meglengeti felesége előtt. Majd bedobja az első ülésre. Rágyújt, most már majdnem nyugodt, már csak itt-ott vibrál benne a düh, amiért megzavarták békés álmát... — Jézusmária! Hát ez micsoda? Ez aztán mindennek a teteje. Erre remélem, már nem tudsz magyarázatot találni! — sikolt fel az asszony és vérvörös arccal emeli ki az autóból a pár női cipőt. Karcsi ijedtében majd lenyeli égő cigarettáját.. . Tanácstalanul, segélykérőén nézi az előtte heverő cipőt, a „corpus delictit“. Kézzel-lábbal magyarázta eddig Is ártatlanságát, de most aztán mindennek vége. Be nem bizonyítja, el nem hiteti feleségével, hogy csak ő, csakis ő kedves neki, egyedül csak őt szereti.... Hiábavaló minden próbálkozása. Az asszony szóra se méltatja. Karcsi leverten járkál a szoba egyik sarkából a másikba. Nagyon tanácstalan. Egyre jobban forr benne a méreg, szét tudná tépni saját magát. Már nincs kedve az alváshoz, nem örül a gyönyörű napsütésnek. Számára beborult a világ, sötétnek lát mindent. Délutánra jár az idő. Remeteként gubbasztanak külön-külön szobában. Hirtelen élesen felberreg a csengő. Egyszerre nyitnak ajtót. — Jó napot — köszön harsányan Juli néni. — Ne tessék .már haragudni, hogy zavarok, de délutáni műszakban dolgozom és szükség lenne a munkacipőmre, amit az autójában felejtettem, Karcsika ... Juli néni értetlenül nézi a két fiatalt, akikből szökőárként tör fel a nevetés, olyan nevetés, amely felold, elsöpör minden eddigi bosszúságot, bánatot, félreértést...
