Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-07 / 45. szám
ÚJ szú 197U. XI. 7. A Haza Anyácska szobra, s mögötte az Emlékezés Fala „KÖZÜLETEK EGYET SEM FELEJTÜNK EL” A piszkarjovói temetőben Egyetlen szál vörös szegfű a kezemben, s itt állok a legnagyobb leningrádi temető kapujában. Gránitalapzatú vasrács kerítés veszi körül a temetőt, s alig lépek át a kapun, úgy érzem, hogy a kerítés mögött hagyott városból különös helyre érkeztem. Semmit sem hallok a város zajából, s ahogy a fasor mentén lépkedek, méltóságteljes, ünnepi zene kísér. Sosztakovics VII., vagyis leningrádi szimfóniájának hangjai. Kísérőm magyaráz: ,,A 26 hektárnyi területű temetőben mindenhol és egész nap hallani ezt a zenét.“ Fejbiccentéssel jelzem, hogy értem magyarázatát, de inkább előre nézek. A szobor felé. Szomorú arcki- fejezésű, női alak magaslik elém a távolból. Kezében babérkoszorú. Hallom: „Fiai és leányai sírjához indul, orosz anya, ez a Haza Anyácska szobra.“ Amikor megállók és körülnézek, virágágyásokat látok, mindegyik elején gránitkocka. Évszámokat véstek rájuk. Főleg „1942“ olvasható ezekről a kockákról „Az éhség pusztított 1942 telén és tavaszán." Értem: ezek tömegsírok. Széles, kőlapokkal fedett teraszra érkezünk. Közepén fekete, csiszolt márványlapon örökmécs ég. „A Mars-mezőről, a forradalom hőseinek sírjáról hozott fáklya lángjával gyújtották meg 1960. május 9-én, azóta világít a lángja.“ Belemereng tekintetem, s felidéződnek az egyik történelem- könyvből olvasott sorok: A Nagy Honvédő Háború idején 900 napig tartott a város ostroma, és akkor a leningrádiak 600 000 asszonyt, gyermeket, férfit temettek, akik éhenhal- tak, megfagytak, bombatámadásoktól pusztultak el, vagy a harcmezőn áldozták életüket. NEKROPOLISZ A teraszról nézve végtelen nagynak tűnik ez a több temetőből létesített emlékhely, sírmező, a Nekropolisz. Nem kérdezem, hogy kiket temettek ide, mikor, mert a temető nyilvántartókönyvében láttam a feljegyzéseket: 1942. február 19- én 5569 halott. február 20- án 10 043 halott. És beleolvastam a „névtelen halottak- jegyzékébe“ is: sárgaruhás asz- szony... fekete hajú, 7 év körüli lányka ... forradásos arcú, 16 évesnek látszó fiú. Tétován szorongatom kezemben a magammal hozott vörös szegfűt. Hova tegyem? Ez a hatalmas temető olyan, mint g egy rekviem. Egyben himnusz is: a szovjet ember állhatatos- ■= ságának, bátorságának, haza- « szeretetének himnusza. Egyet- len szál szegfűm elenyésző ap- 'S róság. Melyik gránitkocka tö-. >a vébe helyezzem? :o Megelőztek. Egy negyven év ~ körüli apa és kislánya. Az apa j térdet hajtott a gránitkocka előtt. Kissé félszegen, majd oroszos módon karját lengetve meghajolt háromszor egymás után. Közben kislánya néhány szál virágot helyezett a kőbe vésett évszám mellé. Megkérdezzem tőlük, hogy kinek vagy kiknek az emlékére cselekedtek így? Kíváncsiságomat legyőzte a meghatottság. Szőtlan maradtam. Néma merengésüket nem mertem megzavarni. Inkább kísérőm magyarázatát próbálom figyelni. „Ehhez a kislányhoz hasonló sok ezer halt meg az ostrom idején. A jeljegyzések szerint 235 000 gyermeket temettek közös sírba.“ De már kísérőm is hallgat. Bizonyára eszébe jutott valaki, hiszen ő is leningrádi. Léptek hangzanak mögöttünk. Jönnek, jönnek a virágcsokrot hozó látogatók. Menjünk tovább! AZ EMLÉKEZÉS FALÄNÄL a 150 méter hosszú gránitfalnál megállunk. Középen 4 méter magas a fal, oldalt 3 — 3 méter magas. Domborművek díszítik. Kiváló szobrászok, A. L. Malahin, M. M. Harlamov, M. A. Vajman, V. V. Iszajeva és több neves szobrász alkotásai. Frízszerűen futó feliratok láthatók a domborművek közötti falon. Nevek? Kísérőm magyarázza: „Lehetetlen volna 600 000 nevet kőbe vésni, de egyébként is sok ezer névtelen volt közöttük." A feliratok emlékeztető sorok. Olga Bergholz szavai. Olvassunk le néhány mondatot! „Itt nyugszanak a leningrádiak ... drága nevüket itt felsorolni nem lehet... de tudd meg, senkiről sem feledkeztünk meg, és semmit sem felejtünk el... mindnyájan egy emberként mondták: inkább a halál féljen tőlünk, mint mi a haláltól... Elvtársaim! ... Közületek egyet sem felejtünk el...!“ A legszívesebben ehhez az utolsó mondathoz tenném le szegfűmet, mert ennél a mondatnál érzem helyén valónak saját gondolatomat valahogyan kifejezni. De nem lehet, mert magas a fal, s a mondat után még kőbe véstek néhány szót: „Ezen a mezőn hajtsa meg zászlaját a nép, szülőhazánk és n Hős Város: Leningrád.“ Kezemben marad a szegfű. „A JÖVŐÉRT" Tíz lépcső magasságában álló két emlékműnél ér véget a gránitfal. Az egyik emlékmű neve: „A jövőért“. Márványpad előtte, s azon egy néni ül. Nézem, nézem- fejkendős, idős asszony, baljánál bot, jobbjánál bevásárló táska, keze ösz- szekulcsolva. Feléje indulok. Észre sem veszi közeledésemet. Csak mereng maga elé. Gondolom: előre néz, talán a jövőbe? Próbálom oroszosán megszólítani: — Anyácska! Csak mereng, tekintetét rám se veti. A szegfűt táskája mellé teszem. Bizonyára a legméltóbb helyre teszi majd, ha észreveszi. Óvatosan lépkedek lefelé a lépcsőkről, s visszanézek: a fejkendős, magányos néni még mindig mozdulatlan. Bármenynyire is szeretnék, nem tudok oroszos szokás szerint meghajolni, csak fejet hajtok feléje. Ahogy a mi szokásunk az anya szavára főt hajtani. HAJDÍI ANDRÁS A szerző felvételei. Csőszállítás a Szovjetunióban A Szovjetunióban ma a csővezetékek hossza meghaladja a vasutak hosszát. Ez a tény különösnek tűnhet egy olyan ország szempontjából, amely éppen a hagyományos vasúti szállítás segítségével oldja meg óriási területe egyik végéről a másikra történő teherszállítás problémáit. Hatalmas ugrással az 1950. évi nyolcezer kilométerről az 1975. évi 160 ezer kilométerre, a csőszállítás a vasúti és a tengeri után a 3. helyre került a szovjetország teherszállításának lebonyolításában. További öt év múlva, miután volumene 67,8 százalékkal nagyobbodik, már a második helyet foglalja el. Legjobb az előnyösebben szállítható fűtőanyag Noha a szovjetunióbeli csőszállítás fejlesztésének arányai csak az Egyesült Államokban és Kanadában tapasztalható arányokkal hasonlíthatók össze, e szállítási forma befolyási övezetének bővítését célzó irányzatok jellemzőek számos olaj- és gázfogyasztó országra. Ennek oka nem csak e természeti erőforrásoknak a kőszénhez viszonyított kiváló fogyasztási tulajdonságaiban van, hanem abban is, hogy a szállítási költségek egyre fontosabb tényezővé válnak, amely meghatározza e fűtőanyagfajták felhasználásának célszerűségét. A Szovjetunióban az olaj és gáz fő teherszállítása és részben az olajszármazékok szállítása csővezetéken történik. A szállítási tényező szerepe különösen kitűnik a középszibériai kanszk-acsinszki szénmedence példájából. A leggazdaságosabb fejtési módszerrel megmozgatott szénrétegek vastagsága itt a száz métert is meghaladja. Az itt kitermelt fűtőanyag önköltségét tekintve konkurrencíán kívül áll még az olajjal és a gázzal szemben is, de csakis a fejtés színhelyén. A több száz, sőt több ezer kilométerre történő szállítás folytán elveszíti fő előnyét. Az energetikusok számítása szerint az olaj- és gázipar gyors fejlődése legfeljebb 2000-ig fog tartani. Ez, természetesen, megköveteli a csőszállítás továbbfejlesztését. Pontosan meghatározható a fordított függőség is: a szállítási technológia nagyfokú hatékonysága ösztönzően hat a lehető legkönnyebben szállítható fűtőanyagfajták fejtésének növelésére. A műszaki haladás határozza meg a szállítás jövőjét A csővezetékek élrejutása a teherszállításban e szállítási ágra jellemző gyors műszaki haladástól is függ. Szembetűnő e folyamat dinamikája. Az ezer és még nagyobb milliméter átmérőjű csövű olaj- és gázvezetékek hossza a Szovjetunióban 1960-ig mintegy 1,7 százalékos volt. Ilyen csővezetékek 1975-ben már fele részt alkottak. Az olajvezetékek csöveinek maximális átmérője 1200, a gázvezetékeké 1400 milliméterre bővült. Évente mintegy 90 millió tonna olaj és mintegy 30—35 milliárd köliméter gáz haladhat át minden egyes csővezetéken. Megjegyzendő, hogy a Szovjetunióé az előbbség az olaj- és gázszállítás fővonalasításában, valamint a különböző nagy átmérőjű csővezetékek építésében. Ma határozottan állíthatjuk, hogy a csővezetékek jövője a műszaki haladástól függ. Hisz bármilyen gazdaságos is legyen ez a szállítási ág, beruházásai a volumenek és a szállítási távolságok arányában nőnek. Hogyan csökkenthetőek a fajlagos veszteségek? Az egyik kipróbált út a koncentráció, az áramlás sűrűségének a növelése. E téren a legújabb tudományos-műszaki felfedezések arról tanúskodnak, hogy a csővezetékek kapacitásának a plafonját még nem értük el. Ezzel összefüggésben ennek az útnak már bizonyos határai is láthatók. A számítások szerint a csővezetékek átmérőinek további növelése 1400-ról 1600 milliméterre viszonylag nagy gazdasági hatásfokú, és megtérítheti a fémigényesség növelésével, a fővonalak építési technológiájának nagyméretű átalakításával, új gépek, berendezések stb. alkalmazásával kapcsolatos ráfordításokat. E helyzetből kivezető utat az olaj és gáz csőszállítási technológiájának alapvetően más megközelítésében látják. Távlatilag főként a rájuk irányuló hőhatásban. Így például a szállítási rendszer termelékenységének lényeges növekedését eredményezi a mélyhűtés, valamint a földgáz sajtolása. A természet is nyer A környezeti hatás szempontjából is előnyösek a csővezetékek. Noha építésük az égethető ásványok összmennyi- ségének növekedéséhez vezet, a nagyvárosokban az energetika áttérése szénről mazutra és gázra lehetővé teszi a légkör szennyezettségének határozott csökkentését. Feltételezhető az is, hogy a víz alatti csőszállításnak elég gyors üzemben folyó fejlesztése is megakadályozza a tengerek és óceánok további szennyeződését. Ám ebben az esetben sem beszélhetünk egyelőre a termelés és a természet harmóniájáról. A csővezetékek mindinkább északra „haladnak“, ökológiailag rendkívül sebezhető vidékek felé. Különösen „szeszélyes“ övezet az örök fagy zónája, amelyhez Szibéria területének négyötöde tartozik. Itt még az egészen jelentéktelen mechanikai ártalom — például lánctalpas vagy kerekes jármű átvonulása — is megbontja a tundra növénytakaróját, amely évekig visszaállíthatatlanná válik. A Szovjetunióban alapjában már megoldották ipari és lakóépületek építésének fő problémáit az örök fagy vidékén. Ennek szemléltető példája a hatvanadik szélességi fokon épült Norilszk város, olaj- és gázvezetékek építését illetően, ez a probléma még kísérleti stádiumban van. A Szovjetunióban azonban már most, a feltételektől függően, különféle csőlerakási és szigetelési módszereket alkalmaznak, amelyek teljesen megakadályozzák a talajjal való hőérintkezést. Gondoskodás történik a tundra állatvilágáról. Így például a világ legészakibb csővezetékén Messzojaha és Norilszk között különleges „kapukat“ (olyan helyeket, ahol a csövek magasan a föld felett húzódnak) terveztek az északi szarvasok vándorlásának útvonalain. Az északi táj ipari — és természetesen szállítási — kihasználása magától értetődően nagy pótlólagos anyagi és pénzügyi kiadásokkal jár. E nagy mű tervszerű megközelítése, az összes felmerülő problémák tudományosan megalapozott megoldása mellett mégis megtérülnek azokkal a természeti erőforrásokkal, amelyek fokozatosan bekapcsolódnak a népgazdaság körforgásába. BORISZ KOZIN, a műszaki tudományok doktora
