Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-31 / 44. szám
Leonyid Novicsenko: SOKAT ÍGÉRŐ KÍSÉRLET Természetes és törvényszerű, hogy erősödik a szocialista országok testvéri közössége, „egyre sokrétűbbé és mélyebbé válnak a kapcsolatok, amelyek összekötik őket, tökéletesedik az együttműködésük a különböző területeken". (L. I. Brezsnyev.) Oj formákkal gazdagodik ezeknek az országoknak kölcsönbs tevékenysége a szocialista művészeti kultúra területén. Ezeket a kultúrákat — nemzeti és történelmi sajátosságaik minden változatossága ellenére — összekovácsolja a hűség a szocializmus ügyéhez a marxista ideológiai esztétikai elvekhez. A szocialista közösséghez tartozó országok irodalomelméleti gondolkodása ma a közös, mindenkit érdeklő, időszerű problémákra összpontosítja figyelmét, bár ez az általános jelleg az egyes nemzeti irodalmak konkrét szituációjának megfelelően bizonyos árnyalati és hangsúlybeli eltéréseket mutat. A kutatók elsősorban azt vizsgálják hogy a szocialista országok új életfolyamatai 1976. X. 31. milyen új feladatok elé állítják a szocialista kultúrát, a szocialista realista irodalmat. Rendszerint szélesen és átfogóan közelítik meg a konkrét jelenségeket, ami megfelel a szocialista irodalmak vezető szerepének a mai irodalmi fejiődésben. Ahhoz, hogy tanulmányozni tudjuk azokat a felbecsülhetetlen alkotói taj pasztalatokat, amelyeket az új világ irodalmai, s élükön a soknemzetiségű szovjet irodalom szerzett, hogy feltárjuk ezen irodalmak mélységesen újító jellegét, s hogy bizonyítsuk a szocialista realizmusnak, a művészet lenini pártosságának és népisé- gének igazát — átfogó nemzetközi szemléletre és még inkább világos, offenzív állásfoglalásra van szükség az ideológiai harcban, a realizmus és a vele szembenálló áramlatok között ma folyó világméretű vitában. ívről évre új formákkal gazdagodik a szocialista országok irodalomtudósainak és -kritikusainak baráti szellemben végzett közös munkája. A szocialista közösséghez tartozó országok irodalmárai által közösen összegyűjtött művészeti tapasztalatok arra ösztönöznek, hogy minél előbb lássunk hozzá e gondolatok közös értelmezéséhez, ami természetesen nem zárja ki az elvtársi vitákat sem a nem eléggé tisztázott kérdésekben. Az adott területeken az alkotó erőfeszítések egyesítését nem kis mértékben elősegítették a kutatók és a kritikusok már régen gyakorlattá vált két- és többoldali találjrozói, szim- pozionjai, konferenciái melyek a szocialista országok irodalmi fejlődésének időszerű problémáival foglalkoztak (nemrég zajlott le például a Gorkij Világirodalmi Intézetben egy tudományos konferencia „Az általános és a sajátos az európai szocialista országok irodalmaiban“ című témáról, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió neves irodalomtudósainak részvételével). Nyilvánvaló, hogy most elérkeztünk ahhoz a korszakhoz, amikor nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is válik a közös kutatómunka a jelenkori irodalmi folyamat legfontosabb kérdéseinek megoldása érdekében. Erről tanúskodik „Az irodalom a változó világban. A jelenkori eszmei-esztétikai harc időszerű problémái“ című könyv megjelenése is. Ez a szovjet, bolgár, magyar és NDK-beli tudósok tollából származó könyv Moszkvában látott napvilágot, kiváló irodalomtudósok közös szerkesztésében. Mint a szerkesztők az előszóban elmondják, ez a tanulmány- gyűjtemény az első kísérlet az ilyesfajta kutatások publikálására, melyek a Gorkij Világirodalmi Intézet és a „Hudozsesztvennaja lityeratura“ kiadó kezdeményezésére indultak meg. A könyv szélesen és sokrétűen tárgyalja a problémákat. A 16 terjedelmes tanulmány tematikailag szinte egyáltalán nem ismétli egymást. De már az első oldalaktól kezdve — s kivált a konkrét kérdések elemzésénél — felfedezhető az a gondolat, amely meghatározza e tanulmányok pátoszát: a szocialista irodalmak nemzetközi egysége, szellemi és esztétikai azonossága, amelytől természetesen idegen mindenféle nivellá- lás, de amely meghatározza ezen irodalmak fejlődésének elvileg, történelmileg új útjait. V. R. Scserbina „Az összejogás nagy ereje" című hosszú cikkében cáfolja a különféle polgári koncepciókat, amelyek végső soron azt állítják, hogy a nemzeti kultúrák vagy szüntelenül egymástól elkülönülten fejlődnek, vagy pedig feloldódnak az „elektronikus éra“ valaminő „univerzális“ kozmopolita sztereotípiájában, és szembeállítja velük a szovjet soknemzetiségű irodalomnak mint egységes és egyszersmind eleven nemzeti színekben pompázó társadalmi-szellemi organizmusnak meggyőző tapasztalatait. Valóban, mint a szerző megállapítja, csak a szocializmus az a reális történelmi erő, amely „egyesíti az emberek millióinak alkotó tevékenységét, amely képes eggyé ötvözni a népeket a kultúra, az egész szellemi lét alapjainak közösségében“. Meggyőződéssel beszélnek erről a más országokat képviselő szerzők is. A szocialista országok irodalma - — írja Hans Kaufmann (NDK) — „kezdettől fogva — mint maga a munkásmozgalom is — tudatosan nemzetközi“1, ebben az értelemben is szemben áll a különböző országok bur- zsoá „modernségével“. Ezért a német szocialista irodalom kialakulását és fejlődését csak úgy vizsgálhatjuk meg, ha figyelembe vesszük szoros összefüggését a nemzetközi szocialista mozgalom tapasztalataival, a szovjet kultúra sokoldalú eszmei hatásával (a szerző érdekes gondolatokat fejt ki a német szocialista irodalom történetének, sőt a XX. század első fele egész német irodalomtörténetének problémáiról). A történészekre és teoretikusokra ily módon az a feladat vár, hogy „tanulmányozzák azt a rengeteg formát és összefüggést, amelyek hozzáférhetetlenek, érthetetlenek, ha csupán a filológia szemszögéből vizsgálja őket“; éppen ezért van szükség a különböző szakmák és országok tudósainak szoros együttműködésére. Hasonló következtetésre jut Illés László is (Magyarország), „A szocialista irodalom néhány problémája" című tanulmány szerzője. Minden egyes szocialista irodalom valamely adott nép társadalmi harcából született meg, azokra a kérdésekre válaszol, amelyeket valamely adott ország körülményei vetettek fel, s egyszersmind a nemzetközi kapcsolatok tág komplexumában erősödött és fejlődött. A legjelentősebb tényező ebben a komplexumban „az a hallatlanul erős hatás volt, amelyet a szovjet irodalom gyakorolt a különböző országok fiatal szocialista irodalmaira“. Jól meg kell érteni az általánosnak és a nemzetileg sajátosnak a viszonyát, ez roppant fontos követelmény minden kutató és a szocialista kultúra minden munkása iránt, akármelyik országban dolgozzon is —, hívják fel igen nyomatékosan a figyelmet az ezekkel a témákkal foglalkozó szerzők. Illés László elveti a nemzeti elkülönülésnek, a „merőben nemzeti“ jelleg eltúlzásának tendenciáját, és helyesen állapítja meg, hogy „ha valamely irodalom igényt tart a szocialista névre, akkor nem mondhat le bizonyos általános elvekről, amelyek összekapcsolják a világ minden szocialista irodalmát, bármilyen különbségek választják is el őket“. Helyes és nagyon időszerű gondolat ez. Hiszen ma is tapasztalhatjuk, hogy akadnak, akik nemcsak a szocialista realizmusnak valamiféle sajátos, nemzetileg kizárólagos formáját akarják szentesíteni, amiről a szerző ír, hanem azt is megpróbálják „bebizonyítani“, hogy a szocialista irodalom fejlődhet szocialista realizmus nélkül és azzal ellentétben is, sőt általában realizmus nélkül és annak ellenére... Még^ nem mindenütt tárják fel kellő következetességgel és élességgel azoknak a különféle elméleti manővereknek az igazi lényegét, amelyeknek az a célja, hogy a Nyugaton divatos konvergencia-elmélet szellemében „kibékítsék“ a szocialista művészetet a burzsoá modernizmussal és annak esztétikájával. A tanulmánykötet szerzőinek többsége a szocialista realizmus általános elméletének lényegbevágó kérdéseire és a jelenlegi időszak történelmileg új sajátosságaira összpontosítja figyelmét (Todor Pavlov, B. L. Szucs- kov, Köpeczi Béla, Vaszil Kolecszki, Werner Mittenzwei, J. /. Elszberg, Diószegi András és mások tanulmányai). Kétségtelenül mindnyájan szolidárisak az idős bolgár filozófussal és esztétával,' Todor Pavlovval. aki arra figyelmeztet, milyen kárt okoz, ha „elvi alapon“ a „szocialista rea^ lista irodalom“ fogalmát „szocialista irodalommal“ helyettesítik, mivel ez megfoszthatja a szocialista társadalom irodalmát művészeti módszertani, végső soron pedig világnézeti, ideológiai orientációjától. A könyvben beszédesen jut kifejezésre mai irodalomtudományunknak az a minőségi sajátossága, hogy a szocialista realista realizmus fő esztétikai kategóriáit dinamikus összefüggésükben, rendszeres teljessségiik- ben és kölcsönhatásokban törekszik vizsgálni. A pártosság és a népiség elve a szocialista realizmus egész esztétikai rendszerének kiindulópontja és eleven lelke; a kutatók ennek tudatában közelítik meg a mai irodalmi elmélet és gyakorlat minden kérdését. Szucskov „A szocialista realizmus mai aspektusai“ című tanulmányában ezzel kapcsolatban idézi Tóth Dezső magyar kritikus megállapítását: „A szocialista realizmus nem lehet meg pártosság nélkül. Ha nincs megfelelően kidolgozva a pártosság kategóriája, mind a realizmus, mind pedig a népiség elvesztheti történelmi és társadalmi konkrétságát.“ Ismeretes, hogy a szocialista országokban is vannak írók és kritikusok, akik kerülik a „pártosság“ meghatározást, jobb szeretik az „elkötelezettséget“ használni. Ilyenkor annak vagyunk tanúi, hogy tudatosan vagy akaratlanul igyekeznek eltérni a művészet és a társadalmi valóság viszonyának tudományos felfogásától. És még ha csak a dolog morális-pszichológiai oldalát vesszük is figyelembe, az elkötelezettség — mint Szucskov helyesen megjegyzi — csupán ideiglenes szerződés, „amely fel is bontható“, míg. viszont a pártosság a művész mély meggyőződését fejezi ki és világnézetének elidegeníthetetlen sajátossága. Ez a különbség — mondani sem kell — roppant lényeges egy olyan területen, mint a művészet. Ehhez még hozzátehetjük, hogy Lenin „Párt- szervezet és pártirodalom“ című történelmi jelentőségű cikke megjelenésének 70. évfordulójakor. 1975-ben ismételten és erőteljesen bizonyították a pártosság és a népiség vitathatatlan elvét, mint amelyek a szocializmus művészeti kultúrájában nem való minő külső, kívülről „kötelezővé“, „utasításszerűvé“ tett princípiumok, hanem a kultúra belső szükségszerűségei, szerves velejárói. Köpeczi Béla magyar tudós „A szocialista realizmus korszerűsége“ című tanulmányában a magyar irodalmi valóság sok példáján meggyőzően kimutatja a társadalmi-politikai, ideológiai és a sajátosan esztétikai tényezők megbonthatatlan összefüggését. A szerző részletes kritikai elemzésnek veti alá a „modernség“ fétisét, melyet a burzsoá esztétika makacsul szembeállít az élenjáró realista művészettel, s arra a határozott következtetésre jut, hogy „a magyar irodalom fejlődése alátámasztja azt az az igazságot, hogy a XX. század második felében a művészeti modernség ismérve a szocialista realizmus módszerének követése“. Ugyanakkor Köpeczi Béla hangsúlyozza — egyébként a könyv szinte valamennyi szerzőjével együtt —, hogy ezt a módszert történelmileg fejlődő és kellőképpen tág esztétikai platformot feltételező jelenségként kell kezelni. A szovjet tudósok és testvéri or- szágokbeli kollégáik tanulmányaikban állandóan felhívják a figyelmet arra is, milyen károkat okoz a szocialista realizmus elmélete ilyen vagy olyan aspektusainak sematizáló, dogmatikus értelmezése; figyelemre méltó azonban, hogy amikor efféle jelenségekről esik szó, rendszerint múlt időt használnak, történelmi visszatekintést tesznek és az ilyen megközelítés egészében véve meg is felel a dolgok mai állásának. A hangsúly ma azon van, hogy pozitív módon feldolgozzák a jelenkori irodalmi fejlődés Sltal felvetett problémákat, s ez nem történhet másképpen, csak valóságos vitában az ellenséges és idegen koncepciókkal, illetve a leegyszerűsítő nézetek maradványaival. Egyre inkább kibontakoznak az elvtársi viták is a még nem kellőképpen tisztázott kérdésekről, s ezek visszhangja nyomon követhető „Az irodalom a változó világban“ című könyv számos lapján. Szucskov már említett nagyszabású és valóban sokrétű tanulmányának egyik központi gondolata például az, hogy a szocialista realizmus komplex, dinamikus, szüntelenül fejlődő és művészeti lehetőségeit tekintve kimeríthetetlenül gazdag esztétikai rendszer. E rendszer jellemzésére a szerző a „nyitott“ jelzőt is használja, arra utalva, hogy ez a rendszer érzékeny minden új és gyümölcsöző mozzanat iránt a világ művészeti fejlődésében. Ebből kiindulva Szucskov megvizsgálja azt 'a kétségkívül ma is aktuális kérdést, hogy milyen a viszonya a szocialista realista művészi ábrázolásban az élethűnek és a jelképesnek. A „feltétlen életszerűség“ híveivel vitatkozva — és ilyenek csakugyan vannak, jóllehet az utóbbi időben eléggé megritkultak soraik — ezt írja: „Az efféle álláspont korlátoltsága különösen nyilvánvalóvá válik ma, amikor a szocialista realizmust esztétikai rendszernek tekintjük, az egész szocialista közösség művészeté- nek tartjuk, olyan művészetnek, amely a közösség határain túl is terjed, s bevonul számos olyan ország művészeti gyakorlatába, amelyeknek esztétikai és kulturális tradíciói nem mindig és nem feltétlenül szorítják az ábrázolást az élethűség keretei közé." Ez fontos, valóban mai gondolat, és Szucskovnak természetesen igaza van, amikor részletesen kifejti és megindokolja. És még inkább igaza van akkor, amikor mondjuk Käthe Kollwitz szenvedélyes forradalmi művészetét kell megvédenie azoktól a meglehetősen furcsa vádaktól, amelyek éppen „ilyen vonalat“ követ- nek. (A tanulmány befejező részét az Oj Szó kővetkező vasárnapi számában közöljük.) D. Bajramov: MUNKABUIGÁD
