Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-24 / 43. szám

IVAN HABAJ

udvaron teherkocsi állt. Férfiak bútort raktak föl rá. Az öreg nem segített, ujját sem mozdította. Ült az árokban, a kapu előtt. Dühös volt. Leginkább a menyé re volt dühös. A nnenyecske hiába szólította többször is, hogy reggelizzen. Tudta az öreg a magáét.

A férfiak az öreg nélkül Is köny- nyen boldogultak. Négy férfi, a sofőr, az öreg fia, az unoka és egv fiatalember. akiről az öreg csak annyit tudott, hogy az unokáival barátkozik, hogy együtt tanulnak a fővárosban, s hogy a szülei abban a kisvárosban élnek, ahova maguk is most fognak átköltözni.

Második napja tartott a hurcolko- dás. Előző nap, szombaton kétszer fordult a teherkocsi, mégsem vittek el mindent. Egy fuvar még vasárnapra is maradt.

E percben a konyhabútort rakták a kocsira, a kamra polcait meg a többi limlomot, amely már rég haszontalanul hevert szanaszét, de amelyről úgy vélték, hogy jő lesz még valamire. Először a sparheltet tették föl. Az utolsó ebédet a menyecske a szomszédék- nál főzte, ezért kerülgette szüntelenül az öreget.

— Jöjjön, apa, egyen már, fél tíz van — sürgette.

Az öreg nem felelt.

A menyecske a kocsihoz sietett. A kapu irányába mutatott, s valamit magyarázott az urának. A férfi vállat vont, legyintett. A menyecske bement a házba

Az öreg fölkászálódott a földről, pár lépéssel odébb húzódott, s elnyúlt a fűben. Rágni kezdett egy fűszálat, köpködött

Lentről a szomszédék Milan fia kö zeledett. Az öreg kedvelte a fiút, évekkel ezelőtt, amikor Milan még kicsi volt, együtt szokták legeltetni a teheneket. Később mikor már nem volt mit legeltetniük az állami utat szegélyező cseresznyefákai is együtt őrizték De ez csak idénymunka volt, négy héten belül befejezték

Milan azóta már le is szerelt. Ha az öreggel találkozott mindig jóféle cigarettával kínálta. Megengedhette magának, acéllemezeket hegesztett a hajógyárban, jól keresett Nősülni viszont nem akart Anyjának majd a szíve szakadt meg. hiába játszotta volna kezére, az egész nőrokonság közreműködésével, az arra alkalmas madárkákat. Megölelgette őket, de nősülni nem volt hajlandó Ez dühítette őket a leginkább. Mindenkiben saját anyánkban is ott szunnyad az irigvség.

— Jó napot, bátya — köszönt Milan, s az öreg mellé ereszkedett az árokpartra. — Látom, fél lábbal már amott van — mondta vidáman.

— Hol vagyok?

— Amott.

— Ugyan — mondta az öreg.

— Mért haragszik, magam is megyek innen a pokolba — magyarázta Milan

— Az más — mondta az öreg.

— Mi más?

— Lesz ahova visszatérj.

— Fütyülök rá! Ha én egyszer kihúzom innen a lábam. Krisztus se hoz vissza többé — heveskedett Milan.

— Ezt csak most hiszed.

— Átkozott vasárnapok! Egész álló nap mindig ugyanazt kell hallgatnom, mentem volna inkább munkába, úgyis veszélyben a tervünk.

— Azt csak most hiszed.

— Mit mond?

— Ha tudod, hogy van ahova megtérj, akárhol kibírod — mondta az öreg.

— Mindegy az — felelte Milan.

— Nem mindegy.

— Majd meglátja.

— Csak te sose gondold, hogy olyan könnyű lesz az életed — mondta az öreg — Te már itt születtél. Ne hidd, hogy ez semmit se jelent, sose hidd.

— Szünet nélkül piszkálnak. Legalább vasárnap hagynának már békén

— dohogott Milan.

— Csak a javadat akarják — magyarázta az öreg.

— Á, hagyjuk — legyintett Milan.

— Gyújtson rá — kínálta cigarettá- *

* A fiatal szlovák írónemzedék egyik jales képviselője.

val az öreget. Most is jó márkát szívott, mint mindig.

Az öreg várta. Elvett egy cigarettát, rágyújtott, szívta csöndesen.

A menyecske ismét átcsúszott a kiskapun, de némán lépett el mellettük. Milan intett neki.

— Miatta történt az egész — magyarázta az öreg. — Janónak eszébe se jutott volna. Ö főzte ki az egészet.

— Lehet, hogy okosan teszi.

— Akkor is beszaril Ha tudtam volna, hogy ilyen beszari lesz... — mondta az öreg.

— Hallottam, hogy a házat jutányosán adta el.

— Hogy én adtam el? — nézett rá az öreg. — Ne tőlem kérdezd, nem én vagyok a bankár.

— Hisz csak úgy mondom.

— Ha már meg akartak lépni, legalább azt az egy-két évet kibírták volna — mondta az öreg szemrehányón.

— Miért egy-kettőt?

— Azt hiszed, örökké fogok én élni? — kérdezte az öreg. — Az öregek közül már, csak ketten vagyunk idefent, én meg Kovács. Nem tartott volna már sokáig. — A csikket az úttestre dobta.

— Vegyen még egyet — kínálta meg Milan.

— Elég volt, beérem eggyel — hárí. tóttá el az öreg % a cigarettát.

Hallatlan fordulat!

— Megyek a kocsmába, már tízre jár — mondta Milan. — Mikor indulnak? Ebédre még itt leszenek, a kocsmából jövet még be fogok nézni — biztatta az öreget.

— Én semmit se tudok, azokat kérdezd — mondta az öreg. — Nem én parancsolok — dörmögte az orra alá, de már senki sem ügyelt rá, Milan is messze járt.

Az öreg beballagott az udvarba, de a kocsihoz nem ment közel. Balra fordult, a _kert felé. A fák közt ténfer- gett, az utóbbi hetek emlékeit idézgette.

Az események már javában forrtak, mikor még semmit sem tudott. A fickót, aki a fiához járt, nem találta gyanúsnak. Valahányszor megjelent, a fia kiemelte a kredencből a fiaskót, s behúzódtak a szobába. Ott kocintgat- tak egymás egészségére, amíg volt valami az üvegben. Az öreg a fiú vevőjének nézte az idegent. A környéken sokan tudták, hogy a fia kiváló pálinkát főz feketén.

Egy vasárnap délután az öreg a hátsó szoba ágyán feküdt, és szunyókált. Az ablak nyitva állt, s hangokat hallott félálmában. Elaludt, de az álma nem tarthatott sokáig, mert amikor fölébredt, a két férfi még mindig tanakodott.

— Az egy kicsit sok lesz — mondta a férfi, aki az utóbbi időkben oly gyakran fölkereste őket. — Nézd, a fal repedezett, az ereszcsatornák lyukasak, az egész házat vakolni kell. Azt hiszem, a tető is megkívánja a magáét.

— A tető rendben van — mondta az öreg fia. — A tetőt nem kell bántanod.

— Ha mindent beszámítok, úgy harmincezret kell fordítanom csak a javításokra — mondta a férfi.

— Ugyan! — felelt az öreg fia. — Ahhoz valamelyik üzemnek kéne csinálnia! Úgy se kerülne annyiba.

— Ha kerek százat mondanál, köny- nyebben dűlőre jutnánk — mondta a férfi.

— Ne hülyéskedj, mit kapok én százezerért, odafönt százezerért a felét se kapom meg ennek a háznak — mondta az öreg fia.

— Azzal számolnod kell. Az ország belsejében mindennek nagyobb az értéke. Itt fut a határ, itt soha semmi se biztos. Ezzel számolnod kell — mondta a férfi.

— Fogalmad sincs, milyen drága ott egy ház — mondta az öreg fia.

— Az nem az én dolgom — gurult méregbe a férfi.

— Százezerre semmiképp se szállhatok le — tiltakozott a fia.

Végül _mégis megegyeztek.

Miután fölszedelőzködtek, az öreg kábultan tovább hevert. Ügy érezte magát, mint akinek váratlanul, vissza- kézről a szeme közé vágott valaki. Mit is tehetett volna? A ház ura a fia volt, mindjárt az asszony halála után

az ő nevére íratta az ingatlant. Az igazat megvallva, a fiú nem is koldult érte. Maga jutott a gondolatra, maga döntött így. Annál jobban fájt tőle ez az ütés.

Estig ágyban maradt. Amikor jöttek, hogy vacsorára hívják, rögtön észrevették, hogy valami nincsen rendjén. Némán vacsoráztak. Attól fogva minden áldott este így ültek az asztalnál.

Két hét múlva a fia és a menye fölvonatozott északkeletre. Másnap, ahogy visszatértek, örömükben majd kibújtak a bőrükből. Most vallottak be neki mindent.

— Képzeld csak, micsoda szerencse — így a fia.

— Szinte ugyanannyiért, mint amit ezért kaptunk. Csak harmincezerrel pótoltuk meg.

— Öt szoba — mondta a menye.

•— A város szélén. Olyan ott a

csönd, mint faluhelyen, mégis város — folytatta a fia. — Tetszik a dolog. Tudod, hogy szeretem a nyugalmat, és ott mindenkinek nyugta lesz.

— A kertbe gyümölcsöst telepítettek — vágott bele a menye.

— Még nem terem de sebaj — egészítette ki a fia.

— Magának külön szobája lesz. Ablaka a kertre néz. Fürdőszoba a folyosó végén. Melegvíz éjjel nappal — húzta el a mézesmadzagot az öreg bajsza alatt a menyecske.

— Alig tudom elhinni, hogy már a miénk is a ház — mondta a fia.

— Csak egy ugrás a város — ma gyarázta a menye.

— Központi fűtés. Nem kokszra, de gázra! Elcsavarsz egy gombot, és árad a meleg mindenhová — magyarázta a fia.

— A szobák parkettásak — folytatta a menyecske. — A konyha beton- padlós.

— Nem beton — tiltakozott a fia.

— Nem? — csodálkozott a menyecske.

— Igaz, hogy a kert kisebb, de mire nekünk a nagy kert. Állatot nem

fogunk tartani, hacsak kutyát nem — magyarázta a fia.

— A konyhába pedig új bútor kell — figyelmeztette a menyecske.

— Azzal még várunk, nem lopom a pénzt — jegyezte meg a fia.

— Hiszen nem is most azonnal — hagyta helyben a menyecske.

— Nem kaptuk volna még olyan olcsón. de a szerencse nekünk kedvezett. A másik, aki meg akarta venni a múlt héten karambolozott. Kórházban fekszik, összetörve. Kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy házat vegyen — magyarázta a fia.

— Erkélye is van — jutott eszébe a menyecskének.

— Jól fogod magad érezni — mondta a fia. — A szomszédéknál is van egy öreg, azt mondják, ő is harcolt a légióban.

— Még munkába jár — mondta a menyecske..-— Kertész a városi parkban

Az öreg hallgatott. Nem mondott se igent, se nemet. A fiatalok azt hitték, hogy minden rendben van. örültek, hogy olyan simán ment a dolog.

— A jövő hónapban költözhetünk — mondta a fia.

Költöztek is.

Az öreg a kertből visszabotorkált az udvarra: Indult az utca felé. A férfiak a kútnál füstöltek, s valóban észrevették az öreget. Az unoka odakiáltott:

— Jöjjön, nagyapa, gyújtson rá.

Az öreg lassan közeledett a kút felé, de néhány lépésnyire megállt, s a tönkre -ült. Unokája odalépett, s megkínálta.

— Hagyd, nekem is van — hárította el az öreg, s előhúzta zsebéből ezüs- tözött cigarettatárcáját.

Ilyen tárcája nem akárkinek volt! Röviddel a köztársaság kikiáltása után ajándékoztak meg vele néhány légionáriust. A tárcára a köztársaság tér. képét metszették, s a térkép alatt dátum állt 1918. X. 28.

Az öreg tudta, hogy a tárcán szereplő térkép már rég nem fedi a valóságot, de akkor sem kívánt új cigarettatárcát. Mikor egyszer egy karácsonykor új tárcát kapott, kiigazított térképpel, úgy tett, mint aki örül, de a tárcát mindjárt vacsora után a fiók mélyére dugta, ott hever azóta is.

A férfiak arcán elégedettség ült. A kocsi megrakva, már csak az asztal és a lóca állt a konyhában. Várták az utolsó ebédet.

A menyecske ment át az udvaron, fazekat cipelt maga előtt.

— Elugorhatnátok sörért — mondta a fia. — Fogjátok a kannát, ott áll az ablakpárkányon.

Az unoka fogta a kannát, s ment barátjával a kocsmába.

A sofőr elnyomta» a csikket, s indult a kocsijához. Rugdalta a gumikat, beült a fülkébe, gyújtott, a motort próbálgatta.

— Apa, miért jársz-kelsz ilyen arccal, mit gondolnak rólunk az emberek? — kérdezte a fia.

1976. X. 24.

io

Juraj Hovorka: Leány galambbal