Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-11 / 28. szám
Osztályharc az In diai-óceán mentén — 2 <W7B . 11. 4 Q A termelők a piacon árusítják terményeiket E gy dél-jemeni kisvárosban eseménytelenek az esték. Éppen ezért, ha gyűlést, ünnepséget hívnak össze: mozdulni sem lehet a szűknek bizonyuló nagytermekben, vagy éppen az udvaron. A beihani barátsági nagygyűlés ezen az április eleji napon aztán jóval később kezdődött, mint amire meghirdették: még sötétedéskor, hét óra után is özönlöttek az emberek. A szokásos öltözékben jöttek, futtában, nein felejtve otthon a férfiakhoz szinte hozzánőtt fegyvereket sem. A szervezők kivilágították a Nemzeti Felszabadítást Front, az NLF székházának udvarát: a helyi villanytelep dolgozói túlórázni is bent maradtak, mert máskülönben már este tízkor „leteszik a lantot, és akkor reggelig vége az áramszolgáltatásnak. De most a hangosító berendezések rettenetesen felerősítették a népi zenét — és a szónokok üdvözlő beszédeit is. Miután beihani barátaink azt akarták megmutatni, „hogy mulat a jemeni?“, — a szónoklatokat viszonylag rövidre fogták: inkább a zenés- táncos-énekes produkciókra szántak több időt. A sajátos ritmusban skandált szövegekben azonban csakhamar felismerhettem a legfelsőbb dél-jemeni vezetők neveit. Népi hangszerekkel, egymáshoz vert tölténytárakkal, puskatussal verték a ritmust, és az emberek szüntelenül lelkesen éltették Szülém Ali Rubaját, akit a nép „Szálmin“ -nak nevez, Abdul Fatth el Isza- miit, és a köréje felzárkózó NLF Központi Bizottságot és Mohamed Ali Nasszert, a kormány elnökét. A legtöbbször Szálmin neve hangzott el; mint aki utat mutat a spontán földfoglaló parasztoknak, akik a fellahokat kivezeti a tudatlanság sötétjéből, felszabadítja a nőket és a szocializmus felépítésének nagyszerű feladatát tűzte a munkás és a paraszt elé. Szálmin tisztelete országszerte szembeötlik, de különösen elevenen itt, ahol az elnök annak idején a „radfani vörös farkasokkal kirobbantotta az első felkelést, ahol valamikor maga is tisztviselősködött. A beihani múzeumban még az elnök hivatalnokkori bérlistáját is őrzik, eszerint havi 500 schillinget, mintegy huszonöt mai dinárt keresett az ötvenes években. Jemenben a mulatságot, a vendég tiszteletére rendezett ünnepséget sajátosan értelmezik. Ezeken nemcsak a helybeliek, a szervezett együttesek szerepelnek, valamilyen módon produkálnia kell magát az idegennek is. Ha a vendég idegen, külföldi, akkor nem várják el tőle, hogy beszéljen, ^megelégszenek azzal, hogy énekel vagy táncol. A szereplés elől itt sem volt menekvés. A kormányzóság vezetői jártak elöl jó példával: azután a járási és a helyi vezetők következtek. A külföldi sem maradhatott tétlen — ez a legnagyobb sértés lett volna, mert a közönség a tartózkodást lenézésnek, lekezelésnek, gőgnek értelmezi — ilyesmire pedig a jemeni ember roppant érzékeny. Nem volt kibúvó — sasszézni kellett a poros udvaron, ahol vékony póznákra kifeszített drótokon, füzérben lógtak a villanykörték. Lengyel kolléganőm a gyenge, beteg szívére hivatkozott, de neki sem kegyelmeztek. A ritmust forradalmi dalok, arab énekek, csasztuskák adták, és a dó diumon szereplő énekkarokhoz egy-két percen belül csatlakozott az ezerfőnyi sokaság is. Amikor már eléggé felizzott a hangulat, elértünk a legtöbb jemeni ünnepség megszokott fordulatához. Az első sorból felállt egy férfi, és géppisztolyát színpadias mozdulattal odahelyezte a zenekar elé — jelezva hogy fegyverét, életét, szolgálatait felajánlja lemennek, a forradalomnak és a forradalom vezérének. Szálminnak. Ezután a lőszerszámból kiemelt ívtárat feje fölé tartva, mint egy mulatozó európai a boroskupát, maga kezdett táncolni. Mind többen váltották meg így „belépőjüket a homokfelhőbe veszett táncporondra és a tömeg lelkesen kiabálta: „Eletet, ifjúságot és vért Jemenért! Hiszünk Jemenben!" Géppisztolyok, puskák, revolverek gyűltek az emelvényre, — mint egy közadakozásból összeálló kis arzenál. De a fegyverek nem maradtak meg az asztalon: csak jelképes gesztusról volt szó, hiszen nyilvánvaló: ezek most vannak a legjobb kezekben, a forradalom, Szálmin, Jemen, semmi, de senki nem .tudná hatásosabb, erősebb támaszra bízni sorsát, nfínt most, amikor a felfegyverzett nemzet áll mögötte. , A legtöbb jelszó, a legtöbb himnikus ünneplés a földreformmal kapcsolatos szerepéért éltette Szálmlnt. Itt voltaképpen nem nagyon szeretik ezt a szót: „reform“, mert az egymás után elfogadott földreformtörvényeken túlmenően itt bontakoztak ki a leghevesebben 1972-ben a forradalmi föld foglaló mozgalmak, amelyek minden kizsákmányolás alapjául szolgáló földtulajdontól megfosztották a régi tulajdonosokat — és a földet a parasztok, a letelepedésre kész beduinok kezébe adták, akik részben maguk gazdálkodnak az új földön, részben termelőszövetkezeteket, állami birtokokat, illetve mintagazdaságokat alapítottak rajtuk. A dél-jemeni függetlenségi harcot és a forradalmat követő földreform eltér a fejlődő országokban általában tapasztalható agrármegoldásoktól. Ahogy 1967. november 30-a, a függetlenség kivívása után változtak a politikai erőviszonyok, módosult a belpolitikai helyzet — úgy változtak a hatályos agrártörvények is. A forradalom után az NLF-en belül éles vita bontakozott ki akörül, hogy olyasféle agrárreformot hajtsanak végre, mint Észak-Je- menben tették, ahol nem változtak meg alapvetően a birtokviszonyok, legfeljebb a bérlők lehetőségei, kedvezményei növekedtek, vagy pedig a rendszer — demokratikus jellegének megfelelően — azoknak adja a földet, akik megművelik. Dél-Jemenben a földterületnek csupán kis hányadát művelik, mindössze 250 ezer feddánt. Ez a termőföld a négy mezőgazdasági régió, a Wadi Abijan, a Wadi Beihan és a Wadi Hadramuth vidékén koncentrálódik. Érthető ez, hiszen itt biztosítható a mezőgazdasági kultúra alapja az öntözés, amire évezredek óta a legnagyobb időszakos vízfolyások, az óriás-wadik mentén van lehetőség. A mezőgazdasági centrumok tehát nem voltak mások a feudális és gyarmati időkben sem, mint manapság: legföljebb napjainkban a termőföld gyarapodik. A jemeni földbirtokrendszer speciális jellege még a tulajdonviszonyok tekintetében is megmutatkozik. Valószínűsíthetően az „ázsiai termelési mód" sok helyütt mindmáig élő örökségeként a föld történelmileg mindenütt a legfőbb szuverenitás birtokosáé, az államé v.olt. Egy ádeni gazdaság- történész odáig elmegy, hogy kijelentse: „Az állam szuverenitása és a föld- tulajdonra való legfelsőbb joga a föld- birtoklás és a földhasználat formáitól függetlenül az egész országra kiterjedt.“ Az ország déli részének elszakadása azonban e tekintetben némi változást idézett elő. Kialakultak a sejkségek, szültanátusok, és a föld mennyiségileg jelentős, minőségileg pedig legértékesebb része a régi államapparátus vezetői és a helyi feudálisok kezére került. Jelentős részt kaparintott meg a papság is. Ugyanakkor felgyorsult a rétegeződés a parasztság soraiban: a nem túl nagy létszámú középparasztság egyes elemei „feljebb“ kerültek, a szegényebb- je pedig törvényszerűen deklasszáló- dott. A nomád nép minden tekintetben kívül rekedt a társadalmon: életformája, morálja, szociális helyzete élesen elkülönítette a vidéki lakosság más rétegeitől, és sem a nyers klasz- szikus feudális viszonyok közt, sem pedig a török vagy arab uralom alatt úgyszólván semmiféle nagy horderejű kezdeményezés nem történt, hogy nagyvonalú reformokkal, progressz'w szociápolitikával hozzá kössék a társadalom egészéhez. A mostoha természeti viszonyok, az állami-netazeti kohézió hiánya miatt ez a folyamat nem játszódhatott le spontán módon sem. Évezredes szokások, hagyományok — és persze: a végtelenül primitiv körülmények közt folyó osztályharcok — légkörében hosszú időre konzerválódtak a birtokviszonyok. Nem volt minden föld a sejkek, szultánok kezén* csak a termőterület javán gazdálkodtak. A beduinok, a parasztok, a leg- sivárabb, a visszasivatagosodó területeken tengődtek. A gyarmatosítók seR változtattak ezen: gondoskodtak arról, hogy a szultánok, emírek, sejkek, törzsfőnökök, kulákok és papok kezén maradjanak a legjobb földek: rájuk támaszkodtak. Éppen ezért a gyarmati-kapitalista jellegű fejlődés érintetlenül hagyta a klasszikus birtokviszonyokat. Lényegében ennek konzerválását jelentette Kahtan elnök rendeleté is, amely az NLF negyedik — Zangibarban tartott — konferenciája határozatai ellenére észak-jemeni típusú földtörvénnyel akarta megoldani az agrárkérdést. A reform meghagyta a feudális réteg minden ingó vagyonát és ingatlanjainak zömét. Emellett nem tisztázta az egyik legfontosabb elvi kérdést, így nem tett különbséget a fői birtoklása és használata között. Ezz 1 módot adott a régi birtokrendszer haszonélvezőinek, hogy földjeik egy részét eltitkolják, családtagjaik nevére írassák, tehát a nem túl radikális földtörvényt is kijátsszák. A zingibari konferencia határozatai dacára a földért megváltási árat .’ ellene fizetni: erre a tőkeszegény parasztság képtelen volt. Ellenben gyorsan tovább tollasodon a kulákság, a középparaszti rétegekben erősítette c kapitalizálódási tendenciákat, távlatilag ezzel is nehezítve a kollektiv-'zá- lás folyamatát. A reform végrehajtásában messzemenően szabad kezet kaptak a „helyi törvénytudók“. tehát a régi feudális és hivatalnoki réteg tagjai, akik visszaéltek azzal, hogy az új törvény é.-tba léptetésére létrehozott apparátusok jogkörét szándékosan nagyon pontatlanul határozták meg. Minden törek.v# sük az volt, hogy a legszegényebb — tehát természetszerűleg legradikálisabb — földigénylöket kizárják a reform- bizottságokból, a végrehajtást intéző, ezért felelős apparátusokból. Így, ha a szegény parasztok kaptak is a földekből, azt nem törvényadta jogaik érvényesítéseként értelmezték, hanem a feudálisok, a bürokraták kegyének tartották. Ezt a veszélyes politikai benyomást csak tovább mélyítették a reformmal kapcsolatos újabb szabálytalanságok, törvénytelenségek. Napirenden voltak a visszaélések: virult az arab világban legendás korrupció. A reformbizottságok jóindulata az összeköttetéstől, a protekciótól, a megvesztegetéstől függött, — a „jóindulat“ megléte vagy hiánya pedig eldöntötte, hogy életképes gazdaságok születnek a reform során, vagy pedig eleve halálra ftélt, kilátástalan vállalkozásokra bátorítják a szegénynépet. A kilátástalanság és a bizottságok átlátszó manőverei ösz- szetűzéseket, konfliktusokat provokáltak, ezek során a reformot szabotáló feudálisok és szekértolóik elsősorban a hibás törvényt kibocsátó állam és rendszer ellen terelték a népi felháborodást. Nem sok adat van arra nézve, hogy ezt a lényegében ellenforradalmi aknamunkát központilag koordinálták volna, de nem is volt ilyesmire szükség. A reakciós elemek évezredeken, évszázadokon át felismerték és tudatosan érvényre juttatták osztály- érdekeiket: most sem haboztak, amikor erre a központi hatalom egyes elemeinek cinkos bátorítása biztatta őket. KRAJCZÄR IMRE A fellahok kezdetleges módon, szamarakkal csépelik ki a gabonát. (A CSTK — TASZSZ felvételei)
