Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-10 / 41. szám

ligens, vékony arcára óhatatlanul és védhetetlenül ráköltözött a nevetés. Nevetett rajtam, akt megkarmoltam a sima falat, mert támaszra volt szükségem, pontosabban nem is rajtam, hanem az emberi léten, a legyőzhető és t oly könnyen megtörhető emberi testen — az ő testén Is —, a vak sors e törékeny játékszerén. Ez volt a haláltusa! És igenis — nem tagadva a keserű elégtétel nevetséges és gyere-* kés diadalát — valahányszor ezzel a fiatalemberrel találkozom, mindig eszembe jut az a nevetés, s kivédhetetlenül egyetlen dologra gondolok. Egy alkalommal — átkozott alkalom a sok közül — egy idős asszonyt láttam meghalni, s csaknem gyerekszemmel még, az arcát néztem. Mosolygott, mielőtt végképpen elment volna. A környezetét — dehogyis önmagát — nyugta.» tő mosoly volt az arcán. Asszony volt, és férfimódra halt meg. S mivelhogy ez a fiú fiatalabb, mint én, semmiképpen sem akarom megérni az ő utolsó pillanatát. De az én — akkor úgy tudtam talán utolsó pillanataim egyike volt, amikor nevetett, és én is nevettem, s jogomban áll kérdőre vonni, tud-e, mer-e majd nevetni akkor, abban a mindent mérlegre tevő, hatalmas, aljas, embertelen és emberfölötti pillanatban? „Ez itt a göcs!“ És azt hiszem, ez itt a végső mérce is.

Miután a rendkívül gondos orvosi ellátást, a tisztes nővéri segítséget nap mint nap tapasztaltam, s különö- » sen akkor, amikor a feleségem, ugyancsak nap mint nap, ott volt mellettem, felmértem és okoskodás nélkül elhatároztam, hogy mivel a világnak — joggal — elege van belőlem, s ez érthető is, tágítsunk rajta egyet. Sajnos, ismét magyarázkodnom kell, mivel — lelkileg — kinőttem már a hidakra mászkáló és a barátaimat ijesztgető korból. Nem olyan nagyvonalúan, mint III. Richárd, aki elhatározta, hogy gazember lesz, és nem is romantikusan, én nyugodt paraszti ésszel akartam ezt a tettet végrehajtani. Nem volt előtte keserű összeszó** lalkozás. Tovább megyek: akkor már Sződliget is megvolt. Úgy gondoltam, okosan cselekszem, ha mindent latra vetve elintézem magam. Még arra is gondoltam, hogy Editke bizonyosan rettenetes fájdalmakat szenved el, de — gondoltam — ez majd enyhül. Ezért hát, amikor ismét öt-hat üvegcse vért vettek és semmi jóval nem biztattak — igaz, rosszat sem mondtak — gondoltam, itt az idő.

Aki még nem volt kórházi ágyhoz kötve — holott azelőtt úgy érezte, ő a hegyek királya —, aki nem látta még a távozó látogatókat, az természetesen erről nem tud semmit.

Meggyőződésem — ez spanyolviasz —, hogy az élet nem igazságos. Azon a folyosón, egy másik szobában, feküdt egy kvietált vén huszár. Tisztességgel verekedett, ott, ahol kellett, fél szemét elvesztette. Egyszerűen nem volt hajlandó használni az ágytálat, béna bal lábát boton húzva, béna bal kezét csendesen lóbálgatva kicsiny teste mellett, mindig kiballagott a vécére. Holott tudom, hogy frivol fickók, piszok fráterek, gazemberek kifejezetten élvezték, ha maguk alá rondíthattak. Mert akkor jött a nővér! A sors jellemtelenségét mindössze azzal szeretném alátámasztani, hogy ez a részlegesen megbénult, félvak, kemény kis fickó azért került kórházba, mert amikor kiment a klozettra, otthon, a megnevezett objektumtól körülbelül tizenöt méterre bevágott egy villám, és mivel olyan peches volt, hogy éppen akkor lépett ki, visszavágta a klozettra és eltörte a két bordáját.

(Nem szeretek a levegőbe beszélni: Monor mellett lakik, címe tőlem meg» kapható.)

Az én öngyilkossági kísérletemről azért halogattam a szót, mert valaki vagy öngyilkos fesz, vagy ne kísérle-. tezzék vele. Én azonban nem kísérleteztem. Végre akartam hajtani.

1970. X. 10.

Éjszaka volt, és kivánszorogtam a „hullaszobából“. Amennyire akkor tőlem tellett, „kihúztam magam“, mert valóban készültem a halálra. Szeretném azt is, ha „normális emberek“ efféle kérdésekkel soha nem is foglalkoznának. - A karrieristák soha nem is foglalkoznak. Kénytelen vagyok bevallani azt is, hogy hősies magatartás, tisztesség is késztetett. Vállamon volt a köpeny, körülöttem senki, és előttem a második emelet egyik nyitott ablaka. Nyugodt és viszonylag szilárd léptekkel odamentem ahhoz az ablakhoz: „Isten veletek ...“ stb. szavaltam. Egy mondatban el kell mondanom, miféle embernek tartottam én addig magam. Fizikailag nagyon erősnek. Valóban el tudtam vinni száz méterre egy mázsa cementet, s volt olyan helyzet, egy alkalommal, hogy másfél mázsát is.

Amikor szemben állottam azzal az ablakkal, valaki énekelni kezdett. A

második emeleti ablak remekül fogta a hangot. Egy tenor énekelte — hol emlékeznek erre már a fiatalok? — a „Lila orgonák“-at. És egy nyugodt, szép bariton énekelt alá. És gondolják csak el! Hallgattam ezt az ördögi, ezt a csodálatos, édes, hatalmas dallamot. Nem hiszem, hogy túlságosan szentimentális lennék. De ahogy ott kettgn énekelték, s odamentek, ahová éppen kedvük tartotta... Ahol énekelni lehet! Az én pofámba ... Lila orgonák! — Aki nem hallott még férfiakat, így énekelni, kérdés, tudja-e, hogy mi szép ezen a világon! Hatalmas, vágyakozó dallam, amely a férfiak anya utáni vágyát jajgatja szabadsággá!

És mivel ezt a dalt, ezt a dallamot sohasem énekelhetem, mivel osotobasá- gom miatt a sorsom, az életem félrefutott, s akiket jobban szeretek, mint önmagamat, azok szegények bennem bíznak: fel arra az ablakra!

Ez az a kéz? Ez az, amely úgy tudott megmarkolni egy szerszámot, egy fegyvert, egy stricinek a nyakát? Ez? nek? Ez volt?! Ez volt az, amelyik, hogy segíthetett nekem, amely olyan szeretettel simogatta meg, akit szerettem, amely úgy örült a szép női testnek? Ez volt?! Ez volt az, amelyik ha olyan férfiakkal került szembe, akiket gyűlöltem, egyetlen gondolatnyi mozdulásomra azonnal szót fogadott, amelyik annyira ügyes és erős volt, hogy még én sem láttam a lecsapását, hát még az, aki lenn hempergett a földön? Hát ez volt! Ez, amelyik most olyan kétségbeesetten tagadja meg az utolsó és talán legszebb ^parancsomat. Olyan, mint én. De hiszen én vagyok, s tudom azt is, hogy sokan eljátszot-i tak már a irodalomban, a művészetben a kezek megdöbbentő, önálló létével, s mindezt tudva, és magamnak okosan megmagyarázva, mégsem hittem el. Ott kapaszkodott az ablak félfájába a kezem, puffadtan és erőtlenül, éppen úgy, mint én. És hangtalanul ordítottam, hogy kifelé innen, kapaszkodott, igyekezett, és nem segített fel egy nyolcvan centi magas ablak párkányára. Nem ám! Ott kussolt, la^ pult, tárogatta az ujjait, jajgatott és panaszkodott, s az a dallam, az az átkozott dallam, az az édes dallam körülvett mindkettőnket, s megfosztott a cselekvéstől.

Milyen messziről szállt már hozzánk az a dallam! A két gazfickó, az a két csodálatos részeg, ó, az a két szarházi! Pimaszul belém léptek, az életemet, a jókedvemet, a bátorságomat vitték el tőlem, s nyomon követhettem, most száz méter, most kettőszáz... és azután egyre messzebb. Tőlem egyre távolabb — Az ember részletekben hal meg, szerencsés, akit golyó vagy villám talál... Lila orgonák ... Aki emlékszik még erre a dalra, erre a méltóságteljes, sétáló dallamra, most énekeljen, s ebben a ritmusban benne

lesz életem, és a kiszolgáltatottságnak nem kiszolgáltatott angyalok hősies romlása. Hogy mentek, hogy vonultakl És milyen megállapíthatatlanul, és nem evilági szépséggel vitték magukkal azt, aki én voltam régen.

Iszonyú pillanat volt. Mint egy pók — hisz a testem is olyan volt — lapultam a falon, odafektettem az arcom az ablak keresztfájára, hallgattam azt az édes, átkozott, egyre távozó dallamot... Nagy pillanataiban általában a zsenik kitaposott útját járja az ember, mert nem veszteget erőt a megfogalmazásra. Othello hangját hallottam: Isten veled... sorsom betelt ...

Dübörgött körülöttem a világ. így hal meg egy férfi! Hát te?l Igen, rólad van szó! Ráordítottam a kezemre, és az arcomról folytak a könnyek. Átöleltük egymást — lehet nevetni — megöleltem azokat a szerencsétlen és gyáva, kis erőtlen, alaktalan kezecskéimet, s ők is megöleltek engem, aki szerencsétlenül, immár, alaktalanul és gyáván, nem hajszoltam át őket az ablakon.

Vagyok én olyan legény, aki nemcsak más szemébe meri pofázni az igazságot! Az igazság ott, abban az ablakban, azon az éjszakán az volt, hogy nem mertem kiugrani. Mit kiug- rani?l Kiaraszolni, kigördülni! Hiába pofáztam össze-vissza — büszkén szellemem törhetetlen erejére — az utasításokat, mint egy megőrült, de következetes hajóskapitány, a testem egyszerűen szabotálta parancsaimat, és a fene megette az egészet. Mindeddig egyetlen tény töltött el büszkeséggel: azt hittem, természetemnél

fogva bátor vagyok. Ez nem értékelés, hanem jellemzés. Ott azonban ezek a normák ingatagnak bizonyultak, és ebben a nagy pillanatban nem határozatlan voltam, hanem határozottan gyáva, mert átvette a parancsnokságot a testem, s féltettem immár mit sem érő fejem attól, hogy netán szétreped, képtelen voltam elviselni a zuhanás és megérkezés puffanásának pillanatait. Az angyalok már réges- rég nem énekeltek. Még csak vonat sem dübörgött. Álltam az ablakban, és hallgatóztam.

Furcsa dolog ám ez. Mert vegye csak szemügyre tagjait az ember! Elég baj az, de nagy csalódás éri. Aki pedig kibújik e furcsa próba alól, lássa majd meg, hogy mi lesz belőle. Mert az ember hajlamos arra, hogy önmagát dicsérje. Ám, hogy megnézze, arra nem.

És egy közhellyel befejezve: am! volt, volt. Ami van, van. Ami pedig lesz...

Hana Gustabová: Őszi Prága

Zs. Hagy Lajos:

TANÁCSOK

KEZDŐ

TOLVAIOKNAK

Egyre szomorúbban figyelem a rendőrségi híreket: a mai tolvajokból hiányzik a nagyvonalúság és, az eredetiség. Legtöbbször és a legtöbben pénzt vagy pénzzé tehető értéktárgyakat lopnak, ki- sebb-nagyobb mennyiségben. Persze belátom az indítékokat: mindnyájan szeretnének békés, nyugodt és gondtalan öregkort megérni, félrevonulva a civilizáció sokszor nyugtalanító vívmányaitól, s holmi nyárfás ligetben, hanyatt- fekve néznék a bárányfelhők játékát.

Noha megértem őket, mégsem helyeslem e2t a szemléletet. Kimondom egyenesen: avatag, kispolgári szemléletnek tartom. Ez a szemlélet és magatartás vezetett oda, hogy tolvajainkban ma már semmi nagystílűség sincs, s hogy a rendőrségi hírek szinte az olvashatatlanságig unalmasak.

Ezért is fordulok tanácsaimmal a kezdő tolvajokhoz, akiket még nem rontott meg a pénzhaihászás kispolgári szelleme és a rutin. Bennük még talán bízni lehet, hogy egyszer csak kitörnek a monoton egyhangúságból, és valami eredetit, országra- vagy világraszólót produkálnak. Olyasmit, amit a jövendő nemzedék is megemleget.

Szerintem egy talpraesett tolvaj nem elégedhet meg azzal, hogy ellopja felebarátja pénztárcáját, gépkocsiját, feleségét, kifosztja víkendházát vagy (vezetői szerepkörben) elsikkasztja a dolgozók prémiumát, esetleg kirabolja a bankot. Mindezt már számtalan pitiáner tolvaj több ezerszer meg- cselekedte — legtöbbször le is fülelték őket. Mert azt se felejtsük ám el, hogy ma már a rendőrség kiváló technikai felkészültséggel dolgozik. Nos, ha egy ilyen pitiáner tolvajt elfognak, az nemcsak a nyugodt és békés öregségtől esik el, hanem az azt többé- kevésbé pótló hírnévtől is. S ez bizony már nem csekély veszteség.

Mindezt elkerülendő, azt tanácsolom a még kezdő, romlatlan tolvajoknak: lopjanak szokatlan dolgokat és szokatlan módon. Például miért ne lehetne ellopni egy csörgőkígyót, de úgy, hogy előbb a csörgőket leszerelitek a nyakából? Vagy: lopjátok el, teszem azt, Muhammad Ali bokszkesztyűjét, de a ringben úgy, hogy előbb kihívjátok őt egy mérkőzésre! A világ minden lapja közölné a hírt, dicsérné ügyességeteket.

El lehetne még lopni továbbá (hogy hazai tájakon maradjak) a bratislavai Devín Szálló étel- és italárait. Hogy hogyan? Hát a módszert, azt nektek kellene kikísérleteznetek, de a közönség és a sajtó is hálás lenne érte. Vagy: raboljátok el a Dimitrov-gyár bűzfejlesztő berendezését! Vagy egyszerűen csak a bűzt.

No, de nem az a dolgom, hogy ötleteket, hanem hogy tanácsokat adjak. A legfőbb tanácsom pádig: (ismétlem) szokatlan dolgokat kell lopni, szokatlan módon. Félre a rutinmunkával! Eredetiség és nagyvonalúság! — ez legyen a jelszavatok! Ha például egy ihletett pillanatotokban elrabolnátok az összes sikkasztó üzletvezetőt és (váltságdíjért akár!), átadnátok őket a rendőrségnek. Az lenne az igazi!

Ha ezzel a módszerrel és szemlélettel dolgoznátok, akkor az sem lenne túl nagy baj, ha a már nagy fortéllyal, tökéletes műszaki és egyéb apparátussal, nyomozókutyákkal stb. dolgozó rendőrség lefülelne benneteket. Országos, sőt világhírűek lennétek, s néha még a nagyközönség hálája is elkísérne keményen megszolgált börtönoellátokigl...