Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-10 / 41. szám

F rantz Fühmann, az NDK-ban élő neves líri­kus és műfordító, a magyar költészet híve és elkötelezett tolmúcsolója, néhány évvel ezelőtt egy rostocki kiadónál közreadta megka- póan szép, tiszta és őszinte hangú útinaplóját magyarországi impresszióiról. Zweiundzwanzig Tage, oder die Hälfte des Lebens a kis kötet cí­me: mivelhogy írója minálunk döbbent rá. mit jelent túl lenni az emberélet felén, dantei mo­dorban szólva: túl a fiatalkori vadonon, a pokol bugyrain meg a tisztítótűzön, Lukács György sok­szor idézett kifejezésével: túljutni a sorsfordulón, a személyes üggyé innervált katarzison. Werner Miltenzwei, az NDK Tudományos Aka­démiája Irodalomtörténeti Intézetének vezetője nemrégiben a lipcsei Reclam kiadónál megjelen­tetett egy nem kevésbé figyelemre méltó tanul­mánygyűjteményt. A fenti címmel, mivelhogy munkatársaival együtt úgy érezte, itt az ideje újra felvenni egy megszakadt „párbeszéd és vita“ fo­nalát azzal a Lukács Györggyel, aki tett egy s mást, hogy az a bizonyos sorsforduló létre1 jöjjön és kiteljesedjen. És akivel ma is sokan vitatkozni szerelnének — a kötet tanúsága sze­rint a szerzőkollektíva tagjai is, vitatkozni „új szinten“, a „rokonérzelműek közötti“ (unter Gle­ichgesinnten) dialógus jegyében. Mittenzwei elő­szava és a kötetben publikált két terjedelmes tanulmánya ezt a szándékot tükrözi. Marxisták közötti dialógust kezdeményez. Egy költői vallomás és egy tudósi kezdeménye­zés: megérdemli, hogy felfigyeljenek rá. Naplóbejegyzés Führaann-nál: A Duna-parton sétál, önkéntelenül feltekint a Belgrád rakparti bérház egyik ablakára, és egy pillanatra elfogja a régi kísértés — felhívni most rögtön az idős házigazdát, tudná-e fogadni az alkalmi látogatót. Csakhogy a régi terv most már mindörökre tel­jesíthetetlen. Lukács halott. Öngyötrő felismerés: ez is és még mi minden maradt teljesítetlen! Kivallatlan, megíratlan. Egy jegyzete így szól: „Mi lelkesített fel annyira, amikor első ízben olvastam Lukácsot? Bármilyen furcsán hangzik is, legkevésbé az, ami „Lukács“ volt ebben az olvasmányban, legkevésbé a sajátos, sokkal in­kább (s lehet, hogy csakis) az általános! Az első tapasztalása volt a szellemben másnak, első ta­lálkozásom a marxizmussal, a dialektikával, a materializmussal; hogyan is olvashattam volna ki belőle, ami individuális... Ami lélegzetem elállí- tott'a, önnön sorsom megjelenítése volt, mivel egy­szerre könyvekről megértettem: Tua rés agitur... így a költő. Fühmann még a hadifogságban kezdett hozzá Lukács olvasásához; vallonuísos sorait most Mit­tenzwei egyik tanulmányában is olvashatni. Az „általános“ nemcsak kordokumentum: alap és keret akkor is, ha valaki individuális pályaképet akar felrajzolni. Például „Lukács irodalomelmé­leti álláspontjának fejlődéséről“. Az irodalom- történész koronatanúként idézheti a költőt,, mert szemmel láthatóan maga sem másként ítéli meg a dolgokat: „Lukács müve sokaknak segített meg­szabadulni a végzetes régitől és odafordulni az álhoz: felnyitotta a marxizmus—leninizmus világá­ba vezető kaput. Talán legnagyobb érdeme Lu­kácsnak, hogy elméletileg érdeklődő emberek egész nemzedékét segítette át a küszöbön.“ (I. m. 90. o.) Tiszta és világos beszéd:: hitelt adhat a dialó­gusnak is, a vitának is. Mert ha Mittenzwei és szerzőtársai — vagy bárki más — úgy érzik, hogy van vitatkoznivalójuk egy különben történelmi jelentőségű életművel, ezeji az alapon, ezen az „új síkon“ joguk és kötelességük a szókimondás, az ellentmondás. És a Mittenzwei vezette kollektíva ,nemcsak szándékokról ad számot. Eredményeket is fel­mutathat. még akkor is, ha célja ezúttal körül­határolt: „az olvasó előtt fekvő munka témctköre Lukácsnak német szocialista írókkal 1931 és a 40-es évek vége, 50-es évek eleje közötti idő­szakban folytatott eszmecseréire korlátozódik“. (5. o.) Pontosabban: elsősorban a máig gyűrűző kontroverziára a brechti dramaturgiával, a 30-as évek nevezetes expresszionizmus-vitájában elfog­lalt lukácsi álláspontra, a Linkskurvéban kibonta­kozott eszmei szópárbajra a riportregényről, a „tényirodalomról“; Lukács emigráciőbeli konfron­tációjára az örökség értelmezésében a zeneszer­ző Hanns Eislerrel. a filozófus Ernst Blochhal; aztán a tisztázás útját egyengetni kezdő Ismert levélváltása Anna Seghersszel. És nem marad említetlen az sem, hogy hogyan ítélt, milyen ügyet képviselt Lukács akkor, amikor kiállt Jo­hannes R. Becher lírája, Gustav Wangenheim színháza mellett, vagy hogy öregkori megemléke­zésében fin memóriám Hanns Eisler, 1964 — ma­gyarul lásd: Kritika 1974. jan.) maga is revízió­ra szorulónak minősítette egyik-másik — főként Brechtre és Eislerre vonatkozó — korábbi állás- foglalását, és hangot adott meggyőződésének: a háború utáni találkozásai, beszélgetései Eislerrel meggyőzték őt a régi viták újragondolásának szükségességéről. Meg arról is, hogy egykori vita­partnerei ugyanazt az alagutat fúrják a hegy alatt, mint ő maga, s így az ellentétes oldalról kiinduló útépítők a középen szükségképpen ta­lálkoznak majd. Látnivaló, bármilyen körülhatá­rolt a tematika történetileg, az elméleti spektum mégis igen széles. A „módszer-vita“ rekonstrukció­ja pedig nagyon is gazdag hozadékot ígér. Új adatokat és szempontokat jelenkori problémák megközelítésére. Ezek között kell számon tarta­nunk egyebek közt azt, amit a szocialista művé­szet új funkciójáról, az nvnntgarde jellegű for­mai előretörés és a társadalmi-realitás diktálta technológiai „visszalépés“ dialektikájáról, minde­nekelőtt pedig az egész Lukács-kérdés markán­sabb hisztorizáiásának szükségességéről olvasha­tunk. A mérleg pozitív oldalához tartozik a záró­fejezet is: Lukács életének és működésének — az apróbb tévedéseket leszámítva — korrekt kró­nikája. Az összkép mindazonáltal nem egységes — erre maga a szerkesztői előszó is figyelmeztet — és főképp: lényeges pontján nem éppen meggyő­ző. Mélyebben átgondolandó, nem utolsósorban következetesebben historizálandó lenne például az esztétikai értékeknek az a vonulata is. meiy- lyel a szerzők az irodalomkritikus Lukács állás­pontját szembesíteni akarják, s melyre voltakép­peni ellenjavaslatukat építik. Szerintük a XX. századi szocialista irodalom igazi irányjelző fá- roszai éppen azok az életművek, amelyekkel szemben Lukács leginkább fenntartással visel­tetett: Brechté mindenekelőtt, a „tényirodalmat“ népszerűsítő Szergej Tretyakové a zenei anyag funkcióváltásának törvényszerűségeit vizsgáló Eisleré — az ő nyomukban formálódott ki a weimari Németországban, majd az emigrációban az az irodalom, amelyre a jelenkor szocialista kultúrája mint közvetlen előzményre támaszkod­hat. Nem lenne értelme most szavakon lovagolni, s azon meditálni, mi indokolja, hogy ezt a vo­nulatot a „Materialästhetik“ gyűjtőfogalma alá rendeljük, ahogy ezt Mittenzwel vagy az Eisler- tanulmány szerzői, G. Mayer és G. Knepler te­szik, és túl messzire vezetne, ha itt akarnók tisztázni, helyesen értelmezzük-e az új művészeti technikát, ha tőle várjuk a kulcsot az új művé­szet eszmei radikalizmusának, a befogadót in­tenzívebben aktivizáló hatékonyságának megér­téséhez, ahogyan a lukácsi realizmuskoncepció számos bírálója teszi. Az persze kétségtelen, hogy a 30-as és a 40 es évek marxista esztétiká­jában — nemcsak Lukácsnál és elsősorban nem nála — gyakran okozott zavart egy sor techni­kai újítás közvetlen ideológiai minősítése; itt vi­tathatatlanul kívánatos ler.ne, hogy felülvizsgál­juk az elsietett-elnagyolt esztétikai általánosításo­kat. De vajon nem csupán egy vitatott álláspont továbbra is vitatható fonákja, ha például Thomas Mann helyett Brecht lesz a legfőbb esztétikai nor­matíva, a katarzisfogalmon alapuló „arisztotelé- szi“ esztétika helyett az elidegenítési hatáson alapuló „nem-arisztotelészi“ esztétika, vagy ha a tradíció nagyrabecsülése eleve a lukácsi felfogás előtti behódoiás ódiumát idézi fel, s ezért véde­lemre szorul még egy Becher is? Ha a vita tényleg marxisták között folyik, a tudományos objektivitás csakúgy, mint a moz­galom érdeke most azt követelné, hogy oszlassuk a fölös félreértések ködét. Miért kellene erőnek erejével bizonygatni, hogy az arisztotelészi és a nem-arisztotelészi alapozás között olyannyira áthidalhatatlan az űr, hogy változatlanul félre­érti a brechti dramaturgiát, aki, mint ezt Lukács teszi, feltételezi a katarzis és az elidegenítési hatás — akár csak részleges — átfedéseit? A V- Effekt, olvassuk egy helyen, végső soron azon a világnézeti felismerésen alapul, hogy a társa­dalmi lét viszonyai, melyek a műben megjelen­nek, nem örök-természeti, hanem társadalmi-tör­téneti, következésképpen a gyakorlat által meg­változtatható viszonyok. Tényleg azt hinné e fej­tegetés szerzője, hogy a művészet defetisizáló- humanista küldetéséről szóló Lukács mást hirde­tett? Hogy az elidegenítési hatás mechanizmusa eleve idegen attól a megrendüléstől, amelyet a jelentékeny mű a befogadóban kelt? Egyáltalán: tényleg az lenne kritériuma egy korszerű mar­xista esztétikának, hogy a teoretikus Brecht ka­nonizálása árán tegye jóvá a mulasztást, az érett drámaíró Brecht méltánytalan megítélését? Nem kevésbé elvarratlan szál az is, amit a lu­kácsi realizmuskoncepció kialakulásának történe­téről olvashatunk. Való igaz: ennek egyik forrá­sa a Blum tézisekben csírázó stratégiai elképzelés, a később kiteljesedő népfrontgondolat. De mindig is gyenge lábon állt az az érvelés, mely szerint a népfronteszme, vele együtt a munkásosztály új hangsúlyú szövetségi politikája csupán rövid ki­térő, amelyet a történelmi helyzet múló bonyo- lódása kényszerített, s amelyet csak Lukács hi­bás elképzelése tett szinte monomániásan vissza­térő stratégiai vezérelvvé. Egy német költőt idéz­tünk az imént: vallomása éppen Lukács máig tartó hatásáról szólt. A múlt feldolgozásának szükségességéről, amelyhez idő kell, több is, mint az emberélet fele, s amelyet nem ad ingyen a történelem. A fejlett szocializmus sem nélkülöz­heti egy, nemzet önemlékezetét és öntudatát, ve­le a realizmust, e szüntelen újra és újra meg­vívandó küzdelem művészeti organonját. Eggyel több ok arra, hogy a szocialista-humanista művé­szet legyen mélyen realista is. Eggyel több ok arra, hogy ne írjuk le, gyorsan avuló taktikai elképzelésként Lukács marxi—lenini fogantatásé, szüntelenül konkretizált és finomított realizmus- elméletét. Akkor sem, ha a konkretizálás és finomítás párbeszédre és vitára kötelez. ZOLTAI DÉNES * 0 z _ o' J UJ o 2 £ 1 O) H r. t­< o 5 JE o 2 2 .= < a O J* LL C O E £ < BMI® ■ ■ ® WDlTfl mteWIMBM

Next

/
Thumbnails
Contents