Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-10 / 41. szám
% A történészek úgy tartják számon a spanyol polgárháborút, mint a legforradalmibb eseményt, amelynek Európa 1918 és 1936 között színtere volt Ez a nézet feltétlenül helytálló. De a kép csak úgy teljes, ha hozzátesszük: a spanyol polgárháború — egyben — a demokrácia és a fasizmus összecsapásának a próbaköve volt. Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Kommunista Pártja XXV. kongresszusán tartott beszédében kiemelte, hogy az imperialisták semmitől sem riadnak vissza, ha uralmuk veszélyben forog: készek arra, hogy lábbal tiporják az állami önállóságot és a törvényességet, az embertelenségről nem Is szólva. Leonyid Brezsnyev nyilván a chilei eseményekre célzott, de a tétel a spanyol problémára is érvényes. 1. Miről Is volt szó tulajdonképpen a PiYeneusok déli lejtőjén 1936—1939-ben? A választ illetően a következő tényekből kell kiindulnunk: sok víz folyt le az Ebrón az utolsó száz évben, de az ibériai viszonyokat ma is kapitalista tényezők és feudális maradványok összefonódása jellemzi. Következésképpen: # társadalmi probléma, amelynek megoldásáról Spanyolországban szó van, a polgári demokratikus forradalom végrehajtása. A köztársaság kikiáltása 1931-ben már a hatodik efféle kísérlet volt. További fontos lépést jelentett a demokratikus fejlődés útján — öt évvel később — a Népfront választási győzelme. Ezt követően a fran- cóisták célja az volt, hogy visszafordítsák a történelem kerekét. S mivel a köztársasági kormány nem készült fel kellőképpen az ellenforradalmi puccs veszélyére, amikor ráébredt, hogy áltatta magát, már késő volt... Az ellenforradalmi felkelés 1936. július 18-ra virradó éjjel tört ki az észak-afrikai Melillában. A lázadóknak — az idegenlégió segítségével néhány óra alatt sikerült egész Spanyol-Marokkóban átvenniük a hatalmat. Innen csaptak át a felkelés hullámai az Ibéria-félszigetre. A katonai puccs egyik napról a másikra polgárháborúba sodorta az országot. 2. Amíg a tőkésállamok — elsősorban Anglia és Franciaország — tétlenül szemlélték a Spanyolország; eseményeket (mivel jobban érdekelte őket a hitleri Németországgal való „jó viszony“, mint a madridi kormán^ sorsa), addig a Szovjetunió fenntartás nélkül a Spanyol Köztársaság mellé állt. Ml sem természetesebb! ' A szovjet kormány abból az alapelvből indult ki, hogy a spanyol polgárháború nem kizárólagos spanyol probléma, hanem „az egész haladó emberiség szívügye“. Itt álljunk meg egy szóra! Az internacionalizmus nem akadémikus kérdés; a problémákat, amelyeket — esetről esetre — fölvet, nem lehet csupán elméleti síkon tisztázni. A Szovjetunió magatartása a legmesszebbmenően számot vetett ezzel a felfogással (amelynek helyességét az élet maga számtalanszor igazolta). Erre dokumentált történelmi bizonyítékok vannak. Pável Batoo hadse- regtábomok adatai szerint a Szovjetunió 362 harckocsit, 120 páncélautót, 806 repülőgépet, 2555 tüzérségi löveget és 500 000 gyalogsági fegyvert küldött a köztársasági hadsereg felfegyverzésére. Ma már nem titok az sem, hogy a köztársasági légierő tisztjeit a Szovjetunióban képezték ki. A tőkésországok közül Mexikó volt az egyetlen, amely elislmerte a Spanyol Köztársaságot mint hadviselő államot. Különösen jellemző a kapitalista országok magatartására a következő példa: a franciák 1935-ben egyezményben kötelezték magukat, hogy évente tízJász Dezső: Madrid határán... millió frank értékű hadianyagot szállítanak a Spanyol Köztársaságnak, a francóista felkelés után azonban a francia kormány (melynek élén akkor Léon Blum, a II. Internacionálé egyik vezetője állott) érvénytelenítette a Spanyol Köztársaság és Franciaország egyezményét. 3. A francóisták Madrid elfoglalásával akartak halálos Csapást mérni a Spanyol Köztársaságra. 1936 november elején a spanyol főváros válságos helyzetbe került. A város előterében élethalálharcot vívtak. Itt, a Manzanares partján estek át a tűzkeresztségen az interbrigadisták: az „ezernyelvű, egyszívfi brigád“ katonái is. A nemzetközi brigádokban mintegy negyvenezer külföldi antifasiszta harcolt a köztársasági hadsereg oldalán: franciák, németek, olaszok, lengyelek, angolok, magyarok, csehek, szlovákok, románok, jugo- szlávok, bolgárok, skandinávok, osztrákok, svájciak, amerikaiak, finnek, kubaiak, írek. A madridi csatában a köztársasági hadsereg megállította az ellenséget a város előtt. A kudarc, amely a francóistákat Madrid falai alatt érte, lehetővé tette a Spanyol Köztársaság számára a háború folyta-v, tását. De az interbrigadisták nem csupán a madridi csatában tüntették ki magukat: megálltéit a helyüket a Rio Jarama mentén, Guadalajáránál, Terűéinél és az ebrói átkelésnél is, ahol a XI. nemzetközi brigád katonái érték el elsőként az ellenséges partot. Fel kell hívnom itt a figyelmet a probléma másik — rendkívül lényeges — vonatkozására is. A következőkről van szó: az esztremadurai visszavonulás (1936 nyarán) nyilvánvalóvá tette a milíciarendszer hátrányait. Parancsoló szükségszerűséggé vált a köz- társasági hadseregnek a reguláris elv alapján való átszervezése. A nemzetközi brigádok megalakulása meggyorsította ezt a folyamatot. Ezen túlmenően: az Interbrigadisták részvétele a spanyol szabadságharcban az internacionalizmus nagyszerű — feledhetetlen — példája. Felvetődik a kérdés: mi idézte elő a Spanyol Köztársaság összeomlását? Lehet-e, szabad-e a polgár- háború kimenetelét kizárólag katonai okokra visszavezetni? Mi sem volna tévesebb, mint csatlakozni ehhez a nézethez. Ismeretes, milyen döntő szerepet játszott a Szentszövetség annak az alkotmányos rendnek a megdöntésében, amely Spanyolországban a XIX. század első felében Rafael de Riego vezetésével jött létre. A XX. században is — végső fokon — a nemzetközi reakció erőinek összefogása döntötte el a spanyol polgárháború kimenetelét. A benemavatkozá- si egyezmény kidolgozásakor, amelynek célja a Spanyol Köztársaság felszámolása volt. Anglia és Franciaország ' játszotta a bába szerepét. Ide kívánkozik, hogy alig hat hónappal azután, hogy elnémultak a fegyverek Spanyolországban, maguk a franciák és az angolok is halálos veszélybe kerültek. Bizonyított tehát az a nézet, hogy a spanyol polgárháború a második világháború első csatája — főpróbája — volt. Az sem vitás, hogy a német és az olasz intervenció nélkül a köztársasági hadseregnek sikerült volna levernie az ellenforradalmi felkelést. 4. Most már csak egy kérdésről lehet szó: iogos-e az a remény, hogy napjainkban sikerül kitörni a nyakát a francóista diktatúrának, amely — az Egyesült Nemzetek Szervezetének véleménye szerint is — a német nácik és az olasz fasiszták segítségének köszönheti létezését? Föltétlenül! Spanyolországban minden lehet az ember, kivéve király, Francisco Franco jóvoltából... Szeretnék pontosan fogalmazni. Tévedés volna azt hinni, hogy semmi sem változott a Pireneusok déli oldalán a Caudilla halála óta. De ez mit sem változtat a tényen, hogy I. János Károly — továbbra is — azokra az intézményekre támaszkodik, amelyeket a francófasiszták hoztak létre. Ezért a kormány átszervezése egymagában nem változtat a helyzeten. Csak a fennálló rend alapvető átalakítása — a francóista rendszer felszámolása — esetén lehet kivezetni az országot a jelenlegi válságból. Természetesen: lehetővé kell tenni a spanyol nép számára, hogy maga döntsön országa jövőjéről, mégpedig szabad választások útján, valamennyi politikai párt részvételével, ideértve a kommunista pártot is, amely immár harmincnyolc éve harcol az ország demokratikus átalakulásáért. Kétségtelen, hogy a francóista rendszer ebben az esetben végleg a történelem szemétdombjára kerülne. Az sem kétséges, hogy a Franco-rend- szer' összeomlása az egész világon előbbre vinné a béke ügyét. ► Mihail Kolcov, a jeles szovjet újságíró tudósítóként vett részt a negyven évvel ezelőtt lezajlott spanyol polgárháborúban. Élményeit a Spanyolországi napló című — a napokban második kiadásban megjelent — könyvében írta meg. A Spanyolországi napló, amelyből alább részletet közlünk — a fasizmus és az európai haladó erők első hatalmas fegyveres összecsapását eleveníti meg. Az olvasó elé tárja, hogyan fogott össze a hős spanyol nép a fasiszta bitorlókkal szembeni fegyveres ellenállásra, hogyan harcoltak a néptömegek a fronton és a mögöttes területeken, s hogyan töltötte be a kommunista párt szervező és vezető szerepét. Október 26. Madrid első védelmi vonalát áttörték. Darabonként morzsolják fel a fasiszták. Ciempozuelosnál elvágták a vasútvonalat. Ha még néhány napig sikerülne tartani őket, és megerősíteni a második védelmi vonalatl Itt éppen csak hogy megindultak az erődítési munkálatok. A város kezdi körülsáncolni magát, ezer meg ezer madridi fogott hozzá a lövészárkok és sáncok ásásához. Kőművesek és professzorok, iskolások és az aggok házában lakó nyugdíjasok, háziasszonyok és miniszterek töltötték vasárnapjukat a főváros határában, ásóval a kezükben. Senki, sem akarja látni az idegenlégiósok ábrázatát, a német nácik sebhelyes képét a madridi utcán. Az illegalitásba szorult fasisztákon kívül senki sem akarja látni Franco tábornokot a parlamentben. Madridot annak rendje és módja szerint kiüríteni már nem lehet. A hivatalok tervszerű kiürítése heteket venne Igénybe. És a lakossági Hiszen majdnem kilencven százaléka vétett valamit a lázadók ellen. Ha Madrid lakói el akarják kerülni a véres leszámolást, csak egyet te-" hetnek: védeniük kell Madridot, mint saját testüket. Az önfenntartási ösz-. tön megsbkszorozza Madrid népének erejét és bátorságát. Asensio tábornokot végre leváltották a központi front parancsnoki tisztéből. De nem bocsátották el, sőt magasabb beosztásba helyezték: Caballero megtette helyettesének. A központi front parancsnokává' és egyben védőjévé Pozas tábornokot nevezték ki. Idősebb ember, azt mondják, hűségesen szolgálja a köztársaságot és a népfrontot. Asensiót mindenütt nyíltan árulónak nevezik. De ugyanakkor egy másik verzió is forog közszájon balsikereinek és kudarcainak okáról, mégpedig halálos komolyan. Eszerint Asensio nem áruló, másról van szó. Regényes bonyodalmakról. Azt mondják, Asensio a hadműveletek kellős közepén túlságosan nagy buzgalmat fejtett ki a nők vonalán. Alapjában véve, azt mondják, ez csak használt neki, de tény, hogy kissé túlment a Mihail Kolcov: határon. És nem kávéházi pincérek beszélnek így, hanem felelős emberek, miniszterek! Ezekben a napokban napi két-há- rom légitámadást élünk át. A madridiak már nem vittuskodnak és nem kritizálják a bombák nagyságát, valahogy higgadtabbak lettek. Mielőtt az óvóhelyre szaladnának, szirénázás közben is figyelmesen megvizsgálják a Junkersek fekete keresztjeit az égen: hová mennek, melyik irányba tartanak? Az Alcalá utcán mentünk az autómon, amikor Dámaso egyszer csak hirtelen fékezett. Kihajolt a kocsi ablakán, és integetni kezdett egy alacsony, barátságos arcú úrnak. — Ki ez? — Ez? Angelillo. Az énekes. Az ön autójának a tulajdonosa. Kicsit zavarban voltam, de azért szerettem volna megismerkedni vele. A híres tenorista szívélyes és korrekt embernek bizonyult,^annál is Inkább, mert a közelben várta egy tizenkét hengeres Packard. A két sofőrrel együtt beültünk egy csésze kávéra — már pótkáyét adnak. Angelillót pillanatok alatt körülfogta egy sereg bakfis és kamasz, ő pedig, mint aki hozzá van szokva, oda se nézve adta az autogramot — levelezőlapokra, papírszalvétákra, selyemkendőkre. A lányok csicseregtek és nevetgéltek, a katonák Angelillo vállát veregették, rángatták: — Énekelj valamit! — Az utcán narancsszörpárusok bömböltek; az Italt az emberek szokás szerint poliár nélkül itták — benyomták a dugóul szolgáló kis üveggömböt, majd szájukhoz emelték az üveget, és az utolsó cseppig kiitták ... Ki hinné, hogy ezt a várost halálos veszedelem fenyegeti? Oktober 27. Valami fontos, bonyolult dolog, valami nagyon mélyreható folyamat megy most végbe a hatalmas városban. Szégyellem bevallani, de nem értem, mi az tulajdonképpen. Nem vagyok spanyol. De nem tudom, megérteném-e, felfognám-e, ha spanyol lennék. Nem tudom, hogy a kormány és a politikai vezetők megértik-e. Valami születik és valami meghal. Halódik a tehetetlenségnek és a kiszolgáltatottságnak már-már meggyőződéssé vált érzése. Születőben van, legalábbis a tömegek legöntudatosabb rétegeiben, az ellenállásnak, Madrid védelmének, épségének és sérthetetlenségének gondolata és akarása. Vajon csak most születik ez? Nem volt meg mindig az a gondolat, hogy Madridot meg kell védeni a fasizmustól? Nem hangoztatták milliószor a lapokban, gyűléseken, a rádió hullámain, az utcákon kifeszített hatalmas vásznakon: „Nem törnek át!“ „Megtartani Madridot vagy meghalni!“ Igen, csakhogy ebben a formában jobban kidomborodott a második rész, mint az első. A tragikum érzete hihetetlenül ki van fejlődve a spanyolokban, szinte nemzeti vonás. A kis kölykök hatéves koruktól fogva minden vasárnap végignézik hat, erőtől duzzadó, dühöngő bika halálát, sőt néha a torerókét is. Az üzletek közül a temetkezési vállalatok a legfényűzőbbek és legdíszesebbek. A halál gondolata — bár méltó, hősi, de mégiscsak a halálé — túlságosan gyakran látogatja meg a spanyol haröost, még a materialistát Is, túlságosan foglalkoztatja, néha elkeseredett, néha naiv cselekedetekre ösztökéli. Ebből a pszichózisból csak az gyógyíthatja ki, ha hosszú ideig van harcban, ellenséges tűzben. Egyszerűen szólva: ha megszokja a háborút. Bizonyos molekuláris változások már történnek itt. Véleményem szerint talán nagyok Is. Vajon érzik ezt a vezetők, a tábornokok, a parancsnokok? Nem ítélik-e meg rosz- szul a nép hangulatát, harcképességét? Vagy talán én tévedek? Ml lesz, ha a nép, amely megérett a harcra, Itt marad vezetők nélkül, mert azok már túlértek, fonnyadtak? A fasiszták nagy erejű tüzérségi tűz és repülőgépek kíséretében egész nap folytatták előnyomulásukat a to- ledói úton Getafe irányában, s az estremadural úton Leganés felé. Tegnap elfoglalták Seseüát és Torrejón de la Calzadát. Guadarramában nyugalom van. És mindenütt — az aragóniai, a déli, az északi fronton — csend, nyugalom, minden megbú- vik, várja Madrid sorsát. Éjfél után Miguel Martinez elindult a valenciai úton, majd jobbra fordult egy keskeny országúton Chin- chón felé. A fák mint az ördögök ugrottak ki a sötétségből az autó reflektorának éles fénykörébe. Félő volt, hogy a motoros, aki vezette a kocsit, nekirohan az egyik fának, s nem lesz Ideje kiáltani, hátulról máris végez vele a gépkocsi. Lassítani nem lehetett: a motoros és a sofőr úgy hajtott, mint két megszállott. Chinchón után, a síkságon Miguel megnézte az óráját, majd megállította az autót Is, meg a motorkerékpárt is. A föld köröskörül a holdfényben olyan volt, mint a gipsz, dimbes-dombos felületén kerek vulkanikus kráterek és csúcsok rajzolódtak ki, 0 Negyedóra múlva a hangos tücsökciripelésen keresztül, messziről mind jobban erősbödő egyenletes, nyugodt moraj hallatszott. A sofőr és a motoros összerezzent. Miguel mosolygott. Apró fények lánca jelent meg az országúton. Egyre közeledett. A moraj zakatolásba ment át, végül a kis dombról egymás után gördültek le a tankok. Egy század. Csak egy század. Az autó bekapcsolta a reflektort — a tankok rögtön megálltak. Ezt az utat teljesen néptelennek tartották, nem vártak találkozást. Néhányan előrejöttek, váltottak néhány szót Miguellel, csak azután ölelték meg. A harckocsiszázad megkerülte az alvó Chinchónt. De a másik kis faluban az emberek felébredtek, mind kiszaladtak az utcára és lelkes elragadtatással kiabáltak: — Vival Fordította: Z. VIDOR EMMA Spanyolországi napló
