Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-11 / 28. szám

Szabó Béla

csak a keze nőtt, mint a halottakon a köröm. Mégis neki kellett eltemetnie fiatalabb lányát. Tüdőbajban halt meg. Vidám, szép teremtés volt, hónapok alatt pusztult el, az sem használt, hogy már vőlegénye is volt. A halálról, a család gyászáról nem akarok, nem is tudnék most bővebben írni, nem találom értelmét, bennem különben sem élt a gyász, inkább harag és felháborodás tombolt a szívemben a rendszer ellen, amely mindezt tűrte, helyesnek, rendben levőnek találta.

A temetés után továbbra is eljártam hozzájuk tanítani, de Máriát annyira leverte a gyász, hogy nem bírta már figyelmét a tanulásra összpontosítani. Mária vidám két szeme mindig elhomályosodott a köny- nyektől, valahányszor elővettem a nyelvtankönyvet. Nem érdekelték a ragok, a múlt és a jelen idő, minduntalan arra a heveröre pillantott, amelyen húga az utolsó napokban feküdt, és úgy hallgatta a nyelvtanórát, mint egy mesét. Azóta a kanapé üres volt, felette a falon a halott lányka nagyított, színezett fényképe lógott. Tehetetlen voltam... állandóan ugyanazt ismételgettem, amit összejöveteleinken már számtalanszor elmondtam. Máriával együtt szenvedtem, kínlódtam... Az órákat azonban folytattam. Noha fogalmam sem volt róla, hogyan kell tanítani, az első hónapokban mégis boldogan állapítottam meg, hogy Mária ennek ellenére előrehalad. A haláleset után azonban Mária képtelen volt figyelni, magolni, feladatát elvégezni, agya és szíve azóta nem fogott ... Az együtt eltöltött óráknak csak annyi haszna volt, hogy én tanultam meg magyarul. Hogy ma ismerem a magyar nyelvtan szabályait, azt tulajdonképpen Máriának köszönhetem.

Minderről természetesen tájékoztattam Fazekast,

aki figyelmesen végighallgatott, s később arról is gondoskodott, hogy Mária könnyebb munkát kapjon.

Látogatásaimat Máriáéknál akkor szüntettem be, amikor elhagytam Kassát. De Fazekassal való egyoldalú kapcsolatom továbbra is fennmaradt. Ha nagyon szorult a kapca, levélben fordultam hozzá pénzért. Noha leveleimet bizonyára sokallta, soha egyetlenegyet sem hagyott megválaszolatlanul, és a kért összeget mindig elküldte. Remélem, most is így lesz, hogy megvásárolhassam a versesfüzethez a papirost. Sajnos, két hét elmúlt, és egyetlen sor sem érkezett.

Noha a hallgatás mélyen lesújtott és sértett, elhatároztam, hogy felkeresem, és személyesen beszélek vele. Fazekas akkor már Bratislavában lakott.

Így került sor bratislavai utamra. öcsémmel, a nyomdásszal összeraktuk az útiköltséget, és elindultam.

Hóolvadáskor, egy lucskos, sáros napon toppantam be Fazekas elegáns lakására. Gyönyörű festményei voltak. Legszívesebben rájuk emlékszem. Talán azért, mert otthon, a mi lakásunk szürke falát soha egyetlen kép sem díszítette. De jó volt úgy, nem is illett oda semmilyen kép.

Fazekassal akkor mindössze tíz percig beszélgettem. Láttam az arcán, hogy látogatásomtól nincs elragadtatva, de egy udvariatlan szót sem szólt, csupán szabadkozott, hogy utolsó levelemre azért nem válaszolt, mert külföldön járt. A kért összeget, ezer koronát habozás nélkül odaadta, s a pénz zömét nyomban továbbítottam az öcsémnek, hogy legyen miből kifizetni a papírt és a szükséges nyomdaköltségeket. Magam Bratislavában maradtam szerencsét próbálni. — Emlékszem, nagyon megnyugtatott az a tudat, hogy utam nem volt eredménytelen, és ez erőt adott, hogy újra szabótól szabóhoz vándoroljak munkáért. Rossz volt ez, nagyon rossz ... mindenütt sajnálkozva elutasítottak ... Végül a „köpködő“ révén mégis álláshoz jutottam. A Firsnálén helyezkedtem el, egy kis foltozószabónál.

Ha visszagondolok a kezdés éveire, nemcsak az éhezés, de a közöny is eszembe jut. A közöny, amely- lyel lépten-nyomon mindenütt találkoztam és amelyből kikászálódni — ifjú éveim során — sosem tudtam. Körülvett, mint valami fojtogató, bűzös levegő. És minél elszántabban ragaszkodtam „rögeszmémhez“, hogy író legyek, a közöny egyre sűrűbb és át- hatolhatatlanabb lett körülöttem. A szüleimtől sem kaptam bátorítást. De hogyan is kaphattam volna, hogyan is oszlathatták volna el körülöttem a közönyt, ha földhözragadt, szegény emberek voltak, és a mindennapi kenyér megszerzésének súlyos gondja húzta le vállukat. Ezenkívül áldott, jó édesanyám olyan asszony volt, aki remek kenyeret sütött-és boldogan megszoptatta a gyerekeit, de az imakönyvön kívül soha egyetlen könyvet sem olvasott. Apám viszont, aki tudta, ki volt Goethe és ki volt Heine, nemcsak rögeszmének, de őrültségnek tartotta makacs „ostobaságomat“. Persze mindketten voltak olyan tapintatosak, hogy nagyon ritkán tették szóvá előttem elkötelezett vállalkozásomat. Akkor is hallgattak szerényen szándékomról, amikor írásaim már megjelentek a lapokban. Tapintatukért szívem mélyén tiszteltem őket.

Ha a rengeteg éhezés után hazajöttem az idegen városokból, apám, anyám és testvéreim — rajtam kívül még kilencen voltak — mindent elkövettek, hogy könnyítsenek sorsomon. Húgaim egyenesen kedvemben jártak, naponta zsebembe csempészték a cigarettát, apám is nagyon elnézően bánt velem, egyetlen szóval sem tett nekem szemrehányást, any- nyira leverten, megtörtén és szánalomra méltó állapotban kerültem haza.

Néhány napi pihenés után újra magamhoz tértem. Munka után kezdtem kutatni, végül egy mellényszabóhoz szegődtem el, nyomorúságos fizetésért. A munka mellett persze irodalmi terveimet sem hanyagoltam el. Már újra, közel egy kötetnyi versem volt, „Éhes vagyok“ — volt a címe az új verseimnek. Öcsémmel, a fiatal nyomdászsegéddel összedugtuk a fejünket, és megbeszéltük, mi a teendő. A munka körül nem voltak nehézségek, mert öcsém vállalta a szedést meg a nyomást, viszont az ezer példányhoz szükséges papirost nekem kellett előteremtenem.

Mit tehettem, írtam dr. Fazekasnak, a magnezitgyárak vezérigazgatójának, aki kassai éveim alatt, amíg az érettségire készülődtem, komoly segítőkészséggel támogatott. Érettségimre egyébként sohasem került sor, a kassai gimnázium Igazgatójának és egy paptanárnak a jóvoltából. Kérvényemet visszautasították és nem engedtek vizsgázni. Döntésüket nem is próbáltam megváltoztatni, mert olyan nyílt, cinikus magatartást tanúsítottak irántam, hogy igen csúnya és goromba módon váltam el tőlük. Mindezt persze közöltem Fazekassal is. aki a dolgok ilyen fordulatától nem volt nagyon elragadtatva, de az egész dolgot nem vette tragikusan.- Fazekast — a Károlyi kormány idején államtitkár volt — Sz. Erzsi költőnő révén ismertem meg 1924- ben, Kassán. Az első perctől kezdve szívélyes volt hozzám, és anyagiakban Is segített, hogy tanulmányaimat folytathassam. Értelmes ember volt, nagyon komoly, ritkán láttam őt nevetni, szavait mégis sok humor és bölcsesség jellemezte. Emlékszem, 1925-ben egy ízben meglátogattam — természetesen pénzre volt szükségem. Éppen készülődött valahová, és lovas- hintója előállt. Egy percig láttam rajta, hogy habozik. végül mégis döntött, felszólított, hogy szálljak a kocsiba, az úton majd elbeszélgetünk.

Útközben cigarettára gyújtva így szólt hozzám:

— Mit gondol, miért segítem magát?

Mindenre számítottam, csak erre a kérdésre nem.

Zavaromban mi mást tehettem volna, összeszedtem minden hetykeségemet és azt válaszoltam:

— Magának van pénze, nekem nincs, így hát természetes hogy csak maga adhat nekem, nem pedig fordítva. »

Fazekas nagyot fújt finom, illatos cigarettájából, a sűrű, felgomolygó füst eltakarta az arcát, nem tudhattam, hogy mit gondol, mit váltottak ki belőle szavaim. Kis szünet után folytatta a beszélgetést:

— Ez mindenesetre igaz, de a dolog mégsem olyan egyszerű Nem szabad elfelejtenie, nekem semmi érdekem. hogy magának pénzt adjak.

— Nem is mondtam, hogy érdeke..., de biztosíthatom, hogy ez az én érdekem — feleltem.

— Márpedig én nem vagyok biztos benne, hogy a maga érdekét szolgálja-e, ha minden ellenszolgáltatás nélkül pénzt fogad et tőlem.

Hirtelen szégyennel vegyes düh fogott el, és szemrebbenés nélkül odavágtam neki: — Nem hiszem, hogy jövedelme nagy részét megszolgálja.

— Az más, én kizsákmányoló vagyok — felelte ugyancsak szemrebbenés nélkül —, maga pedig nem az. Ezt tartsa mindig szem előtt.

— Szem előtt is tartom, és őszintén bevallom, egy csöppet sem bánt, ha pénzt fogadok el magától, mert végeredményben a munkásosztály pénzét kapom meg.

— Ha így van, akkor a munkásosztálynak kell érte szolgálatot tennie.

— Azért tanulok, írok. hogy szolgálhassam a munkásosztályt.

i, — Ha így van, akkor ott vagyunk, ahonnan elin« dűltünk*.

— Magán múlik. Ha ad, jó, ha nem ad, akkor is

kibírom.

Akkor már mérgesített a macska-egér játék. Ezt nyilván Fazekas is észrevette, mert így szólt hozzám:

— Igen rokonszenves, amit most mondott Bízom magában, és ha valóban szolgálni akarja a munkásosztályt, lenne egy konkrét javaslatom. A gyárban van egy munkáslány, egyidős lehet magával. M. Máriának hívják, és nagyon szeretné gyarapítani tudását. Arra kérem, tanítsa meg őt a helyesírásra, ennek fejében kap tőlem havonta egy bizonyos összeget, amivel könnyítek a helyzetén, és nem kell többé aggodalommal és kínos érzésekkel hezzám fordulnia segítségért. Látom, hogy ruhája már nagyon kopott. Látogasson meg a jövő héten, addig előkészítek egy csomagot.

Még aznap este, teljes felszereléssel elmentem a lány lakására, bemutatkoztam, megmondtam, hogy ki küldött és mi járatban vagyok. M. Mária az anyjával és a húgával együtt a Vass utcában lakott, egy sötét dohos pincehelyiségben. A nyelvtanórákat még azon az estén megkezdtem; előbb azonban Mária lemosta arcáról, kezéről a ráülepedett magnezitport, majd megvacsoráztunk, s csak azután következett a tanóra. A vacsorára ugyan nem számítottam, de any- nyi jószívűséggel adták, hogy lehetetlen volt visszautasítanom. Mária anyja egyébként abból élt, hogy házakhoz járt mosni kétszer-háromszor hetenként. Amikor feltálalta a szegényes vacsorát, vettem csak észre, hogy ennek a magas, szikár asszonynak mi lyen óriási keze van. Ilyen kezet még nem Is láttam, úgy éreztem az első pillanatban, hogy mindaz a hús, izom, ami hiányzik beesett arcáról, a kéz növekedését, izmosodását segítette elő. A mindennapi lúgtól kimart kéz többet árult el nyomorúságos életéről, mintha elmondta volna élete történetét. A látástól vakulásig végzett robot térképe volt ennek az asszonynak széles, mély vonalakkal árkolt tenyere. Ö, láttam én sok munkásasszony kezét, hisz anyámnak is vastag bütykös ujjai voltak, de ilyen néma arccal és beszédes kézzel, amilyen Mária anyjáé volt, még nem találkoztam.

Az egész családot már az első találkozásunkkor a szívembe zártam. Úgy éreztem magam náluk, mintha új otthonra leltem volna. A részvét úgy bugyborékolt a hangomban, amikor megkezdtem az első órát, hogy majdnem sírva fakadtam. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy el ne érzékenyüljek s kezet ne csókoljak Máriának és az anyjának, annyi szeretettel vettek körül. Akkor, azon az estén, határozottan éreztem, hogy helyesen cselekedtem, amikor az írói pályát választottam, mert a kézről, a néma békeszerető arcról meg a dohos pincelakásról valakinek hírt kell adnia. El kell mondanom, valahol fel kell jegyeznem, hogy itt, ebben és ebben az esztendőben, úgy éltek az emberek, mint a barmok, és úgy álmodoztak a jólétről a robot közepette, mint a mesebeli hősök.

Ma is rejtély előttem, hogy Mária anyja hogyan bírta a rengeteg mosást és vasalást a házakban, hisz olyan sovány és vézna volt már, hogy szinte zörögtek a csontjai. A robot lerágott róla minden húst,

Jura) Colllnásy: Gondolkodó