Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-26 / 39. szám
kerék párral Afrikán keresztül (Vili) Már második napja álldogáltunk az út mentén. Mellettünk néhány Niamey felöl jövő kamion, valamint több, turistákkal teli katonai autó haladt el. Azonban egyikben sem volt annyi hely, hogy mi is fel- préselődjünk. Nem volt irigylésre méltó a helyzetünk. Nyugat-Afrika kellős közepén teljesen önmagunkra és a helyi csatlakozásokra utalva. Természetesen ezeknek először létezniük kellett volna... — Niameybe? A fiatalember leugrott a motorkerékpárjáról és egyenesen felénk tartott. Még az európai viszonyoknak megfelelően is korszerű, nigeri viszonyok szerint pedig fényűző öltözékben, csillogó motorkerékpáron, egyszóval már az első pillantásra is látni lehetett rajta, hogy hová, melyik társadalmi csoportba tartozik. — Segíthetek önöknek. Apám éppen Niameybe küld autót, öt perc múlva indul... Hozzászoktunk az afrikai viszonyokhoz, tehát túlságosan nem izgatott az öt perc. És egyáltalán ... miért nem tud itt megállni, amikor okvetlenül mellettünk kell elhaladnia? — Apám azt üzeni, jöjjenek el hozzá . .. Csak néhány lépés. Megmutatom az utat. Felvesszük tehát a hátizsákjainkat, kézbe vesszük a viztömlőket és a motorkerékpáros után lépkedünk, aki ficsúrosan kering körülöttünk. — Maguk tehát Niameybe akarnak jutni? Rendben vari, néhány perc múlva kamiont indítok oda. öreg, elhízott néger terpeszkedik a gyékényen, körülötte a személyzet. — Fizetnek nekem 15 000 frankot... Az első pillanatban azt hittük, hogy rosszul hallunk. Az öreg, elhízott néger, a magánközlekedési társaság tulajdonosa öntelt arcot vág. — Egy frankkal sem olcsóbban. Tizenötezret mondtam ... Ne is próbáljanak alkudozni. Niameybe csak az én kamionjaim járnak. Ha akarják, elvihetem magukat az Agadez és Niamey között félúton fekvő Tahuyba is, 6000-ért. Elvitettük tehát magunkat Tahuyba. A nap magasan járt, és irgalmatlanul perzselt. Ez az embereket a piacon egyáltalán nem zavarta. Adtak, vettek, alkudoztak, és hessegették a tolakodó legyeket. Bevezettük azt a gyakorlatot, hogy amíg ketten Váíosszemlére vagy bevásárolni mentünk, a harmadik a csomagok mellett maradt. A nap egyre tűrhetetlenebből perzselt. A téliszalámiból — amit gondosan papírba csomagoltunk, hogy legalább kissé védjük a hőségtől — csepegett a zsír. Rettentően szomjaztunk, de a tömlőben levő meleg, poshadt vizet nem kívántuk túlságosan. A helyzet ugyanolyan, mint amilyenhez már hozzászoktunk. Egy halom csomag, mellette ül a „szolgálatos*. körülötte kíváncsiak tömege. Időnként valaki feltesz egy kérdést, csupán azért, hogy ne szakadjon meg a beszéd fonala. Tahuyban is így volt. A kérdés a sörre vonatkozott. — Akarsz? Hozhatok neked, a bár itt van a sarkon túl. A kíváncsiak tömegéből kilép egy fiatal férfi. Igen nehéz az afrikaiak korát meghatározni, nem minden bennszülöttre hat egyformán a nap. Előveszem a pénztárcámat. Aprót keresek, de csak ezrest találok. Ez ugyan nem valami nagy pénz, öt dollár, az átlagos polgár számára azonban elég tisztességes értéket képvisel. Hiszen a nigeriak átlagos évi jövedelme 90 dollár. A fiatalember átveszi az ezrest, és eltűnik a sarkon túl. A szomjúságom egyre tűrhetetlenebb. Már azon gondolkozom, ne igyak-e a tömlő áporoilott meleg vizéből. Kivárom-e egyáltalán a sört? Vagy sör nélkül maradok és az ezresemnek is vége? Leülök egy kőrakásra, körülöttem a kíváncsiskodók. Előveszem a térképet és a jegyzetfüzetet. — Monsieur, már jön ... A harmatosán gyöngyöző üveget mellém tette a földre. — Hetvenöt frank a sör és az üvegbetét ... — A visszajáró pénzt az utolsó fillérig, helyesebben az utolsó frankig leszámolta. — Nos, és a szolgálatért, sét. Az új kormány többek között megállapította az iparban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban dolgozók új, legalacsonyabb havi bérét is — 8320 frankban. Ha csakugyan meg akarja valósítani azt, amire vállalkozott, bizony nem lesz könnyű feladata. És nem tudja ezt az egyik napról a másikra megoldani. Sejbu Abdel felemelte a tenyerét, hogy elhajtsa a szemtelen legyet. Elégedett volt. Kormányának határozatáról lehet, hogy semmit sem tudott. És ha tudott volna is, mit segített volna rajta ... Ez nem vonatkozott rá — ehhez rendes munkaviszonyban, rendes állásban kellett volna lennie. Hol kap munkát Tahuyban? Ez a rendelet monsieur Mehmedre vonatkozott, és azokra, akiknek megvannak a frankjai. Atnint azonban monsieur Mehmed alkalmazottai- nál tapasztaltuk valószínűleg ő sem nagyon respektálta a rendeletet. — Hány éves vagy? Fehér fogai megvillantak, mintha azt mondta volna: Próbáld kitalálni, mit kérdezősködsz folyton? A Szaharában már becslés alapján is tudtunk e téren tájékozódni. Ott az „európai becsléshez“ egészen nyugodtan hozzá lehetett számítani tíz évet — a szaha- rai nap szárító hatásának eredményeképpen. De itt . . . — Három hónappal ezelőtt múltam harminc... Éppen akkor nősültem. Ifjú férjnél illik érdeklődni a feleség felől is, habár a világnak ebben a csücskében az ember sohasem lehet teljesen biztos. — Dicse igen szén lány. Legszebb Tahuyban... Még fiatal, csak 17 éves. Az utca végén ismét feltűnt egy kamion. Sejbu Abdel ismét rácsapott, mint egy héja. Ezúttal azonban teljesen hiába. A kamion elhaladt mellettünk, a piac mellett, majd jobbra kanyarodott. Örvénylő vörös por maradt vissza a nyomában. Az utolsó korty sört is kiittam. Az üres üveget odaadtam Sejbu Adélnak. Kivettem egy százfrankost, és. megkértem, hozzon még egy sört. Megigazította a csupasz testén viselt zakóját és felugrott a kőről. Jól folytatódik ez a nap, további 25 frank, bizonyára ezt gondolta. Vígan lőbálta az üres üveget. A szép Dicse ma biztosan nagyon örül majd ha este.Abdel hazamegy. Még TI óra sincs és már 75 frankot keresett. • — Vége — az elhozatalért? — Rám nézett. — Ha akarsz, adj húsz frankot... Kezébe nyomtam egy huszonötfrankost. Nyugodtan leült ismét a kőre. — Azt kérded, hogyan élek? Sejbu Abdel, az új ismerősöm velem szemben egy kövön ül. Egyik oldalon a piac, ahol állandó a sürgés-forgás, velünk szemben egy széles utca, az egyik oldalon agyagviskók, másik oldalon pedig deszkából és hüllámbádogból épített házak állnak. Raktárak. Előttük néhány kamion parkol. Monsieur Mehmed, az agadezi szállítótársaság tulajdonosának kamionja is. Ez azonban már útra készen áil egy újabb fuvarra, Niamey télé. A kirakást és a berakást már befejezték. Mehmed úr pénztárosa beszedte a jelentkező néhány utastól a viteléijat, úgyhogy minden pillanatban indulhatnak. -A kocsi már körülbelül egy órája áll itt. Időközben még égy kaimon érkezett, néhány bennszülött odafut, segítenek le- és felrakodni. — Úgy élek, mint a többiek ... Ahogy lehet... Hol joonan, hol rosszabbul... A sör, amit Sejbu Abdel hozott, felfrissített. Kitűnően hűtött, elég jó minőségű volt. Általában Afrikában, még a legutolsó kereskedésben, de még a le- gesieguioisö utcai árusnál is, a sör mindig hütött. Enélkül senki sem merné árusítani. — Testvéreim otthon a ház kórül dolgoznak, gondozzák a létet, a kertet, a piacra iáinak, hogy a felesleget eladják, én pedig mint alkaimi munkás dolgozom ... Az utca végén feltűnt egy kamion. Vörös por ka- varodik mögötte, mintha füstölőt húzna maga után. Sejbu Abdel érdeklődve felfigyel. A kamion elment mellettünk. Sejbu Abdel utána íorduit. Úgy figyelte, mint ragadozó az áldozatát. A kamion megállt. Sejbu Abdel felugrott a kőről. — Még visszatérek — harapta el a szó végét és a kamion után futott. A kamionból kiszállt a sofőr meg egy férfi. Az utóbbi a kocsi hátsó részéhez ment és leuyitotta az oldalfalat. Ugyanolyan kamion volt, mint az agadezi monsieur Mehmedé. Ládák, csomagok és egy csomó ember . .. Már ott is van mellettük négy rátermett bennszülött, hogy a kirakodásnál segítsen. Sejbu Abdel is ott van közöttük. — Mennyit kerestél? Sejbu Abdel benyúlt a zsebébe, és kivett két huszonötfrankost. — Egyiket tőled kaptam, a másikat most... Forgatta a pénzt a tenyerében. Csak most vettem észre, hogy a huszonötfrankos tulajdonképpen két nem egyforma. Megkértem Abdelt, hogy adja oda mindkettőt egy pillanatra. Az egyik elülső oldalán „Francia Köztársaság“, a hátsó oldalán „Francia Nyugat-Afrika 1956“ felirat volt látható. A másikon ismét „Francia Nyugat-Afrika“ felirat volt, a kibocsátás éve azonban 1957. Benyúltam a zsebembe, kivettem egy huszonötfrankost. Ennek az első oldala pontosan egyezett az előbbivel, csak kissé kevésbé volt kopott. A grafikai kivitelezője is ugyanaz. A kibocsátás éve 1970. A hátsó oldala első pillantásra ugyanolyannak látszott. Csak a szövegből tűnt ki, hogy ezt a „Nyugat-Afrikai Állampk Központi Bankja“ bocsátotta ki. — Mit nézeget annyi ideig? Visszaadtam neki a pénzt, és elgondolkoztam azon, vajon a hasonlóság csak véletlen-e, vajon ezek a fizetési eszközök, amelyek már a franciák idejében is forgalomban voltak, az egyedüli örökségük-e abból az időből... Abdel a zsebébe dugta a pénzt. Még jön egy kamion, lehet, hogy ismét sikerül valakinek segítenie, ami egy újabb huszonötfrankost jelent. Ez már délben lesz, éppen egy sörre elég. — Jól kezdődik ez a nap ... Nem egészen értettem, mire gondol. — Még csak tíz óra van és már 50 frankot kerestem ... A nemrég történt katonai puccs után, qjnely meg döntötte Hamani Diori elnök 14 éves kormányzatát, az állam új vezetői bejelentették, hogy az államcsíny oka az ország és a nép súlyos gazdasági helyzete volt. A hadsereg már nem tudta tovább tűrni egy kis embercsoport féktelen gazdagodását, korrupcióját, és a lakosság túlnyomó többsége alapvető követelményeinek és szükségleteinek felelőtlen semmibe vevéTahuyi leány * STEFAN MICEK .„sí i ll ^ 1 *uB life CfÉ^ HL n. *SSM, M ÉLEK MINT, Egyedüli utazási lehetőség — a tehergépkocsi
