Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-19 / 38. szám

1976

l. 19.

volna egymást, előbb Franco húzta le róla a hálóinget kicsit erőszakosan, de mégis finoman, aztán ő is segített neki levetkőzni, és ott volt a fiú egy szál trikóban és alsónadrágban. És rajta sem volt már sémiin más, csak egy kis bugyi-... ■

Újból elpirult, és meleg hullámzott végig a testén. Megint érezte, talán még erősebben, az ágy illatával keveredő dohány szagát. Franco fogai az övéhez koccantak, és mialatt Franco keze egyre bátrabb lett, ő a fiú nyakáról a hátára vonta a kezét, és kezdte lehúzni róla a trikót, sóhajtva: „Vedd le, Franchino, vedd lo...“

— Ébresztő! — kiált rá fivére né- hánv íitleg kíséretében. Már másodszor szólt neki, mire Franco felfogta, hogy fel kell kelnie.

— Hány óra? — kérdezte nagyot ásítva, és kinyújtotta karját a takaró alól.

— Hét.

— Hét? — És már ugrott is ki az ágyból.

Szörnyen fáradt volt, fáradtabb, mintha egész éjszaka verekedett volna. Kezét-lábát mintha gúzsba kötötték volna, szemét mintha sosem tudná teljesen kinyitni.

Megmozgatta összetört tagjait, majd azzal biztatta magát, hogy a hidegvíztől biztosan föléled. Mezítláb kiugrándozott a szobából és a vécé felé vette útját.

Ha látjátok öt, egy szál rózsát helyettem

néki adjatok,

s a kószáló szél hozza eí nekem azt az illatot

— énekelte, míg a vizet folyatta a mosdóba.

Más adja nekem a rózsaszálat, bár engem szerettél.

Légy boldog mással, ha velem nem lehettél.

— Inkább csipkednéd magad éneklés helyett — nógatta a bátyja, aki már. felöltözött.

Franco nem felelt. I.ehajolt és a csap alá tartotta fejét, legkisebb porci- káját is átitató végtelen boldogság fényében jelentéktelennek látszott az ébren álmodott hosszú szeretkezés minden fáradalma, minden következménye. Beszappanozta az arcát, kezét, karját, és széles sugarakban zúdította magára a vizet.

Az egész éjszakát Vele töltötte, lassan közeledett hozzá, simogatta, ölelte, magához szorította, csókolta, végül kölcsönösen segítve egymást, levetkőztek, s a lány ott maradt az ő karjában teljesen mezítelenül. Lehajtotta fejét, hogy hajából kirázza a vízcseppeket. A törülközővel alaposan ledörzsölte a karját, nyakát, arcát. Majd végignézett az alsónadrágján és elmosolyodott.

„Tisztát kell vennem — gondolta. — De már nincs idő tisztességesen megmosakodni, majd este — határozta el.

• — Majd este“ — ismételte.

A konyhából testvére sürgetése hallatszott:

— Mozogj már! Hányszor mondjam!

És Ö? Vajon Ö is velem tölthette az

éjszakát? A címet megadta, hazafelé jövet küldök neki egy lapot, megírja, hogy vasárnap délután hánykor várja a hatos végállomásánál, vagyis ott, ahol megbeszélték.

Még sosem látott olyan szép lányt, mint Rina; szép és tartózkodó. A többi lány visszataszító magakelletése csak növelte vonzódását Rina finom, egyszerű természetéhez, még inkább meggyőződött arról, hogy ilyen lány való hozzá. Mert a nők csak így tetszettek neki. „A nő szépsége önmagában rejlik“ — gondolta, és ez a megállapítás, először életében,- a férfiúi öntudat és büszkeség megnyugtató biztonságát váltotta ki belőle.

Felöltözni, megfésülködni, beugrani a konyhába és üdvözölni az édesanyját, odaszólni indulássá kész, türelmetlenül topogó fivérének, hogy rögtön jövök, beleaprítanl a kenyeret a tejeskávéba, inni és enni, lefutni vele a lépcsőn, átmenni a kerten, utolérni bátyját, aki már a sarkon várta — mindezt olyan fantasztikus gyorsasággal vitte véghez, hogy maga is elcsodálkozott.

„Ez már a szerelem — gondolta. — És a szerelemben még a fáradtság is gyönyör.“

Miközben-felpattant a biciklire, mintha látta volna Rinát, amint kilép a kapun, valamelyik barátnőjével felszáll a villamosra, beutazik a harisnyagyárba, és minden gondolatával, vágyával, testével csak öt kívánja.

„Fogod“ — mondta és csókot dobott neki.

Mit érdekelte, hogy minden egyes mozdulatánál sajog keze-lába, hogy a szokásosnál kétszeres erőfeszítéssel tudja csak követni bátyját, aki tán sosem pedálözott még Ilyen gyors iramban.

Csekély ár volt gz az éjszakai gyönyörködés, kétszeresét is megadná érte nyomban. De várni kell vasárnapig. Addig is ma egész nap vele lesz, és éjszaka, álmában... A csókok, ölelések, a sóhajok, ahogy egymást szólongat- ják: „Rina, Rinetta“ és „Franco, Franchino“, és közben a simogató kezük ... De szép lesz, Szüzanyám, de szép!

ÖVÁRI KATALIN fordítása

Becsk, ez a vaskos nagyközség, olyan öntelten terpeszkedik a Dráva magyar partján, belekönyökülve a folyóba ormótlan hídpilléreivel, hogy az Alpokból gondtalanul érkező víz zavarodottan örvényleni kezd, nem tudva, folytathatja-e útját a Duna felé, és talán vissza is fordulna, ha a helybeliek közül egy rossz szót szólna valaki. A vasút szárnyvonala se mer oda egyből beállítani, a különben fontoskodva ziháló gőzösök a helységen kívül tiszteletkört írnak'le, majd csörömpölő vagonjaikkal közvetlenül a folyó pártján óvakodnak" végig, szinte készen rá, hogy a hullámokba bukfencezzenek le, ha egyszer a külső szemafor erre utasítana; ám a terebélyes becski állomás — a jómódban eltunyultak bambaságával — az iránt is közömbös volt, hogy az akkori ritka forgalomban ugyancsak csóró kis szerelvények lihegtek be eléje, és sunyin füttyögve máris kattogtak tovább. Pedig itt a háború előtt állandóan rakodó tehervonatok ütközői csattogtak, túlterhel- ten feszülő tengelyek nyüszítettek, mert a nagybirtokok és a zsíros körbokrai mögé húzódtak a házak, váratlanul egy-egy rohamozó kutya csapódott belülről a kerítésnek, és végig a porta mentén Őrjöngő acsarkodással kísérte ellenszenves katonaszagunkat. Embert alig láttunk, s a közelünkbe érők lehalkított sváb és sokác beszéde fenyegetően érthetetlen susmorgás volt a fülünknek. A masszív épületek a termékeny Dráva-völgy gazdagságával hivalkodtak. Száza-' dók óta vásározók jártak le az Adriáig és föl Krakkóig, a helyi tímárok, korongosok, késesek és vargák, ötszázéves flórenci aranytallérokat bújtattak a ládafiában. És mint hamu alatt a makacs pa- rázslás, ez a lefojtott világ fellobbanni vágyott: az inas férfiak testtartásában egy összenyomott rugó feszült, a hegyes és mégis nyúlánk nők pedig elutasítóan égő szemmel, aprózva imbolygó léptekkel suhantak tovább, mint akik csordultig töltve viszik önnön magukat. Éjszakánként olykor eszeveszett mutatás-muzsikálás zuhogott ki a lángoló ablakú nagyvendéglőből, a fekete titkú kertek felől izgatóan áradt a kanca-nevetés, és nyomában a minden átmenet nél--0A1L tsm'N

nyék parasztgazdasagai ömlesztették a szállítanivalót. A MÁV beton- kerítéssel elzárt tágas rakodóterületén a korhardozó raktárak és a salakból döngölt betonfalú rámpák közt azóta is mellékvágányok rozsdásodnak ott, ahol valamikor gabonahegyek, krumpligörgetegek, cukorrépa-piramisok erjedő /szaga terjengett és a méla gulyák, kényes ménesek közt közönségesen hangoskodó, retkes kondák. hömpölyögtek sivítozva-röíögve. Ötvenkettőre mindebből semmi sem maradt. Az ország vérkeringését eltérítették a jugoszláv határ mellől, a töltésen hivalkodó szögesdrót kerítésen túl elárvultán hínárosodott a Dráva, és ha locsogva a partoldalba mart,, alattomos aknák fordultak ki a parlagon hagyott, termékeny hordaléktalajból. Az állomásra beköltözött az Éberség, gép- pisztolyos, zöld tányérsapkások kutatták át az ide érkezett, kimustrált kocsikból összeállított, riadt személyvonatokat, és a rámpák körül a határőr műszaki egységeknek szállított román fenyőgerendák máglyái tornyosultak, és szertedobálva a barátságtalan szö- gesdrót-gurigák légiója. Ebbe a konokul elcsöndesült nagyközségbe érkeztünk meg Illés őrmesterrel egy sárgán izzó pyári délutánon, mikor a vidéki mozdulatlanság olyan sűrű légkörű, mintha vajtömbbe lennénk belezárva. Alig léptünk ki az állomásról, robbanást hallottunk. Ilyenkor a gerincbe csapó első ijedtség után rohanni akar az ember, menteni, segíteni! — de körül semmi se mozdult ... Nem nyíltak ki ablakok, nem trappoltak a kíváncsiskodók, még egy vonatellenőrző határőr se bukkant elő. Talán a folyó mosott ki egy aknát, és itt hozzászoktak már ehhez? Percekig topogtunk az állomás előtti salakos tér remegő forróságában, és egyre kevésbé volt kedvünk bemenni Becskre. Pedig a gesztenyefás Vasút utca két oldaláról a lombozat csodásán egybeolvadt, de ez a hűvös zöld meseút: ami másoknak oly barátságos lehetett, nekünk ismeretlen alagúttá vált, ahol a túlvastagodott, komor törzsek elutasítóan furakodtak elénk a járdaszélről, és a fakoronák szövevényéből tüskés gesztenyegránátok potyogtak ránk. Előkertek orgonakül felvillámló késelések vércsu- szamoá sikolya. Akadt olyan legény, aki a gépállomás traktorával gázolt át drótakadályukon, a robbanásoktól megbillent aknamezőn fölfordult a géppel, és leszakított féllábát maga után vonszolva ugrott a Drávába, hogy a túlpartra vergődjön át, elszakított szeretőjéhez. Itt Pécs és Nagykanizsa közt félúton, a határőr kerületek középpontjaitól távol, egy kihelyezett műszaki-aknász szakaszunk élte világát. A Stolz-féle elhagyott kereskedőházban tanyáz- ' tak. Az elhanyagolt földszint egykori üzlethelyiségében, a lehúzott rozsdás vasredőny mögött, az ak- násládákon patkányok kergetődz- tek, és a homályban hetedíziglen emlékezve sivalkodtak a régmúlt idők cukros- és liszteszsákjai után. Az emeleten egy cigánytanyára emlékeztető körlet nyomorúságában ferdére taszigált, rendetlen emeletes ágyak voltak, foltozott és kosztól kifényesedett szalmazsákokkal, a pokrócok foszlottan lengedeztek, s az ágyak alól felgörbült orrú csizmák és vakfoltos géppisztolyok kandikáltak ki. Őrség sehol, minden tárva-nyitva, oda- fönt csak Makány tizedes — egy gömbölyű koponyájú, jámbor fiú — feküdt kuckóiéban, az emeletes ágy felső részén. A többiek? — kukucskált le ránk közömbösen. Pénzhez jutottak és valahová elcsámborogtak, igy megy ez megint napok óta, dobjuk le magunkat, vagy megjönnek vagy se. Hát nem töltögettek? — kérdeztük ja kimosott aknák visszatakarása hasonlít a krumpli töltögetéséhezj, de Makány fejcsóválva intett, hogy nem, és befordult a fal felé. Tudtuk, hogy az itteniek saját magukat lopják meg. Az állomáson a leömlesztett és egyre újabb vonat- szerelvényekkel érkező, felmérhetetlen mennyiségű fenyőgerendát árulták, kihasználva, hogy akkoriban egy szál redves deszkát se lehetett kapni. Ötletszerűen kótyavetyélték el, teherautószám, és ha megszorultak, néhány liter pálinkáért is befarbltak éjszaka a vásárló udvarára. Pólyák törzsőrmester volt ennek az elkárhozott szakasznak a parancsnoka, aki a határőrség Pálfy-féle újjászervezéséből, a hőskorszakból maradt meg. Hogy miért? És milyen áron ...?.

Társai rég eltűntek, tudta, hogy egyszer rá is sor kerül, és féktelenül odadobva a gyeplőt, száguldott a lebukás felé. Az elhárítók már szemmel-, tartották, «.iramukba is iramodtak a becski erdőn túl, de a fatolvajok észrevették a kíséretet, és a teherautó platójáról ledobálták a gerendákat, hogy ne tudják követni őket, Pécsett a gazdasági osztály lázasan készítette a kimutatásokat, hogy mennyi faanyagnak kellene lennie, csakhogy a kapkodó határmegerősítés fejetlenségében számolatlanul érkeztek a tehervagonok, már semmiféle rovancsolás nem mérhette fel, mit építettek be és mi hever gazdátlanul. Pólyák tudta ezt, csak arra ügyelt, hogy ki ne józanodjdn, és meg ne lássa maga alatt az örvényt, ami véletlenül még a felszínen pörgette. Ivott és kurvázott. A becsukott üzletű cukrászdásnéhoz járt, és amikor a szőke hústorony férje váratlanul toppant haza a sztálin- vúrosi kubikolásból, ez az agyagképű, öles török cukrász olyan verekedést csapott a menekülő Pólyákkal, hogy a segítségére siető becsiccsentett társai alig tudták kimenteni. A helybeliek a török cukrász pártjára álltak, és hajnalig zengett a község a pofozkodástól, közelharc dúlt háztól házig... Éjfél után szállingóztak haza a virágos kedvű katonák. Az álmos Makány tizedes hiába szidta társait az emeletes ágy magasából, zajosan előrántott zöld katonaládákra és a mocskos lepedőjű ágyakra telepedve, konzerveket hasítottak fel, befőttes üvegek roppantak szét az ügyetlenné vált markokban, és a harsogó jókedv szüneteiben pótivásokra körbejártak az üvegek. Morajlott a vén ház emelete, velünk alig törődtek. Illés őrmesternek tulajdonképpen szolid elszámolnivalója akadt velük: Pólyák felcsinált a környéken egy némbert, és a gyerektartást Illésen akarták behajtani. Pólyák törzsőrmester is cafattá ázva érkezett meg, ezért mindjárt magas hangon kezdte, egyre csak ordítozott, tagadott, gúnyolódott: ilyen állapotban vékony nyaka kivörösödött, és felcsapott fejét rá- zogatva rikácsolt — ezért Pulykának csúfoltuk. I-latárvadász volt a háború végén, és amikor nyugatról hazaóvakodott, kis idő után az újjászerveződő határőrséghez állt be. A nagy tisztogatásokat átvészelte, de szétesett, lelkileg lezül- lött, ez az alig harmincéves férfi úgy nézett ki, mint akin százéves háborúk meneteltek át. Illésben, továbbszolgáló tiszthelyettes társában azt az új eresztést utálta, aki a helyükre áll. Illés nemrég írt alá, tényleges katonaidejét leszolgálva, nem ment haza a faluba, földjüket elvette a téesz —inkább katonának maradt. A régiek, a jutásiak ellen nevelték őket, hogy is tudott volna szót érteni Pólyákkal? Veszekedésük egyre vadabb lett, mert Pulyka döntötte magába az italt. Hiába rángattam Illés zubbonyát, eszét vesztő dühvei Pulyka fejére borította annak egész szennyesét: a lopásokat, botrányokat és katonai bűntetteket. Köszörülik már a kést, amit a nyakára tesznek, fenyegette a lilán tántorgó törzsőrmestert, megunták a parancsnokságon ezt a tárgyadombot — és ekkor csönd lett a szobában. Nagy csönd. A kijózanodás dermesztő üressége, amikor mindenki a hadbíróság szűk udvarára gondol, az utoljára felolvasott ítéletre. Pulyka megroggyanva csúszott le a földre, elhagyta az ereje. Azt hitte, mindent megértett. És vége mindennek. Mért nem mondtad, hogy ezért jöttél...? — motyogta, és előrángatta a revolverét. Nem viszel sehová, rendben van, egyszer mindenkinek fizetni kell, de a nőnek te fizetsz, rajtam már semmit sem hajtanak be — és ahogy ott a földön ült, vicsorogva, • szájba lőtte magát. Ordítást hallottunk: az öngyilkos fején átsurranó golyó Ma- kányt érte, aki a sarokágy felső részén feküdt, háttal kifelé, mint akinek semmi köze az egészhez. A fenekébe fúródott lövedéktől, fáj daliméban félőrülten forgolódott az ágyán, ide-oda vetette magát, amíg le nem zuhant a lábunk elé, és a padlón hentergett kínjában, kezével a tompora felé kapkodva — ezért a tátott szájú és feltárult koponyájú nagyon csöndes öngyilkossal senki se törődött. Makány ordítozó vonaglása elől ugráltunk félre, és a seggbelőtt ember láttára a részeg bandából kitört a hisztérikus nevetés. Fékezhetetle- nül röhögtek, hiába rivallt rájuk Illés elborzadva, hogy „abbahagyni, állatok!“ — görcsös csuklásokkal röhögtek, röhögtek, de úgy, hogy az már inkább zokogásnak hallatszott.