Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-19 / 38. szám
Szabó Béla: ARCKÉPEK A NAPLÓMBÓL LÁTOGATÁS ANTAL SÁNDORNÁL 976 . 19. Két szlovákiai magyar szerkesztőséget is felkerestem, hogy elhelyezzek néhány verset és valami pénzhez Jussak. így ismerkedtem meg Antal Sándorral, aki az egyik lap főszerkesztője volt. A szerkesztőség kopott helyiségekből állott, de ez hőm zavart, hisz a kopottságban én otthon voltam. Antal Sándorhoz könnyen bejutottam. Kora délelőtt volt, a szerkesztőség kongott az ürességtől, szobáról szobára jártam, amíg benyitottam abba a helyiségbe, ahol egy szemüveges szerkesztő ült, tollal a kezében és égő, füstölgő szivarral a szájában hajolt kézirata fölé. Annyira elmerült munkájában, hogy jelenlétemet észre sem vette. Kénytelen voltam szerényen köhögni, így sikerült észrevétetnl magam. A sűrű füstfellegek függönyén át rám emelte tekintetét, majd megkérdezte, kit keresek. Mivel éreztem, hogy' alkalmatlan időben jöttem, dadogva, zavarral kínlódva mondtam, hogy Antal Sándort. > — Én vagyok — válaszolta röviden. — Verseket hoztam — folytattam szomorúan és olyan reménytelenül, mint aki egy cipőüzletben cipőt kínál eladásra. — Ha elhozta, hagyja itt — felelte jóindulatú iróniával. — Szeretném, ha elolvasná. — Sajnos, most nem tehetem, nincs időm, de egy héten belül biztosan elolvasom. — Sajnos — válaszoltam felbátorodva —, nekem pénzem nincs, ez pedig több meg fontosabb is, mint az idő. Láttam, hogy Antal erre a hangra felfigyelt, de még mindig szabadkozott. Arra hivatkozott, hogy vezércikket ír a mai számba, lássam be hát, most verset nem olvashat, bármennyire is tiszteli a költőket. Én azonban nem mozdultam a helyemről. Éreztem, itt az tdeje, beszélnem kell, különben sosem jutok szóhoz. Nem szabad eltávoznom. Van egy ember, aki nemcsak meghallgatja a mondanivalót, de meg is érti. Végre itt állok Antal Sándor előtt, aki a Holnaposokat bevezette a magyar irodalomba. Lehet, hogy engem is kézen fog. Mit lehet tudni? __ Mindez mint a vihar száguldozott át elhagyatott szívemen és agyamon. Nem haboztam. Nyíltan megmondtam, hogy Antal Sándortól más fogadtatást vártam. Antal e szavaknál elmosolyodott, én pedig most már valamivel hangosabban és bátrabban füllentettem egyet. Azt hazudtam, hogy egész éjjel utaztam. Márpedig, ha nekem volt annyi időm, hogy egy hosszú éjjelen át vir- rasszak csak azért, hogy találkozzam vele és átadjam neki a verseimet, akkor joggal elvárhatom tőle, hogy kedvemért szakít any- nyi időt, hogy azonnal elolvassa verseimet. — Adja ide a verseit — mondta szigorú hangon, de szeme és szemüvege akkor már mosolygott. Kapkodva kiragadtam a verseim közül két költeményt, átadtam neki, és szédületes gyorsasággal kimentem az előszobába. Ott megkönnyebbülve felsóhajtottam. Tudtam, hogy az ütközet első részét megnyertem, ám azt is tudtam, hogy a neheze csak ezután következik. Vagy tíz percig lehettem az előszobában egyedül. Ezalatt sok minden futott át az agyamon. Eszembe jutott, hogy igen ügyetlenül viselkedtem, semmi esetre sem „kultúremberhez“ méltón. Még csak be sem mutatkoztam... Igaz, neki kellett volna engem helyivel kínálni, de hát nem adtam rá alkalmat. Gyötrődtem, veríték gyöngyözött a homlokomon ... Mikor tanulom meg végre az emberhez, a költőhöz méltó modort? __ A fizikai gyöngeséget, a gyomor ürességét akkor éreztem újra, amikor a döntés már megtörtént. Antal Sándor válasza felülmúlta várakozásomat. Nemcsak elfogadta verseimet, hanem azt is közölte velem, hogy a lap mai számában lehozza mind a kettőt. Zavaromban elkövettem azt az ostobaságot, hogy kezet nyújtottam neki'és bemutatkoztam. Előbbi baklövésemet ily módon akartam helyrehozni. Mondanom se kell, hogy ezzel a bizarr tettemmel még inkább kifejezésre juttattam ügyetlenségemet és járatlanságomat a társadalmi életben. De Antalnak, úgy látszott, mindez nagyon tetszett, mert jóindulatúan mosolygott, és megveregetve a vállamat vitt vissza a szobájába. Leültetett, majd velem szemben helyet foglalt, kialudt szivarját újra meggyújtotta, és füstöt eregetve kikérdezett, ki vagyok, mi vagyok. Rövid tőmondatokban válaszoltam, vigyáztam, ügyeltem minden szavamra, nehogy helyrehozhatatlan ostobaságot mondjak, ezenkívül most már tekintettel voltam arra is, hogy vezércikket akar írni. Készültem kifelé, de Antal visszaszorított a székre, megnyugtatott, van már ideje, nem kell sietnem. Életrajzomnak az a része, hogy szabósegéd vagyok, megelégedéssel töltötte el. Kiderült, hogy apja is szabó volt, és nagyon jól ismeri a szakma munkaszerszámait. Nem idegen előtte az olló, a tű és a cérna. Azt is tudta, hogy manapság ez a szakma nem a legszerencsésebb foglalkozás, különösen egy költőnek nem az. De nem baj, a kezdeti nehézségeket ezzel a munkával is át lehet hidalni. Ami a költeményekért járó honoráriumot illeti, csak holnap fizetheti ki, megjelenésük után ... Ha nincs pénzem ebédre, ’majd segít, gondoskodik arról, hogy rendesen, emberhez méltón megebédeljek és megvacsorázzak. Nevetve figyelmeztetett, hogy költeményeimért ugyan a legmagasabb honoráriumot utalja ki, de arra kér, ne herdáljam el a pénzt, hanem osszam be magamnak. Hozzátette, hogy az aprópénzt ruhám minden zsebébe szórjom szét. Ez ugyan kissé különösnek hat, mégis nagyon jólesik olyankor, amikor az ember már kifogy minden pénzéből, és az órazsebben meglepetésszerűen mégis ott lapul egy két érc- vagy papírkorona. Annak jellemzésére, hogy az irodalom alapjában csak magánügy, és felkarolása, fejlődése csupán egyes emberek jóakaratától függ, meg kell jegyeznem a következő esetet. Mielőtt Antal Sándorhoz mentem volna, a „Reggel“ szerkesztőségében próbálkoztam. Az elegáns szerkesztőségi szobában egy tömzsi ember fogadott igen hűvösen, majd amikor megmondtam, mi járatban vagyok, és ügyetlenül előszedtem verseimet, olyan gyilkos szemekkel bámult rám, mintha személyes ellensége lennék. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy kidobjon. Erre csak azért nem került sor, mert köszönés nélkül, gyors léptekkel távoztam. A tömzsi kis ember ugyanis verseim kopott kéziratai láttán azt ordította felém, ha új Ady lennék, akkor sem közölne tőlem egy sort sem. Ilyen gyilkos kijelentés után fölöslegesnek tartottam, hogy még egy szót is vesztegessek rá. Teljes huszonnégy órára volt szükségem, hogy túltegyem magam e barbár sérelmen, és másutt próbálkozzak. Ha történetesen nem értesülök arról, hogy Antal Sándor itt él, aligha megyek fel egyhamar valamelyik szerkesztőségbe. Antaléknál kis híján ürömmé változott az örömöm. Megbeszélésünkhöz híven, déltájban újra megjelentem a szerkesztőségben. Noha igen gondtalannak és boldognak éreztem magam, fékeztem jókedvemet, és igyekeztem nagyon csöndesen és szerényen viselkedni. Antal Sándor szobájában éppen Sz. tanár tartózkodott. Antal azonnal bemutatott neki, mint a jövő költőjét. Ez a dicséret, őszintén szólva, kínos volt számomra. Sz. tanár udvariasan ugyan, mégis érezhető gúnnyal mosolygott, és miután alaposan végigmért, megkérte Antalt, hogy mutassa meg a verseimet. Ekkor különös közjáték következett. Antal átment a másik szobába, ahol egy pufók, kerek arcú szerkesztő ült, aki inkább mészárosra, mint toliforgatóra hasonlított. Tőle kérte a kézirataimat. A szerkesztő zavartan keresni, kutatni kezdett az asztalon, de a kézirataimra nem akadt rá. Antal szigorúan kérdőre vonta, azt mondta, néhány perccel előbb személyesen tette le az asztalra a kéziratot, azzal a megjegyzéssel, hogy juttassa el a nyomdába. A szerkesztőnek a legkínosabb az lehetett, hogy Antal nem mozdult, ott állt előtte, és erélyesen követelte, hogy azonnal kerítse elő a kéziratot. Most jött a nagy meglepetés. A kövér, kerek arcú szerkesztő a papírkosár fölé hajolt és szégyenkezve, bíborpirosan szedte ki onnan gomolyaggá gyűrt verseimet. Antal tombolni kezdett a dühtől. Sosem hittem volna, hogy ez a csöndesen mosolygó, szemüveges ember, aki az imént még oly békésen fújta a szivarfüstöt, így tud ordítani... Csúnyán lehordta a szerkesztőt, műveletlennek és barbárnak nevezte, majd követelte, hogy azonnal diktálja le a költeményeket, és a kifogástalan, nyomdakész kéziratokat személyesen vigye fel a szedőknek. — Azonnal szedesse ki a verseket — hagyta meg neki —, és többé ilyesmi elő ne forduljon. Ha nincs kedve verseket olvasni, ne olvasson, de amíg én vagyok a fő- szerkesztő, addig ebben a lapban az jelenik meg, amit én jónak látok. Megértette? A kerek arcú szerkesztő szótlanul tűrte a szidást. Miután zavartan kisimította a gyűrött kéziratot, átadta Sz. tanárnak, aki tekintetével végigfutott a sorokon. Utána udvariasan meghívott ebédre. A versek éhségről szóltak, így a meghívás természetesnek hatott. Antal mosolygott az orra alatt a meghíváson, amely egyben értékelés is volt. Az ebéd ideje alatt nagyon lehangolt voltam. Alig bírtam elfogyasztani az ételt, és alig tudtam érdemben válaszolni Sz. tanár kérdéseire. Arra sem emlékszem, hogy a meghívást megköszöntem volna. Kínos szégyenérzettel búcsúztam el tőle. Csak most döbbentem rá az irodalom körül ágaskodó igazi nehézségekre, akadályokra. Az éhséget, a nélkülözést valahogy még elfogadhatónak tartottam, elvégre nagyon jól tudtam, hogy kapitalista rendszerben élek, arra azonban nem számítottam, hogy a toliforgatók közt is akadnak ilyen irodalomellenes barbárok. Az öröm, amely a délelőtti órákban kissé felvillanyozott és elviselhetővé tette számomra keserves fiatalságomat, most megsavanyodott, mintha valaki a tiszta pohár vízbe ecetet csepegtetett volna. Hűvös űr tátongott bennem, és igen lehangolt voltam. Megértettem, hogy ezek a toliforgatók nem véletlenül kerültek a szerkesztőségekbe. Rájöttem, hogy ezeknek a firká- szoknak hivatásuk van, és az engem ért sok nélkülözés szervesen összefügg ezeknek az embereknek a visszataszító magatartásával. Ez is hozzátartozik a kapitalizmushoz. Magamban feltettem a kérdést, ha az irodalom fejlődése nálunk Antal Sándortól függ, hány Antal Sándor él az országban? Ilyen kérdések keringtek vajúdva bennem, és felvetésük jogos, indokolt volt. Nagyon kevés irodalombaráttal találkoztam. Még azok sem szálltaik síkra a költőkért, akik értettek a költészethez. Nyugodtan és zavartalanul éhezhettem volna tovább, ha történetesen nem találok munkát a Firsná- lén... El kell azonban ismernem, hogy Antal mellémállása, az a tény, hogy lapában két hasábot adott verseim közlésére, erkölcsi szempontból sokat segített rajtam. A lapok felfigyeltek rám, számon tartottak, sőt még az is előfordult ezekben a hónapokban, hogy a „Reggel" is közölte a verseimet. A kudarcok és nélkülözések mellett ez az eredmény legalább annyit jelentett, mint amikor a fonnyadt, kókadt növény néhanapján fényhez és vízhez jut. Szerényen, nagyon szerényen éltem, minden fillért kétszer is megforgattam a kezemben, mielőtt kiadtam volna. Ruházatra alig kellett pénz, hiszen Fazekas, mecénásom ruháit meg cipőit hordtam. Minden ruhadarab, ami a testemet fedte, idegen holmi volt, csak a zsebemben lapuló versek voltak az enyéim, a sajátjaim, árukat keservesen megfizettem, senki más nem írhatta őket, csak én. E téren, az éhség hirdetésében, a kapitalizmus e korcsszülöttének a leleplezésében verhetetlen voltam. Műfordítóink műhelyéből EMILIO BALLAGAS*: Mi lesz, ha késel ? (Oue seró) Mi lesz, ha késel és száraz hamu, keserű föld ízét őrzi már csak a szám? Mi lesz, ha jössz és megvakult szememre már sötét feltépett föld pereg? Ha száműzve a fényről, saját fényemben kereslek, mit testemben hiszek, s rájövök, hogy fényem sem volt soha? Meg-megbotlok majd saját magamban akár a vak, kinek minden tétova léptét véresre marják emlékei. Mi lesz, ha jössz, s az undor köti már kezem és nem tárulhat karom ölelésre, nem zárhat magába, miként a kagyló rejti ölébe testének titkát, a gyöngyöt? Ha nem hallom nyílni verseid virágát és illatát sem érzem? Ha merev ujjaim mér nem érinthetik virágaidat és virágaimat, melyeknek színe mindig ugyanaz volt? Mi lesz, ha késel, s már csak a várakozás keserű hamujának ízét őrzi a szám? MIKOLA ANIKÓ fordítása * Kubai költő Frantisek Peterka: MUNKA KÖZBEN (fametszet)
