Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-12 / 37. szám
Vita a csatornáról Kansas Cityben A mikor Kansas' Cityben a republikánus elnökjelölt-választó kongresszus befejező óráiban világossá vált, hogy Gerald Ford indul majd harcba az elnökségért, a „Grand Old Party“, azaz a „nagy öreg párt“ színeiben novemberben, az első kommentárokból szinte egyhangúan megtudta a közvélemény, hogy az egyik legtöbbet vitatott „ameríka- közi“ problémában is hátat kell fordítani a bukott felölt, Ronald Reagan meglehetősen türelmetlen álláspontjának. Az -gykorl cowboyszínész, szinte dgyanabban a pökhendien nyugtalan szellemben, amellyel vadnyugati filmjeiben kirántotta a csizmaszárból a coltot, fogalmazott ebben a témakörben, a panamai ügyben is. Még májusban mondott nagy beszédet Fort Worth-ban, Texasban az Egyesült Államéi közép-amerikai és latin-amerikai politikájának „feltétlenül szükséges új arculatáról“, és ebben a beszédben kitért Panama helyzetére is. Azt magyarázta, hogy megengedhetetlen dolog mindenféle engedmény a panamaiaknak, és amint mondotta, „öt szóban összefoglalható a helyes amerikai állásfoglalás“ a csatorna és egyáltalán Panama dolgában. Az öt szó ez: JMegvettük, fizettünk érte, felépítettük, megtartjuk“I Gerald Ford nem sokkal később jóval szelídebben fogalmazott. Ö azt mondta, hogy: „Megértjük a panamaiak igényeit, és feltétlenül kielégítjük is ezek- nrk az igényeknek a .legnagyobb részét.“ És csak egy mellékmondatban, a beszéd további részében célzott arra, hogy „bizonyos. Panamában régóta meglévő amerikai jogok megtartását feltétlenül el kell érni, azok feladása súlyos következményekkel járhat“. Ahhoz, hogy végül is a második, az enyhébb politika került felül a Ford—Reagen párharc után, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a panamaiaknak módjuk lenne megállni a függetlenségért vívott harcban. Mert ennek a 77 000 négyzetkilométernyi területű, 1,6 millió főnyi lakosságú és gyakorlatilag ipar nélküli országnak hosszú-hosszú ideje küzdenie kell azért, hogy szuverenitását, nemzeti jogait érvényesíteni tudja saját területén. Még maga az ország is úgy lépett a történelem színpadára, hogy egy idegen, messzi hatalom poli- ti aii mesterkedései, profitra éhes tőkéscsoportok fellépései kísérték megjelenését. 1903 januárjában Washingtonban, a külügyminisztérium épületében ünnepélyesen fogadták, barátságosan üdvözölték Herran urat, Kolumbia egyesült államokbeli nagykövetét Szerződést írtak alá az Egyesült Államom és Kolumbia között. A szerződés lényege az volt, hogy az amerikaiak több részletben fizetendő tízmillió dollár fejében 99 esztendőre bérbe veszik a hallatlan korrupciós botrányok közepette épülő és a panamai földszoros átvágásával új vízi utat nyitó csatornát, valamint a két oldalon elterülő há- í&m-három mir földes „kiszolgáló övezetet“. Herran úr mosolyogva kanyarította alá a nevét az amerikai külügyminiszter, Mr. Hay neve mellé. Ű aztán igazán nem tehetett arról, hogy Kolumbia szenátorai, akiknek az ország törvényei szerint jóvá kellett volna hagynia a szerződést, visszautasították azt. Az volt a véleményük, hogy a földsáv szuverenitásáért, az amerikaiak korlátlan jogaiért kevés a tízmillió dollár — sőt mindez tulajdonképpen semmiS en összegért sem eladó. Ez 1903 februárjában törni. Márciusban már a csatomavidéken egymást érté’: a tüntetések: Kolumbia lakosainak egy része független ország megalakításáért szállt síkra. Alighanem minden alapja megvolt ennek a követelésnek; éppen csak az volt a különlegesen érdekes, hogy az elszakadási, függetlenségi törekvések lojogőját egyszeriben nem a közép, a dolgozók, erdőmunkások, halászok, földművesek serege emelte magasra, hanem néhány olyan úriember, akinek közismerten szoros kapcsolata volt az építkezést vezető csatornatársasággal. [A csatomatársaság élén a Szuezi-csatorna építője, Lesspes Ferdinand állott és az építés körülményeire aligha lehetne jellemzőbb dolgot megemlíteni, mint azt, hogy ennek a csatornának az építése óta szinte a világ minden nyelvében ugyanazt a szót használják a megvásárolt köztisztviselők, a megvesztegetés, a korrupció megjelölésére — és ez a szó azonos a csatornaépítés színhelyének a panamai földszorosnak a nevével — a panama — panamista szó mostanában tölti be 75. életévét...) Még 1903 állt a naptáron, amikor az elutasított USA—Kolumbia-szerződés helyett az amerikai külügyminisztériumnak ugyanabban a termében, ahol Herran úr mosolygott, újra aláírtak egy csatornaszerződést. Most már Bunau-Varila úr ült Hay külügyminiszter mellett — ő már az újonnan alakult Panama állam washingtoni nagyköveteként írta alá az ú] szerződést, amely „használatra, birtoklásra és ellenőrzésre“, most már öt-öt mérföld „biztonsági sávot“ adott amerikai kézre a csatorna mentén, újra csak 99 évre, és újra csak kis részletekben fizetendő tízmillió dollárért és évi 250 000 dollár bérleti díjért. Azt a tényt, hogy a Bunau-Varila úr nemcsak nagykövet, hanem a csatornatársaság nagyfizetésű alkalmazottja is, szerényen elhallgatták a szerződést ünneplő amerikai sajtótudósításokban. 1903-tól kezdve mintegy 40 alkalommal fordultak Washingtonhoz az egymást követő panamai kormányok, és először szépszóval kérték, majd határozttabb hangon kívánták, végül pedig követelték, hogy az amerikaiak emeljék fel a lassanként nevetségessé váló évi 250 000 dolláros bérleti díjat Először mintegy 50 évvel a szerződés után, 1955-ben hajlottak Washingtonban az emelésre, és ekkor 1 350 000 dollárra növelték a bérleti díjat. 1971-ben következett be a második emelés. N agylelkűek voltak Washingtonban: 1 900 000 dollárt utaltak át. Csakhát ebben az esztendőben az amerikaiak bevétele a csatornát használó áthaladási hajók illetékéből 914 600 000 dollár volt. (Ezt az adatot Omar Torrijos tábornok, Panama kormányfője hozta nyilvánosságra 1975-ben. Torrijos elmondotta azt is, hogy az amerikai lapok a bérleti díj emelésével egyidőben keservesen panaszkodtak, részletezve, hogy hányféle számlára kell súlyos összegeket fizetnie a csatornatársaságnak és az amerikai hatóságoknak. Torrijos tábornok hivatalos amerikai adatok alapján kimutatta, hogy ez a „súlyos kiadás“ elsősorban a csatornaövezetben fenntartott amerikai haditámaszpontok költsége, valamint azoknak a munkabéreknek az összege, amelyeket a társaság a víziút tisztítására, berendezéseinek karbantartására elvégzett munkáért fizet. Mindez együtt 155 millió dollár. Az amerikaiak tehát 1903 óta évente átlaq 400—800 millió dollár tiszta hasznot vágtak zsebre Panamában.) Jó néhány nyugati lap foglalkozott augusztusban — közvetlenül az amerikai republikánus párt elnökjelölő kongresszusa előtt — az amerikaiak panamai politikájának várható fordulataival. „Washingtonnak valószínűleg rögtön az USA új elnökének hivatalba- lépése után szembe kell néznie a ténnyel: nem vihető tovább az eddigi Panama-politika“ — írta a Times. A londoni lap kategórikus megállapításával szemben a párizsi Figaro szerint „akár Carter, akár Ford ül majd a Fehér Házban, 1977 kora tavaszán mindegyikük számára elkerülhetetlen döntés a bérleti díj emelése“. Az egyik legnagyobb nyugatnémet lap, a Süddeutsche Zeitung több, Panamával foglalkozó 1976 augusztusi cikkében utal arra is, hogy az amerikaiak minden Panamával kapcsolatos döntését befolyásolja két, ott levő amerikai létesítmény sorsa. Az egyik a Balbao-hegység sziklái alatt megépített fantasztikus föld alatti labirintus, ahol immár 10 évé állomásoznak a Southern Command, az úgynevezett „déii parancsnokság“ tisztjei és a csatornaövezetben elhelyezett legénységük nem kevesebb, mint 10 000 ember. A másik, hasonlóképpen fontos létesítmény az Escue- la de las Americas, a spanyol névvel felruházott „különleges kiképző-iskola“ ahol a CIA tisztjei oktatják fegyveres harcra, szabotázsra a haladó latin-amerikai kormányzatok ellen toborzott zsoldosokat. A két legfontosabb mellett még 14 más létesítmény is van az 54,7 kilométer hosszú és átlag 16 kilométer széles csatornaövezetben — a szögesdrót mögött mert Panama földjét a csatornaövezettől áthatolhatatlan kerítés választja el. Tizennégy légi támaszpont, rakétabázis, fegyverraktár, üzemanyaqraktár sorakozik itt egymás mellett. Torrijos elnök nemrégiben latin-amerikai és északamerikai újságírók előtt beszélt azokról a józan követelésekről, amelyektől Panama nem tágíthat. Mindenekelőtt a támaszpontok kérdése. A Panamai Köztársaság területi szuverenitásának tiszteletben tartása jegyében követelik, hogy az ott lévő 14 amerikai támaszpontból 11-et azonnal szüntessenek meg, három ott maradhat 2000-ig, ám a csatornaövezet igazgatását a legközelebbi jövőben át kell adni a Panamai Nemzeti Gárdának, és csak egy jelképes, egészen kicsiny létszámú amerikai helyőrség maradhat ezen a földön. Az amerikai lapok ezt a valóban csak mérsékeltnek nevezhető követeléseket összefoglaló Torrijos- nyilatkozatot közölve emlékeztettek arra, hogy a tábornok nemrégiben beszédében másként is megfogalmazta a panamai elképzeléseket. „A türelemnek határa van. Mi most békés úton járunk, azon az úton, amit Gandhi útjának szokás nevezni. De felkészülünk arra, hogy ha kell, Ho Si Minh útjára lépünk. Ez az út pedig azt jelenti, hogy partizánharcot in---* dítunk, nemzeti felszabadító háborúba indulunk saját földünk visszaszerzésére. Amikor a már idézett Reagan-féle türelmetlen, és a valamivel mérsékeltebb Ford-féle Panama-nyilatkozat kavarta viharok legmagasabbra csaptak, egyik georgiai beszédében Jimmy Carter, a demokrata elnökjelölt is ejtett néhány szót Panamáról. Itt az volt a lényeg, hogy ő még nem ismeri eléggé a kérdést ahhoz, hogy végleges tervet vázolhasson fel, de az a lényeg: a panamaiak jogos követeléseit még akkor is teljesíteni kell, ha azok egyes amerikai körök számára nem mindig kellemesek. Hogy Carter helyesen látja a dolgot, igazolja a londoni Times egyik cikkében név nélkül idézett „ a világtengerek hajózási kérdéseiben legjobban tájékozott angol hajózási szakember“, aki a következőt mondotta: „A Panama körüli fenyegetőzésben és amerikai kiáltozásban jóval több a washingtoniak értetlensége, mint a tényleges helyzet nyugodt átgondolása. Mindenekelőtt azt kellene emlékezetébe idéznie a harcias csatornapárti amerikaiaknak, hogy például a nagy olajszállító-tartály- hajók egyszerűen képtelenek áthaladni a Panama- csatornán. Aztán ugyancsak meg kell kerülniük a latin-amerikai földrészt a nagyméretű, a Midway-típusú repülőgép-anyahajóknak is, mert hiszen a végül is 1914-ben használatba vett, azaz 62 esztendős Panamacsatornát csak közepes nagyságú hajók használhatják. És vajon nincsen Washingtonban egyetlen olyan szabotázsszakember sem, aki megmagyarázza a Fehér Házban ülő elnöknek, hogy egyetlen ember kis bőröndben elvihet magával annyi dinamitot, amivel a duzzasztógát közepén akkora lyukat robbanthat, hogy annak a helyreállítása legkevesebb 24 hónapig tart...“ Egyelőre csönd van — elnökválasztás után kell felelni Amerikának Panama népe követeléseire. A szögesdrót két oldalán, azaz a Panamai Köztársaságban , a lakosság egyharmadának évi 120 dollár a jövedelme. Ugyanakkor az amerikai tőkések kezén' levő csatornatársaság százmilliókat vág zsebre. Panama a saját kezébe akarja venni a területén épült és idegenek számára az elmúlt évtizedekben oly sok hasznot adó csatornát, ki akarja bővíteni azt, hogy a legmodernebb felszereléssel segítse az óceánok közötti forgalmat. G. M. Amerikai járművek, amerikai őrök. Pillanatkép a Panama-csatorna mentén levő berendezésekről
