Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-12 / 37. szám

Ä

taludta a napot, s alkonyattájt, amikor felébredt, egész ben- sejét marni kezdte az éhség. Tompa, de kínzó fájdalom volt ez, kétszerié erősebb, mint a reggeli elalvása előtt.

Itt az ideje, hogy egyek valamit, gondolta, és megfeszítette zsibbadt vállizmait. Már lendült Is, hogy engedelmeskedjék ösztöneinek, de ugyanabban a pillanatban egy hangot hallott, amelytől megtorpant.

Ő, az átkozott! — csikorította ösz- sze a fogát, és olyan erővel szorította meg a korhadt gerendát, hogy beleszaladt az ujja. Az az előbbi hang hirtelen felidézte benne a tegnap esti szerencsétlenség emlékét. Ojra fülébe csengett asszonyának sikoltása, amint segítségért kiáltott. Menekülés közben is érzékelte a vergődését, de nem tudott rajta segíteni. Hogyan is segíthetett volna? Hogyan szállhatott volna szembe akkora túlerővel? Négyen voltak, s még a legkisebb, a Csipogó is szinte óriás volt őhozzá, meg az ő aprócska, asszonyához képest.

Újra belehasított a fájdalom őrjöngni tudott volna, hogy szabaduljon tőle, de neim tehette, mert ha elárulja magát, ő is az asszony sorsára jut. Összeszorította a ■ fogát, csak tompa nyögés szakadt fel a torkából.

Enyhe szellő suhant be a deszkaajtó ujjnyi hasadékain és felkavarta a fáskamra porszagú, állott melegét. Amint elmúlt a fájdalom rohama, el- ernyedtek görcsbe rándult izmai. Kitisztult az agya és újra élessé vált a hallása is. Megint egyszerre tudott figyelni a benti és kinti hangokra. Hallotta a férgeké kaparászását a gerenda járataiban. Az egér motozását a halomba rakott tűzifa között. A nap hevétől megereszkedett deszkák tompa roppanásait, amint bírókra kelnek a közeledő este hűvösségével.

De mindezeken a hangokon túl arra a kinti hangra figyelt csak igazán, arra az idegtépőén ellenszenves, nyekergő hangra, amely felidézte a tegnap estét, s most újra meg újra végigborzong az idegszálain. Víz sustorgása is hallatszik odakintről, mint amikor locsolókanna rózsájából szóródik az eltikkadt növények leveleire. A szél földszagot hozott. A megöntözött föld friss szagát.

Még kéne tudni, él-e még az asz- szony, gondolta, és kínzó vágyat érzett, hogy megbizonyosodjon efelől.

Bár ne élne! — töprengett. — Öt már úgyis, csak a halál ragadhatja ki a karmaik közül. Ilyen gyötrelmek alól csak a halál tud feloldani. Reggel még hallotta elhaló nyöszörgését a ház ajtaja felől, de most, akárhogy hegyezte a fülét, nem hallotta többé azt a hangot. Lassan megérlelődött benne egy - gondolat: bosz- szút kell állnia. Az asszonyért, meg a magzatért, az elsőért, amelyet mindketten annyira vártak.

Ö, ha azon a végzetes tegnapi estén nem jönnek ide, hanem a többiekkel maradnak, a közösség oltalmában! Vagy ha kereken megtagadja az asszonytól ezt a veszélyes kirándulást. Mintha tudta volna előre! Rossz sejtelmei még a csontját is áthatották. Szinte ösztönösen intézte úgy, hogy az Öreg felfigyeljen irány- változtatásukra. Az Öreg rögtön rá- ' jött, hogy a tiltott terület felé indultak, ahol bőven akad ennivaló, de sosem biztos a visszatérés. Hallotta a hívást, de az asszony, akinek az utóbbi időben egyre több táplálékra volt szüksége, már messze előtte járt, tehát követnie kellett. Pedig tudta, hogy felelniük kell majd a Vének Tanácsa előtt ezért a súlyos törvénysértésért. Hogy még sikeres visszatérés esetén is súlyos büntetés vár rájuk — főként őrá — mégis gondolkodás nélkül követte az asz- szonyt. Az asszonyt, aki szerelmük gyümölcsét érlelte a méhében. Azt a kényszerítő erőt, amely a veszély és a felelősség tudatát is eltompította benne. Talán éppen az okozta a vesztét. Szegény asszony, legalább védekezett volna, legalább megmarta volna azt a gyűlöletes kezet, amelyik elfogta őt.

Esküdni merne rá, hogy Nyekergő ejtette foglyul. Egy másik hang visítani kezdett, erre'odafutott a Nyekergő és elkapta. Aztán egy károgó hangot hallott, végül a Csipogóét. Igen négyen voltak, ebben bizonyos, noha csak a hangjuk szerint tudta megkülönböztetni és megszámlálni őket. Nem sokkal azután, hogy az asszony fogságba esett, ő már a fáskamra egyik sarkában kuporgott és nem tudta, mitévő legyen. Csak egyetlen ösztön élt benne: neki életben kell maradnia. Oyan erős volt ez az ösztön, hogy teljesen megbénította. Életben kell maradnia, s altkor még nem tudta volna magyarázatát adni, hogy miért. Most már tudja. Bosszút kell állnia rajtuk.

Közeledő léptek dobaja riasztotta fel töprengéséből. Ösztönösen közelebb húzódott a gerendához, hogy szinte beleolvadt a homályos sarokba. Még a szívverése is elállt egy pillanatra a rémülettől. Az ajtó meg- nyikordult és kinyílt. Nem látta, in— Mi lesz a gyerekből, ha ilyeneket lát?

— Mi lenne? Biztos nem fog kifutni a világból, ha el kell vágni egy csirke nyakát.

— ,Itt most nem csirkéről van szó, mama. Mi haszna van ebből az ostoba babonaságból, mondja meg!

— Hogy mi hasznom, az majd elválik, lányom. Hamarosan.

— Az ugyan nehezen válik el —

mondja Károgó tárgyilagos hangon. — Legalábbis nem várjuk ki a végét, mert mindjárt itt lesz az állatorvos. Hazajövet beszóltam neki, hogy nézze meg a tehenet. Nem fogjuk megvárni, amíg fölfordul. Mert a maga babonái aztán nem sokat segítenek rajta. —

— Azt a dögöt meg le kell venni az ajtóról — szól közbe Visító határozottan. — Mégiscsak szégyen. Mit szól az állatorvos, ha meglátja... Vedd le, István, én nem nyúlok hozzá. Tegnap is majd meghaltam, amikor ä hajamba akadt. Pedig sajnálom.

Lassan múlnak a percek. Valaki vizet pumpál a kútból. Telnek a vödrök. Ütemes loccsanásukkal jelzi, merre viszik őket. Annyi a zaj, hogy már nehéz különválasztani őket egymástól. A szűnni nem akaró léptek dobogása is hol távolabbról, hol közelebbről hangzik. De'már nem fél, tudja, hogy egyelőre biztonságban van. '

Nemsokára idegen hang vegyült a megszokottak közé. A hangok azután eltávolodtak a hátsó épületek irányába, ahonnan szakadatlan tehénbőgés ontotta fájdalmát a puha esti nef szék közé.

Megérezte, hogy eljött az idő. A házban már csak Csipogó maradt, az udvar pedig üres. Azért mégis nagyon óvatosnak kell lennie. Sorra kihúzta karmait a korhadt gerendából, hogy az indulás lendületét meg ne akasszák. Most már csak könnyedén fogta a fát. Készült. Mély lélegzetet vett, majd kiterjesztette szárnyát és elrúgta magát.

Egy darabig ide-oda cikázott a fáskamra falai között, hogy megmozgassa elgémberedett izmait, s mikor már újra átjárta a mozgás öröme, megkereste a keSkeny kijáratot a tető alatt és kisuhant. Hangtalanul körülrepülte az udvar közepén álló szilvafát. A visszaverődő hullámokban megérezte a gyümölccsel teli koronát, majd a ház fölé suhant, és többször egymás után megkerülte a kéményt. Élvezte a mozgást, mert végre feloldódott minden feszültsége. Mikor a tető felől jött vissza, egy felfelé haladó légáramlat kissé meg- hintáztatta.

Bármennyire elfoglalta is fájdalma és bosszúvágya, kínzó éhségét kellett mindenekelőtt kielégítenie. Gyors egymásutánban lenyelt néhányat a rajban vonuló szúnyogok közül, egy-két magányos esti bogár is lecsúszott a torkán. Nemsokára úgy érezte, ereje megkétszereződött. Tájékozódásképpen még ide-oda csapongón a szilvafa és a házfal közötti nyílt térségen, majd még egyszer körülrepülte a házat, s most már teljes biztonsággal vágódott be a nyitott ablakon át a "szobába. Mielőtt itt is felderítő körútra indult volna, egy percre csöndesen meglapult a mestergerenda oltalmában, hogy felmérje a hangokat. Hosszú fülét radarként körbeforgatva ügyelt, de a szoba sarkából jövő halk szuszogá- son kívül semmi más hangot, semmi gyanúsat nem észlelt.

Az alvó emberi lénytől, tudta, nem kell félnie. Annyira tökéletlen a hallószerve, hogy bátran megközelítheti. Összecsattantotta tűhegyes fogsorát és elrúgta magát a mestergerendától. Körüljárta a szobát, s ekközbén pontosan emlékezetébe véste az ablak fekvését, a bútorok nagy tömegeit a kisebb tárgyak^jsélyzetét, és a meny- nyezet magasságát, hogy ha majd menekülésre kerül sor, ne kelljen keresnie az utat.

Bemérte a szuszogó hang forrását is, és megállapította, hogy közvetlenül felette valami korlátféle húzódik, amibe meg tud majd kapaszkodni. Meg is vetette lábát a korláton, de úgy találta, a fej még mindig túlságosan messze esik tőle. Oldalt került hát, a függőlegesen húzódó vékony farácsok közé és megkapaszkodott az egyikben. Testét előrenyúj- tóztatta az arc felé. Most ott volt közvetlenül a szemek felett. Bár a meleg szemhéjak bőre csak nagyon gyengén verte vissza a hullámokat, így is pontosan érzékelte a szemgolyók domborulatát, a nagyságukat, a mozdulatlanságukat. Most már csak két gyors harapás és megsemmisül ez a tökéletlen és mégis annyira gyűlöletes érzékszerv, amely fölényt ad ezeknek a két lábon járó esetlen óriásoknak.

Állkapcsában már érezte a harapás gyönyörűséges görcsét, nyelvén a vér melegét, alig tudta türtőztetni magát. De akkor a pihenő test megmozdult, a szemhéjak felnyíltak és fedetlenül hagyták a két nedves golyót. ' Hátsó végtagjainak megránduló inai visszarántották testét a kiságy rácsozatának oltalmába, de egyben rögtön tudatára ébredt annak is, hogy a vékony rudak nem rejtik el. Csapdába esett. A rászegezett látó szemek csapdájába. Ez a döbbenet teljesen megbénította. Mozdulni se bírt. Tudta, hogy ez a vég. Most majd kezdődik minden elölről. A visítás, az üldözés, hozzák majd azt a szörnyűséget, amire felnyársalták asszonya testét és ő is ott fog vergődni reggelig a konyhaajtőra szögezve. Előbb a meglepetés, majd a rettegés görcse kötötte gúzsba minden izmát, hogy moccanni sem tudott.

Közbe a hőhullámok áramlásából érezte, hogy valami közeledik feléje. A kéz. Kisebb, mint ő maga, de egyetlen szorításával össze tudná Toppantani a testét. Már egészen közel van. Szőre felborzolódik az iszonyattól. Most. Megérintette. Az ujjak könnyedén futnak végig pajzsként maga elé tartott bal szárnyának vastag bőrén. Ez a cirógató érintés, az ujjak sugárzó melege hirtelen megnyugtatta. Valami különös érzés áradt szét egész testében. Nem is érti, mi ez, csak egyszerre felengednek tőle a merev izmok és inak, lélegzése lelassul, elmúlik a rettegés görcse.

Valami hangot is hall, ami nem is ellenszenves, nem tépi érzékeny dobhártyáját. Ügy hat rá, mint az előbbi simítás.

Mégy egy pillanatra eszébe jut, hogy valamit akart, valami terve volt, amit nem hajtott végre, kötelesség, amit elmulasztott, de már nem is tudja, mi az, nem is érdekli, csak ezt a gyönyörűségteljes érintést érzékeli minden idegszálával.

Valamivel később, amikor felocsúdott jóleső ernyedtségéből, hatalmas erővel tört rá a honvágy. Ellökte magát a rűdról, körbesiklott az ágy fölött, majd mint a nyíl, kisuhant a nyitott ablakon, hogy visszatérjen a toronyba, az övéi közé.

Marian J. Minarovic illusztrációja

kább csak érezte az ember kutató tekintetét a félig nyitott ajtóban.

A ház felől most újra a Nyekergő hangját hallotta:

— Hagyd, fiam, előjön az magától is. Majd kihajtja az éhség.

Az ajtó lassan becsukódott és a léptek eltávolodtak.

Ez Károgó volt — állapította meg.

— Másodrendű ellenség, de veszélyes, mert a Nyekergő minden parancsát végrehajtja.

Most meg Károgó hangját hallotta a ház bejárati ajtaja felől:

— Ennek itt meg vége van, anyám. Vigye és ássa el valahol. Ilus rosz- szul van, ha csak meglátja.

— Törődj a magad dolgával! — csattant éleset a Nyekergő hangja.

— Eriggy és vigasztald a feleségedet. Ha már egyszer olyan úriasz- szony! — aztán halkabban, mintha csak magának beszélne, hozzátette:

— Én itt megszakadhatok a munkában. Minden az én nyakamon... ő meg rosszul van.

Megzörrentek a konyhaajtő üvegtáblái, valaki kilépett.

— Mi baja van velem? — Visító hangja most inkább szomorú volt.

— Semmi. A gyerek?

— Még nem alszik. Azt kérdeztem, mi baja van velem. Miért mondja, hogy semmi? Hallottam.

— Akkor meg minek kérded? Veszekedni akarsz?

— Halkabban, anyám — ez Károgó —, nem kell, hogy a szomszédok is hallják!

— Beszélj velem tisztességesen, hallod-e! Különben magad is láthatod,' hogy nem rajtam múlik. Ebben a házban már sose lesz békesség!

Kurta nevetés, rossz csengésű:

— Békesség? Hát nem lesz. Ügy látszik nem lesz, mert nem fogom szó nélkül nézni, amit cslnáll — kiabálja Visító. — Maga szörnyeteg! Boszorkány! Legalább ne a gyerek előtt tette volna!

Sírásba csuklik a hangja:

— A gyerek előtt! Érti! Űristen, hogy magyarázzam, hogy megértse? Szólj már te is valamit, István.

— Ilusnak igaza van, anyám.

MIKOLA ANIKÓ