Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-12 / 37. szám
LEVÉL MÉSZÁROS LÁSZLÓNAK KEDVES BARÁTOM! ► Betegségem (az elromlott szív és a kezemre tapasztott gipszkötés) szolgáljon mentségemül, hogy ilyen későn szántam el magamat a válaszra „Adalékok egy önarcképhez" című, rendkívül intelligensen megfogalmazott írásodra. Bevallom, sokáig töprengtem is, hogy érdemes-e, és illik-e a szerzőnek saját müvét illető kritikával nyilvánosság előtt foglalkoznia. Talán illőbb lenne elgondolkodni és magamba szállni. Végül mégis rászántam magamat, nem a vitára, csak egy udvarias levélre, mert az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy a hagyományos értelemben felfogott novella műfaji vonásait hiányolod olyan írásokban, amelyeket fogantatásuk pillanatában sem annak szántam, ugyanakkor lebecsülsz olyan műfajokat, mint a riport, a karcolat és a tárca,' vagy az emlékirat. amelynek ugyancsak megvan a maguk hagyománya és fejlődésükben, esetleg szintézisükben, felérnek a novellával, vagy vele egyenrangú irodalmi műfaj szintjére emelkedtek, s épp azért különböznek is egymástól. Szükségszerűen fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy nálunk a kisebbségi 'sors ájultságáből ébredező’ fiatal írók gyakorlata és elgondolásai alapján született meg a valóságirodalom fogalma, mely határainkon túl ihletője volt a magyar szociográfiának. Eleinte nem a szó szoros értelmében vett szépirodalomról volt szó, de bármennyire így van, nem tudom kidobni az ablakon Fábry Zoltán első komoly szerzeményét, az „Éhség legendáját“, s asztalomon most is itt fekszik Balogh Edgár tíz gépelt oldala Száraz Jóskáról, aki annak idején a kosúti vérengzés első hírhozója volt. A riport, vagy ha úgy tetszik tárca címe, (nálunk a két fogalom egy műfaji megjelöléssé olvadt össze: tárcariport}: „A húszévesek korosztálya“, mely egyik ihletőm volt. Fábry Zoltántól egy ízben valaki számonkérte a valóságirodalom fogalmát, mint követelményt, s ő maga bevallotta, hogy túljutott rajta. (Nem a gyakorlatban, csak mint műfaji követelményen.) Vannak fogalmak és kor támasztotta igények, amelyeket Majakovszkij terminusával élve, szociális megrendelésnek nevezhetünk, és semmiképp sem lehet túljutni rajtuk, mert az írót belső hajlam és erkölcsi kényszer szorítja, hogy kielégítse. A legújabb és ugyancsak művészi igényekkel ihletett műfaj a riport. Egyébként, maga Fábry Zoltán a. Harmadvirágzásban, a novella titkairól elmélkedve, a következőket mondja: „A novella és a ripor- tázs rokonok, de vetélytársak is, amióta az Egon Erwin Kischek műfaji rangra emelték a riportot.“ Amikor a száguldó riporter azt mondja: „Az igazság i művészet legnemesebb nyersanyaga. Precizitás a legjobb módszere, akkor ki tud különbséget tenni a ri- portázs és a novella között?“ Hivatkozik a francia Fr. Clémentre, de annak negatív véleményével szemben Ilja Ehrenburgot idézi: „A riportázsnak és a karcolatnak jelvirágzása a művész hallatlan érdeklődése élő emberek iránt, mindezek a sztenograjikus jeljegyzések, vallomások, jegyzőkönyvek, naplók nem véletlenül adódtak." S Fábry Zoltán hozzáfűzi: „És ez a nem véletlenség llja Ehrenburg látleletezésében nem korbetegséget jelent, de egy friss, vérbő indulás korváltoztató alapvetését.“ Egy akkoriban megjelent szovjet riportkönyv szerzői saját vallomásuk szerint arra törekedtek, hogy a jelentős tények kifejezésének az élő elbeszélés formáját adjál, s Fábry Zoltán épp ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy az „élő elbeszélés" novellaro- konítás, de ugyanakkor a különbség is kiérződik: a. túlságosan kihangsúlyozott élő jelző a nagyon közelihez tapad, a riportjelleg alfájához: a még meleg, a még egészen friss aktualitás megragadásához. S alább: „a riportázs felfedezi a valóságot, a novella ki is találhatja. De úgy,kell kitalálnia, hogy e funkcióval az igazságot találja el." Azután utalást tesz arra, hogy az előző fejezetben Fegyint idézte: „Fantázia nélkül nincs művész ...“ Végeredményben én is azt vallom: „Az irodalomnak nincs taktikája. Az irodalmi mű a teljes igazságra tör, vagy — taktizál, de akkor lapos és' semmitmondó. Persze, az igazság feltétele az őszinteség — az igazságot pedig valóságismerettel párosítottam. Azóta persze rájöttem, hogy az irodalomnak is van taktikája — az időszerűség! S mint Cervantes mondja, kímélnie kell az embereket. Csakhogy az a taktika nem taktizálás. Egyik erőssége a képzelet, mely a vatóság illúzióját kelti, de nem az igazság rovására. Az őszinteség ennek is feltétele.“ (Patak és forrás — Gyászkoszorú, 108. old.) Az a kérdés, hol, miben és mennyiben szolgálhatja a képzelet az igazságot. Van az esztétikának egy sokat jelentő, olykor mégis kétes értelmű terminusa: a fiktivitás. Ez annyit jelent, hogy az irodalmi mű alakjai, helyzetei nem a valóságot nyújtják, legfeljebb azok valószerű analógiáját, (hasd Arisztotelészt.) Sajnos, az emberi társadalom természete olyan, hogy a meztelen valóságot nehezen bírja elviselni, így jutunk el egy szép, saját magunkat is tudományos illúziókba ringató terminushoz, a már említett fiktivitáshoz. Igaz, összefügg vele a típusalkotás fogalma is, de hát a típust csak elképzelni lehet? Véleményem szerint a valóságban is felfedezhető. Ennejc csak egy mentsége van, hogy a valóság művészi analógiája még mindig képes az őszinte igazmondásra. (József Attila szerint például az őszinteségnek nincs semmi köze a művészethez. Szerencsére ezt nem versben, csak^ a költészetről vallott felfogásában mondja.) Egyébként a riporthoz is kell képzelet, de feltétele a valóságismeret. Az érzéki tapasztalat számára hozzáférhetetlen összefüggéseket már csak az alkotó képzelet segítségével' bogozhatja ki az ember, elhagyva a véletlenszerű jelenségek tömegét. így tízoldalnyi jegyzetedből marad végül egy árva oldal. Ezt tömörítésnek nevezzük, mely a riportnál éppoly szigorú követelmény, akár a versnél. így a fárasztó kutatás alapján vezetjük el az olvasót az önismerethez és a megismeréshez. Ha Egon Erwin Kisch így értelmezte a precizitást, elfogadom. A kopírozás és fényképszerű másolat nem riport és nem művészet. Igaz, még az ilyen erőfeszítés után is érvényes Fábry Zoltán megállapítása, hogy a riport a még meleg, egészen friss aktualitás megragadásához tapad. Épp azért prózámban, ami a valóságirodalom (nevezhetjük tényirodalomnak is) körében fogant (s megvallom nem is akartam túllépni rajta), szükségem van a tárca, a karcolat és emlékirat műfaji vonásaira. Vegyítem őket a riport műfaji törvényeivel, hogy újfajta struktúrákat hozzak létre. Egyébként a tárca is a modern műfajok közé tartozik. A napij vagy hetilapokkal együtt született Franciaországban úgy 1800 táján, s eleinte nem is volt határozott műfaji jellege. A i9. század közepéig Jules Janin és Sainte Beuve tolla alatt már. művészi rangra emelkedett, s így irodalmi jogosultságot nyert. A karcolat fogalma nem csak irodalmi műfajt jelöl, végeredményben tréfás szinonimája a rajznak, s egykor mint irodalmi műfajtól elvárták a könnyedséget, vidám hangvételt, és sehogy sem tartották hibájának rögtönzött és vázlatos voltát. A lapok ugyancsak vonal alatt szokták közölni, akár a feulleton-t. Az idők folyamán, különösen a mi időnkben, az abszurd humor műfajává vált, de vázolhat komoly és komor helyzeteket is. A magyar irodalmi lexikon a karcolatot az elbeszélés alfajaként határozza meg, mely néhány odavetett vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a valóságból. A novella kerekségével szemben szerkezete inkább laza, eseménysor helyett beéri egyetlen jellem vagy helyzet felmutatásával. Ősei a görög novellák, a római szatírák és epigrammák. A lexikon szerint különös súlya van a magyar irodalomban, ahol Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Móricz Zsigmond a legmagasabb színvonalon művelték. Az emlékirat [memoár) a lexikális meghatározás szerint műfajilag a napló és önéletrajz között elhelyezkedő, a szerző személyes élményeiről beszámoló írói mű, melyben az író — ellentétben az önéletrajzzal — elsősorban nem önmagával, hanem azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyeknek részese, vagy tanúja volt. Nagy történelmi fordulatok és megrázkódtatások korszakai rendszerint az emlékirat irodalom fellendülésével járnak égyütt. (Magyar irodalmi lexikon, 289. old.) írásaim így nem jelentenek valamiféle adalékot egy önarcképhez, és nem szűkülnek az önéletrajz fogalmára, mert önmagámnál sokkal több alakot vonultatok fel bennük. A „Hűség arcára“ vonatkozó megállapításból csak annyi az igaz, hogy a munkás- mozgalmi, történelmi tényeket valóban az emlékezés logikája fogja össze, s az idős emberek elbeszéléseit — de csak elbeszéléseit — is a magam emlékeivé avatom. így és ennyire kerülök a tények közé, de csak annyira, amennyire ez föltétlenül szükséges, s úgy vélem többi írásaimban is így van. Hőseimmel, az egyszerű hétköznapi emberekkel együtt nagy történelmi fordulatok korszakát éltem meg; tanúia voltam erőfeszítéseiknek és letöréseiknek, örömeiknek és fájdalmaiknak egyaránt. Egy vagyok közülük, közébük tartozom. Tehát nem a lírai költő oktalan hajlama, hogy csaknem mindenütt ott vagyok — mert nem csak írásaimban vagyok ott, de az emberek között is. Vállalom a tanúságtételt és a kezességet igazságukért. Épp azért nem hiszem, hogy jelenlétem zavarja őket. Végső következtetésként magam is azt állítom, valóban tárcák, karcolatok, riportok, vagy azok szintéziséről van szó, amit épp az emlékirat elemeinek segítségével érek el. Struktúrájuk nem egysíkú, lineáris koordinátarendszer, s nem átgondolatlanság és kidolgozatlanság, de nagyon is átgondolt és meggondolt szándék vezetett létrehozásukban. Magad állapítod meg, hogy írásaim „valóságtartalmuknál fogva azonban értékesebbek, mint mások formailag kimun- káltabb írásai. A Gyászkoszorú pedig minden formai elégtelensége ellenére is kitűnő írás." Kidolgozatlan, vagy formailag kimunkálatlan írások nem lehetnek kitűnőek. A valóságirodalomnak is megvannak a maga műfajai. Az újabbak történelmi és technikai feltétele a napi és heti sajtó létrejötte, az emlékirat nagyon ősi valami. S még Izabella sem formailag elhibázott írás. A mai napok gyakorlati erkölcsével foglalkozom bennük, és Lucius Anneus Seneca con- solatiői adták hozzá az ösztönzést. Nem majmoltam, de megpróbáltam átmenteni és aktualizálni valamit, ami már csaknem kétezer éve kimúlőban volt. Egyébként — a fiktivitás bűnébe is beleestem. Valóságos hőseimet kénytelen voltam olykor elváltoztatni, hogy közvetlen ismerőseik rájuk ne ismerjenek, különösen olyankor, ha fonákságaikkal együtt akartam őket bemutatni. Hiába, én is csak beletartozom ebbe a társadalomba, s azért vallom, mint Cervantes: kímélni kell az embereket! írásaim emlékirat jellegével pedig a „még egészen friss aktualitást“ közömbösítettem, ugyanakkor elkötelezetten, mégis elfogulatlanul az utókor ítélőszéke elé állítottam a mindennapok hőseit és magamat is: íme, ilyenek voltunk —, ha tetszik, ha nem. Volna még egy megjegyzésem: a „Gyászkoszorút“ nem Emil sírján helyeztem el, hanem a nyanya sírján. S Emil? Bármennyire szánom is ezt a sorsot, elsősorban nem az előre nem látott következmények áldozata, de annak bizonyítéka, hogy meghasonlása után, marxista világnézet nélkül már képtelen a további életre. A maga módján jellem volt. Becsületes ember, aki képtelen a képmutatásra. Ha így értetted volna meg Emil sorsát — és engem — joggal idézted volna egykori versemet: „Elvégzem, amit végeznem kell.. Ecce homo! Baráti üdvözlettel: BÄBI TIBOR 197B i. 12. 3 Janiga József rajza ;?ÁL SÁNDOR: hűvös és nyugodt hűvös és nyugodt a táj a halmok egymásra dűlnek nem nyújtózkodik a vadzab tücskök sg hegedülnek aszott vidék leégett facsonkok vak-világa hasadozik a múltja szakad ötféle irányba kettészelt folyók felett kivágott nyelvű rétek hűvös és nyugodt e táj birtokolja a friss enyészet X
