Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-05 / 36. szám

1976 X. 5.

mint a hősi halottaké a háborús filmekben. Lábujjhegyen odalopakodott hozzá, aztán amikor meggyőződött róla, hogy alszik csupán, kisomfor- dált a szobáből.

— A postást pedig elküldtem. Azt mondtam neki, hogy nincs otthon, úgy látszik elment valahová.

Más alkalommal egy távoli rokonuk kereste fel őket Mágyarország- ról, és mindenáron beszélni akart az apjával. Edit egyedül volt a lakásban, illetve hát ott volt az apja, de ő mintha otthon sem lett volna. A rokon hosszas rábeszélésére bement hozzá végül. Apja a szoba közepén állt és jojózott.

— Jézusmária! Mit csinálsz, apa?

— Látod, kislányom. Jojózom — mondta nagy nyugalommal. — Tegnap délután akadt ez a vacak a kezembe. Az iratok mögött találtam a szekrény aljában.

— Valamilyen rokonunk keres Magyarországról.

— Igazán? Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon.

— De apa, miért hazudjak örökké? — kérdezte elkeseredve.

Az apja bólintott.

— Igazad van, kislányom. Mondd neki azt, hogy meghaltam.

Ű visszament az előszobába, és az elképedt rokon szemébe vágta:

— Apa meghalt. Egészen megfeledkeztem róla.

— Miért szereted te annyira az apádat?

— Nem szeretem — mondta Edit.

Kifizette a két kávét, és a pincér kezébe nyomott egy százast.

— Az újságokra — mondta. — Előleg. Arra az öt napra, almit még Itt töltünk, bőségesen elég lesz. Ami marad, azt tartsa meg. Ha pedig mégsem volna elég. szóljon csak bátran.

Majdnem elsiette akkor a dolgot. A harminchat oldalas tanulmány utolsó oldalainak margójára vagy tíz helyen Is leírta: Ne ölj. De hát cselekedni kellett. Cselekedni, méghozzá sürgősen, mielőtt az öreg lehunyná a szemét, és az akadémia rájuk szabadítja az embereit. Éjjel három óra volt, és úgy tetszett, egy évezred telt el, míg az asztal lapján babráló ujjai végre kitapogatták a lámpa kapcsolóját. Az öreg negyedik napja feküdt eszméletlenül a kórházban, és nem volt kétséges egy percig sem, hogy meg fog halni. A felgyulladó fény a szemébe mart, s ő ráfordította a lámpa ernyőjét az égőre, hogy ne bántsa a szemét. Edit és az anyja még éjfél előtt lefeküdtek. Az előző napok izgalmai után elcsigázottan, mélyen aludtak végre a szomszéd szobában. Épp az előbb győződött meg róla. Edit ugyan megfordult az ágyon, de nem ébredt fel. Ű meg negyedik napja aludt már náluk. Halálra voltak rémülve, és teljesen rábízták magukat azokban a napokban. Hálásak lehettek volna neki. De még jnennyire hálásak. S egy pillanatig nagyon hevesen dobogott a szíve. A flőkok nem voltak kulcsra zárva, s mindjárt a legfelsőben kezébe akadt a kézirat. A többi már gyorsan ment. Odakanyarította a nevét a kézirat jobb alsó sarkába, mielőtt észrevette volna azokat az ostoba margójeleket. Azt hitte, megüti a guta Szerencsére ceruzával volt írva, s ő megpróbálta kiradírozni. Ha ment volna! Mert úgy belevSste az apósa a betűket a papirosba, hogy a végén a papír szakadt el. Mielőtt bevitte volna a tanulmányt a folyóirathoz, át kellett az egészet gépelni.

Editet pedig nem volt könnyű átverni. ö azelőtt is minden apróságot észrevett, évekre visszamenőleg emlékezett egy-egy ruhadarab színére és csíkozására, valamely ház vagy városrész jellegzetes szagára, egy parányi szemölcsre annak a férfinak a homlokán, akivel életében egyszer találkozott csupán, s annak is tizenöt éve volt már. Mindenre emlékezett. Mindenre, ami, minthogy jelentéktelen volt — az ő emlékezetéből rég kihullott, s haragudott rá, ha ő ilyenkor a fejét csóválta vagy kinevette. Hogyne akadt volna hát a kezébe az a rohadt utalvány is. Hogy minek hozta ide magával? És persze rögtön kitalált mindent.

— Miféle pénz ez? — kérdezte, s az arca halvány lett egy pillanatra, mintha rosszullét környékezné a meleg szobában. — Milyen pénzen nyaralunk mi?

ö meg azt felelte:

— Mutass nekem valakit, aki nem alkuszik meg egyszer.

A pincérnek pedig azt mondta:

.— Fel fog jelenteni. Ez a nő engem fel fog jelenteni.

Andrej Chudoba*

Egy nyár a szeplős lánnyal

A városka felső végén laktam. A ház egy dombon állt, körülötte gyümölcsöskert. Reggelente kimentem a verandára; a folyócskához lejtő földeket láttam, a kis folyón túl pedig a vágásokkal barázdált hegyhátat. A tulajdonos felépítette a házat, aztán elköltözött a vidékről. A felesége miatt. Az asszony nem tudta megszokni a városkát. A két szobából egyet fenntartott magának, arra az esetre, ha nyáron egy-két hétre visszajön.

Tavasszal költöztem a házba. Ifjú feleségemnek tetszett a lakás. Van benne vízvezeték, villany, sőt telefon is. De a feleségem csak egy hónapig lakott itt. Az orvos Joltot talált a tüdején. Szanatóriumba ment. Egész nyáron egyedül laktam a házban. A szobám tágas és tarka.

Az egyszerű fehér falak között színes tárgyak ötlenek az ember szentébe: könyvekkel és folyóiratokkal teledobált alacsony dívány, fölötte az északt éggömböt ábrázoló nagy fali csillagtérkép, a fehér éjjeliszekrényen telefon, kerek fekete asztalka, rajta gra- morádiő, alacsony kőrisfa ebédlőszekrény, benne csészék, ébresztőóra, lovacska, viaszszarvas, kis üvegek, képeslapok, az asztalon gyorsforraló, hamutartó, iránytű, levélnehezék (egy üveggömb, a belsejében lila masni), gumin függő majom, sötét szemüveg, kétkarú kovácsolt vas gyertyatartó, váza és egy kagyló.

Délelőtt rendszerint nem tartózkodtam otthon. Egykét órát az iskolában töltöttem; az igazgatót helyettesítettem. Délután elmentem a strandra, s amikor hazajöttem, lehúztam a rolót, és szorgalmasan tanultam. Augusztus közepe volt, statisztikából és kartográfiából készültem vizsgára.

Forró és viharos nyár volt. Gyakran esett, és eső után langyosak voltak az esték. Szerettem ezeket az estéket a tiszta, változó fényükért, mely az éjféli napot juttatta eszembe. Átgázoltam az árkokon mega harmatos füvön, és mindig ugyanabban a völgyben találtam meg azt a helyet, ahol eső után különös, északi csend terült szét. Rendszerint olyankor tértem haza, amikor az égen már kigyúltak a csillagok, s mindig hoztam magammal egy falevelet vagy fűszálat. Aztán a karosszékben üldögéltem, s hallgattam a hegyaljai városka esti hangjait.

...Akkor éppúgy pihentem. A falon foszlányfelhők lila árnyéka hullámzott. Hátam mögött éreztem a hal★ 1927-ben született Maié KrSkanyban. Tanítói oklevelet szerzett, egy ideig műszaki rajzoló volt, jelenleg tanít, 1958-ban verseskötettel' debütált, majd következnek a prózai kötetei 1962-ben, 65-ben, 66-ban, 70-ben, 73-ban. Egy nyár a szeplős lánnyal című regénye két kiadást ért meg. Ebből közlünk egy részletet.

vány rózsaszín fákat és háztetőket. Félig lehunytam a szemem, pilláimon keresztül egy törött tükörbe néztem; világoskék szalagon függött a falon. (A feleségem kabalája, emlék a diákotthonból.) Feleségem arca villogott előttem.

Az előbb beszélgettem vele. A szobát még az ő szavai töltötték be, szomorú és keserű szavai. El akartam felejteni a szavait. Egy tárgyat kerestem, amely elterelné a gondolataimat.

Hanyatt feküdtem, fülemhez szorítottam a kagylót.

Behunytam a szemem, s hallottam a hullámverés morajlását, sőt a sirályok vijjogását ér a daru berregését ...

... Felberregett a telefon.

Félretettem a kagylót, és a készülék után nyúltam. Női hang jelentkezett, de nem Helena, a postáslány.

— Ki beszél? — kérdeztem.

— Azt nem mondhatom meg.

— Rendben van... mit

óhajt?

— Beszélgetni akarok magával.

— Miről?

— Csak úgy... A hangját akarom hallani.

— A hangomat? Talán énekeljek valamit?

— Ne gúnyolódjék, kérem.

— Bocsásson meg, asszonyom ... vagy kisasszony?

— Lány vagyok.

— Hogy hívják?

— Lika.

— Ez a neve?

— Nem. De mindig azt szerettem volna, hogy így hívjanak.

— Hogy néz ki?

— Jól. .

— Tehát hármasra.

— Megint gúnyolódik.

— Dehogy ... Csak rosz- szul sikerült tréfa volt.

— Haragszik rám? Megzavartam?

— Nem is ... pihenget- tem.

— A felesége hívását várta?

— Ismeri?- Nem ... nem Ismerem. De magát ismerem.

— Ne mondja. És honnan ismer?

— Azt nem mondom meg, de ismerem magát. Tudom, hol lakik, és tudom, hogy egyedül van.

—— Talán fel akar vidítani.

— Ne beszéljen így. Nem illik magához. Ez nem maga.

— Jól van. És hogy beszéljek?

— Ogy, mintha szemben ülnék magával.

— Nem valami könyvben olvasta ezt?

— Néha olvasok.

— Diáklány?

— Volt diáklány, jelenleg érdekes foglalkozásom van.

— Honnan hív?

— A szobámból.

— Mit csinál?

— Magam alá húzott lábbal ülök a díványon.

— Miért nem akarja, hogy megismerjem?

— Majd egyszer biztosan megtudja. Egész biztosan. Ígérem.

— És ha azt mondom,

hogy egyáltalán nem érdekel?

— Ne, ezt ne tggye. Próbáljon megérteni'. Tudom, hogy ez furcsa, de bírja ki velem legalább egy hónapig. Nagyon kérem.

— Tulajdonképpen mit akar tőlem?

— Azt akarom, hogy mindig vegye fel a telefont, ha hívom.

— Hát jó. És miről beszéljek?

— Amiről akar.

— És ha nem érdekli majd magát?

— Minden érdekel, amit mond. A hangját akarom hallani.

— A hangomat? Azt hiszem, ez a legunalmasabb hang, amit valaha is hallottam.

— Ócsárolja magát.

— Hát a feleségem?

— Hiszen a hangom nem bántja! S mivel maga nem ismer engem, még csak gondolatban sem vétkezhet.

— Na és az ismerőseim? Azt hiszi, hogy senki se tud meg semmit?

— Biztosan nem. A beszélgetéseinkről csak egy ember fog tudni. Az, aki lehetővé is teszi.

— Helena.

— Igen... ő, de biztosítom magát, hogy hallgatni fog.

— Hát nem tudom... Mindenesetre bolondos ötlet.

— Nagyon kérem ... Nem kívánok magától semmi olyat, ami hírbe hozhatná. Csak egy kis megértést kérek. Beleegyezik?

— Egyedül van?

— Teljesen egyedül. Csak a macska van itt meg én.

— Milyen macska?

— 0, már megint kérdezi Maga egyáltalán nem akar válaszolni.

— Akarok ... csakhogy maga túl gyorsan várja a feleletet. Gondolkodnom kell egy kicsit a dologról.

— Akkor majd holnap kérdezem meg.

— Nem bánom.

Meglepetten elhallgatott,

majd még halkan elrebegte:

— Jó éjszakát. Örülök, hogy hallhatom a hangját.

Lika letette a kagylót, és a hallgatóban távoli, magányos villám reccsent. Bámultam a majom riadt arcába, és az ismeretlen hang lassanként a tudatomba hatolt. Agyamból sárga lepke röppent ki, fénylő ponttá változott, és eltűnt a sötétkék égbolton...

A fülledt sötétség felé fordultam, és láttam, amint a város alsó végén kigyulladnak a neonfények. Eszembe jutott Helena, a postáslány. A posta fölötti romantikus sikátorban lakott. Az első pillanatban roppant egyszerűnek találtam mindent. Felhívom Helénát, és megkérdezem, ki telefonált. De hasztalan csengettem. A postán senki sem jelentkezett.

Tanácstalanul letettem a kagylót, és arccal a sötétkék térkép felé fordúltam. Bámultam a két méter átmérőjű kört, a fényes csillagképeket, a színes övezeteket. A kör szokatlanul idegenül hatott rám. Láttam ugyan a csillagképeket meg az övezeteket, de semmit sem juttattak az eszembe, nem váltották ki belőS

ém a szokásos képzeteket is gondolatokat. Mintha hirtelen kiürült volna az agyam. Eltűntek a képek, amelyeket az emlékezetem rajzolt a körbe.

Ez természetesen meglepett. A sötétkék kör volt az emlékezetem. Ide jegyeztem fel a gondolataimat és az emlékeimet, a múltat és a jövőt. A sötétkék kör lett az én tulajdon megismételhetetlen terem. A csillagok és vonalak mozdulatlan helyzete sajátos értelmet kapott. Erre összpontosítottam, akár a varázsló az üveggömbre. Az idővel körülhatárolt események a térben színhellyé változtak. Egybeforrtak valamelyik csillaggal, vonallal vagy folttal. Az események ilyenképpen megteremtették a maguk különös jelét, s ezt csak én értettem.

Mindössze egy évvel ezelőtt házasodtam meg. Minden estét a feleségemmel töltöttem. Most azonban nem volt velem. Csak valamikor őszutóján jön haza. Egyedül voltam, mert a feleségem csak nagyon rövid ideig élt a házban, nem volt rá ideje, hogy a tárgyakba lehelje a jelenlétét; az egyetlen tárgy, amely mélyebben összekötött vele, a törött tükör volt, az imént éppen abba bámultam.

Nem csoda, hogy a feleségem távozása után visz- szatértem régi szokásaimhoz. Esténként jártam a környéket, mint legénykoromban. Nem volt semmi, ami az üres házhoz kötött volna, egyelőre csak a' mennydörgés és a villámlás töltötte be a lakást. A fülledt sötétség és a mennydörgés még fokozta sivárságát és magányosságát. Gyakran hirtelen felébredtem, gondolataim nem hagytak aludni.

Rendszerint ittam valamit, és belemerültem a sötétkék körbe. Most is ezt tettem.

Ittam egy pohárka gint, elmerültem az üstökösök világában, de nem nyugodtam meg. Minduntalan hallottam a kerékzörgést. Az utcai fény óriási kereket vetített a sötét körre. A pirosán forgó küllők mozgásba lendítették a vonalakat és a csillagképeket, csak a piros nap, a zöld ég, a sárga csészék, a tarka dombvidék és az eső kopogását elűző női hang maradt a helyén.

Csaknem szakasztott olyan volt, mint a telefonáló nő hangja. Ezért csak most jutott eszembe, hogy valaki csupán tréfát űzött velem. Talán el Is fogadom ezt a feltevést, ha nem vésődik belém az a női hang. Viszont a hang roppant ismerős és meggyőző volt. Ogy tetszett, nem hallgatom, hanem emlékezem rá1. A kimondott szavakat -nem vettem figyelembe, csak á szavak rejtett értelmét fogtam fel. Ogy fogtam fel, mint a gyermek, aki a hangjáról ismeri fel az embert. A hangban kiáltás volt és őszinte szorongás, felidézte a nőt meg a helyet is, ahol először találkoztam vele. Valóságos nő volt, akit szenvedélyesen vártam, amikor gyermeki lelkem férfitestet öltött. Ebben a nőben keveredett ösz- sze az # elképzelés a valósággal, fonódott össze a bűn a tisztasággal. Megtestesítette bonyolult mivoltomat, meghatározta életem összekuszálődott görbéit, amelyeket jelképesen a sötétkék kör görbéi fejezték ki. ősökként, elsődleges rezdülésként, rendszeresen visszatérő álomtöredékként létezett. Valahol a sötétségben, a tudatom alatt együtt éltem vele. Csillogó kővé vált, mely beragyogja a mélységet, nádszállá, melyen keresztül lélegzem ...

KOPASZ CSILLA fordításai