Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-01 / 31. szám

Dél-Afrika Soweto után III. VORSTER: „Semmit sem változtatunk!" ANGOL-BÚR HÁBORÚ ÉS ELŐZMÉNYEI • HAT EMBER EGY AKASZTÖFÄN # KE RÉKPÁRRAL A TÖRTÉNELEMBE # ÉLET TRANSKEIBEN Ha valaki megpróbál pontos adato­kat szerezni arra vonatkozólag, hogy tulajdonképpen milyen összetételű a Dél-afrikai Köztáraiság népessége, meglehetősen ellentmondó adatokra bukkan. Igaz ugyan, hogy az 1967-es statisztikák szerint a felnőtt fehér la­kosság 57,5 százaléka a hollandból származó afrikaans nyelvet beszéli és 39,4 az angol nyelvet írta be anya­nyelvként, valószínű, hogy ezt az adatot kell alapvetően elfogadni. Bár sok szakember mulat rá arra, hogy nem jelentéktelen a német származó, súak száma sem; tekintetbe kell ven­ni azt is, hogy különösen a század elején érkeztek ide más európai or­szágokból is, és 1948 óta hivatalos állami támogatást kapott minden Eu­rópából ide bevándorló ... Am az alapmegosizlás: angolok és búrok (az ő utódaik nevezik ma afri­kaansnak magukat) az igazán lénye­ges. Annyira lényeges, hogy két an­gol-búr háború is ott szerepel Afri­ka déli csücskének történetében. Az elsőt 1880—81-ben az angolok elvesz­tették, Majubánál súlyos vereséget szenvedtek. A második 1899 októbe­rében robbant ki. A búrok akkor már közel háromszáz esztendeje éltek itt az eredetileg zulu, szaano, koikoin és más bantu törzsek földjén. Már 1970- ben 15 000 európai lakott a Jóre- ménység-foka környékén és a többsé­gük holland nemzetiségű volt, hiszen a terület 1902 óta a Holland Kelet­indiai Társaság gyarmata volt. A XVIII. század végén váltották egy­mást a gyarmat urai. Előbb angolok, aztán franciák vették a kezükbe a gyengülő társaság helyett a terület irányítását. 1793-ben a helyi polgárok szerveztek önkormányzatot — a „burgherek“ holland közigazgatása természetesen csak a gazdag földbir­tokosok és földbérlők érdekeit vette figyelembe. Még egy évig sem élt ez a szervezet, amikor angol hadihajók és angol gyalogezredek igázták le Fok­földet. Egy évtized múlva az amiensi békeszerződés alapján az angoloknak ki kellett üríteni a gyarmatot és át­ad it a most már hivatalosan Batávial Köztársaságnak nevezett búr állam­nak. Aztán újra háború következett, újra angol hatalom és Napóleon bu­kása után az angolok úgy kebe­lezték be Fok-földet, hogy a London segítségével trónra ültetett új holland uralkodótól hatmillió fontért örök­áron megvették — a fekete őslakók földjét. Azonban nagyon hamar meg. kezdődtek az új urak, az angolok el­len a felkelések, 1815-ben volt az el. ső, és azóta hívják Dél-Afrika egyik nagy dombjának, neve afrikaans nyel­ven: Slaagters Nek, azaz Hóhér He­gye. Az 1815-ös búr felkelés vezetőit, hat férfit a bosszúálló angolok egyetlen akasztófára húzták fel fele­ségük és gyermekeik jelenlétében. A bitó megroppant és eltört a súly alatt: az asszonyok és gyermekek az elítéltek életéért könyörögtek: A vá­lasz az volt: újra akasztani. Érthető tehát, hogy amikor a hol­land telepesek utódai, a búrok a kö­vetkező évtizedekben a terjeszkedő angolok elől menekülve újabb fekete földeket rabolnak el, megalakítják Natal, Oranle és Transvaal köztársa­ságokat, egyúttal gyűlölettel tekinte­nek az angolokra. Még ma is tanítják minden dél-af­rikai fehér iskolában az egykori gaz­dag földekről való kivonulás „a nagy trek“ történetét. Valami szép hősi, bátor legendás szabadságharcnak áb­rázolják az egyébként valóban mohó és zsarnok angol gyarmatosítók elől való közös északra vonulást ezekben a történetecskékben — holott a „nagy trek“ nem volt más, mint ki- > ' méletlen és mohó földszerzés a feke­téktől, a föld gazdáitól, ha lehetett pénzzel, de sokkal inkább csellel és erőszakkal. Az egykori Fokföld-gyar. mat holland lakói így alakították meg a búr államokat — az angolok egész idő alatt egyszerűen csak „szű­köt angol alattvalóinak“ tekintették a búr államok megalapítóit. Köteteket írtak búr és angol törté­nészek a következő esztendők izgal­mas eseményeiről. 1867-ben ugyanis valami olyasmi történt két bővizű fo­lyó, a Vaal és az Oranje torkolatá­nál, ami későbbi események végtelen láncolatát indította el. Egy csoport holland földműves kutatás vagy más munka (egyesek szerint gátépítés) közben gyémántot talált. A hír na­gyon hamar elterjedt és természete­sen eljutott a dél-afrikai angolokhoz is, akik elhatározták: majd megszer­zik a földet, ahol mesebeli kincsek garmadája hever. A következő törté­netek sora már arról a gyalázatos és példátlan rablás- és csalássorozatról szól, amelyek során az angolok hol a fekete őslakosokkal, hol a búrok­kal, hol mind a kettőjükkel egyszer üzleteltek, egyszer csatáztak, más­szor egyiket a másik ellen kijátszva jutottak hozzá újabb meg újabb föld­területekhez. 1886-ban újra valami ap­róság, afféle véletlen lökte felszínre a föld másik fantasztikus értékű kin­csét. Megint csak folyópart-környé­ken, az azóta Witwatersrand (Fehér vízválasztói néven jelzett területen aranyra bukkantak. Néhány hét alatt rájöttek a szakemberek, hogy a világ egyik ismert leggazdagabb aranylelő­helye hever a búr földművesek lege­lői környékén. így kezdődött azután az angolok mohó küzdelme a gyé­mánt után az aranyért is, és ez volt az előzménye, háttere az 1899 októ­berében kitört angol—búr háborúnak. Ma már látnunk kell, hogy az az­óta legkegyetlenebb fajvédőkké vál­tozott búrok joggal érdemelték ki ak­kor a világ népei többségének rokon- szenvét: valóban igazságos védelmi háborút folytattak a rájuk, életükre, kenyerükre törő angolokkal. De azt is látnunk kell, hogy ugyanakkor sza­kadatlanul hódító, területrabló hábo­rúban pusztították az ősi földjüket, otthonukat minden fehér betolakodó­val szemben védelmező afrikaiakat, és közöttük is elsősorban azokat, akik a legeredményesebben szálltak szembe az európai gyarmatosítókkal, a zulukat, a baszutókat, a xosákat. Megkezdődött a háború és London­ban az volt a véleménye a sajtó em­bereinek, hogy az angol közvéle­ményt színes, érdekes és szakszerű tudósításokkal kell tájékoztatni „az egészen bizonyos győzelemről“. Volt egy fiatal katonatiszt, akinek több ér­dekes tudósítása, könyve jelent már meg harci eseményekről. A tiszt már tudósított Kubából, ahol a spanyol megszállók oldalán harcolt, részt vett Indiában „büntető expedíciók­ban“ és erről is írt könyvet, legutób­bi müve pedig a szudáni hazafiak el­leni Irtóháborúról szólt — ott is tisztként tevékenykedett. A tiszt ne­ve ez volt: Winston Leonard Spencer Churchill. Abban az időben, amikor otthon, Angliában havi 100 font már valódi jómódot biztosított egy csalá­dos embernek, a Morning Post című konzervatív napilap 250 font havi fi­zetést ajánlott fel Churchillnek ... A haditudósító' a legkülönbözőbb kalandok sorozatán esett át Dél-Afri- kába érkezése első két hetében — a harmadik hét elején a búrok fogsá­gába esett. Pretoriában zárták fogoly­táborba, ahonnan hamarosan megszö­kött, és újabb, kalandregénybe illő fordulatok után a szomszéd Mozam- bik egyik kikötőjéből Indult vissza a dél-afrikai angol hadikikötőbe, Dur- banba. Az angolok ekkor már Preto­ria felé tartottak; Churchill az első öt ember közé tartozott, aki Pretoriába behatolt. Egy búr ház előtt kerékpárt látott, felkapott rá és bekarikázott annak a fogolytábornak a kapuján, ahonnan megszökött. Ezt a történetet a kerékpárral néhány hónappal ké­sőbb naponta hússzor is elmesélte otthon Angliában: Churchill képvise­lőjelölt kortesbeszédeiben dél-afrikai kalandjainak bőven jutott hely. így kerékpározott be a történelem­be az angol politikai élet később szinte legtevékenyebb alakja a má­sodik világháború angol miniszterel­nöke: Winston Churchill. Egy pillanatra meg kell állni az angol—búr háború történetében, bár il­lő a véres mérleg megvonása is. Anglia harmincezer embert veszített ift és 150 millió fontot költött a há­borúra. Húszezer búr esett el a har­cokban és húszezer polgári lakos halt meg az iszonyú angol terror követ­keztében — itt, Dél-Afrikában terem­tették meg az angolok a második vi­lágháború náci megsemmisítő tábo­rainak előképét: az angolok kon­centrációs táboraiban az odazárt gye­rekek 47—50, a felnőttek 30—33 szá­zaléka elpusztult. A múltról a jelenre kell pillantani: Sfe Transkei története az, ami segít to­vábbgondolni mindazt, ami ma Dél- Afrikában történik. Jó néhány eszten­dővel ezelőtt a Dél-afrikai Köztársa­ság kormánya bejelentette: „Tekin­tettel a belső önkormányzat fejlődé­sére a köztársaság fekete lakossága körében szükségesnek látszik, hogy meghatározott területen I territory) zárt körülmények között fejlődjön a fekete lakosság.“ A Dél-afrikai Köz­társaság kormánya az ENSZ-ben is, más nemzetközi fórumokon is több­ször is büszkélkedett azzal, hogy a legjobban éppen egy hatalmas terü­leten, Trankei „önálló“ igazgatási körzetben élnek az afrikaiak. (Trans­kei 42 000 négyzetkilométer területű, azaz jóval nagyobb, mint Belgium, la­kosságának lélekszáma 2,8 millió.) Ebben a rezervátumban, úgynevezett bantusztánban — ez a neve az ösz- szes ilyenfajta fekete területeknek — a lakosság többségének egyszerűen a semmiből kell megélnie, rendkívül rosszak a mezőgazdasági termelés le­hetőségei, ipar alig van. A munkaké­pes férfiak a közeli fehér nagybirto­kok napszámosa, vagy pedig a hatal­mas konszernek bányáiban dolgozik. Néhány évvel ezelőtt írta a fekete polgárjogi mozgalom egyik harcosa. Govan Mbeki, a New Age című fo­lyóiratban: „Transkeiben ma egyesek­től elveszik a földet, másoktól álla­taikat rabolják el. A kormány ke­gyetlen alapossággdl hajtja végre a kisajátítást és egyre több embert kényszerít arra, hogy az európaiak jarmjain keressék megélhetési forrá­sukat. Transkeiben rendeletet bocsáj- tottak ki, amelynek értelmében attól, akinek megművelhető földje van, de állata nincs, elveszik a földet. Azok, akiknek viszont egy-két állatuk van, de nincs megművelhető földjük, nem legeltethetik állataikat a közös le­gelőn.“ Ez a nem túlságosan régi ren­delkezés csak folytatása annak az öt­ven esztendő óta egymást követő ren- rendeletsorozatnak, amely mind szű- kebb és szűkebb területre szorította vissza az őslakosságot, az afrikaiakat — mindig gondosan ügyelve arra, hogy a feketék számára kijelölt te­rület lehetőleg mezőgazdaságilag használhatatlan legyen és — jelen­téktelen kis- és háziipar kivételével — ne legyen iparosítva. Ennek a rezervátum-politikának, a bantusztánok, a Transkeihez hasonló területek szervezésének az a fehé­rek számára világosan érthető hasz­na, hogy a szinte szögesdrőttal beke­rített puszta földre beszorított afri­kaiak jelentik a fehér területek me­zőgazdasága és ipara számára a ki­meríthetetlen olcsó munkaerőforrást. Senki sincs, aki azt gondolná, hogy a bantusztán-politika valami vadonat­új, a második világháború utáni és a gyarmatosítók régi elképzelései szá­mára már egyáltalán nem barátságos világban született elképzelés. Az an­gol urak nevében mondotta a múlt század végén Cecil John Rhodes, ak­kor Fokföld miniszterelnöke: „Leszö­gezem a bennszülött-kérdéssel kap­csolatos politikámat... A bennszülöt­teket gyermekként kell kezelni, és meg kell tagadni tőlük a választójo­got. A despotizmus olyan rendszerét kell alkalmazni a dél-afrikai barbá­rokkal szemben, amely olyannyira bevált Indiában.“ Az angolok ellen harcoló búrok utóda, az azóta meggyilkolt Ver- woerd akkori miniszterelnök 1963-ban a terület igazi gazdáiról, a „benn­szülöttekről . az afrikaiakról: „A probléma legegyszerűbb formájára re­dukálva nem egyéb, mint a következő: Dél-Afrikát meg akarjuk tartani fe­hérnek. Ez csakis egyetlen dolgot, ne­vezetesen a fehér uralmat jelentheti. Nem »vezetést”, nem »irányítást«, ha- nem uralmai, fensőbbséget.“ Verwoerd utóda. Vorster 1976 jú­niusában Nyugat-Németországban, ahol egy bajor hegyi szállodában el­nökölt az Európában akkreditált dél­afrikai követek ülésén és készült a Kissinger külügyminiszterrel való tár­gyalásra, elutazása előtt otthon kije­lentette: „Semmi értelme annak, hogy vitatkozzunk olyan kérdések jogi és erkölcsi alapjáról, mint a feketék és fehérek szigorú különválasztása, az apartheid. Ez a mi politikánk alapja és ezen semmilyen körülmények kö­zött nem változtatunk “ Ez már a sowetői vérengzés után volt. A Johannesburg melletti fekete gettóról világszerte ezen a néven írtak az újságok ezrei: Soweto. Nagyon kevés olyan újság akadt, amely meg­írta: a feketéknek még az a joga sirtcs meg, hogy zsúfolt, nyomorúsá­gos gettójukat maguk nevezzék el. Soweto ez csak rövidítés, a délnyu­gati lakótelep — South Western Township — angol elnevezésének rö­vidítése ... G. M. A sowetői tüntetés egy pillanata (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents