Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-01 / 31. szám

S

ok szép lova volt apámnak; egyik különb, mint a másik. Ha emlékeim filmvásznán egy képzeletbeli ménesbe verődnek, mindig arra gondolok, hogy ennyi szép lova egyszerre talán még a krasznahorkai Andrássy grófnak sem volt. Szerette Is mindegyiket gondos szeretettel, mégis, ha lovaira fordul a sző, legtöbbet a sárgát emlegeti, egy büszke tar- tású pejt, amelyet még Ifjú emberként nevelt.

Igazi lovas hírében állt nemcsak a faluban, hanem a környéken is; legjobban Így ismerték: Felső Máté László, a kocsis.

Ökröket talán sohasem hajtott, arra pedig, hogy teheneinket fogja a járomba, még a legnehezebb időkben sem gondolt. Neki gyermekkorától a lovak jelentették a legnagyobb értéket, lovak nélkül fél embernek érezte magát. A legnagyobb elismerést az jelentette számára, ha a falubeliek megcsodálták lovai járását, fényes tiszta szőrét, vagy mértani pontossággal megrakott szekerét

Most is büszkeséggel mutogat egy fényképet, amely még a harmincas évek végén készült róla meg a Sárgáról A szérű előtt fényképezték le legkedvesebb lovával vőlegényruliában és ünneplő csizmában Ehhez azt is el kell mondanom, hogy esküvői fényképre nem futót- ’ ta szüleimnek Ivugv talán nem is (ártották !on- tosnak), arra azonban volt pénz, hogy Rozsnyóról gyalog kijöjjön a fényképész csak azért, hogy őt a Sárgával lefényképezze Volt ebben valami csodálatos paraszti ösztön, mert nem- so.iára jött a háború elvitte a Sárgát — a fényké* azonban megmaradt. A községünkön átvonuló román csapatok parancsnokának tetszett meg apám szeme fénye, az vitte tnagá-' V8l sebesült lova helyett. Cselnekig ment az előretörő csapatok után apám, vállalva minden kockázatot, de a lovát már nem kapta vissza. Két apró termetű . hegyi lovacskát kapott helyette; az egyiknek a lábát szilánk sebezte. Ezekkel állított haza harmadnapra. Bármennyire szorgalmasak voltak is ezsk a kedves kis állatok, és a háború után aranvat értek, apám minden bizalma a Katiban volt, egy öreg kancában, amelyet még dédanyám hagyott rá amikor tizenkét éves gyerekként átvette kezéből az ostort. Nem kellett sokáig várni, mert egy emiékeztes májusi napon kiscsikóval ajándékozott meg l>ennünket az öreg kanca. Kint a ménesen ellett meg, onnan hozták haza mindkettőjüket. Édesanyámmal éppen a kapu elejét sepertük, amikor megérkeztek egész kísérettel és mär útközben a májusi virgonc szélről Szellőnek keresztelték Kati utolsó csikaját.

Elöl jött a csikós a Katival, lépésről tépésre, mert az alig nőzeit előre, állandóan hátravetette a fejét, botladozó csemetéjét leste édesapám és Gyuri bátyám társaságában.

Lett Is nagy öröm a házban, még pálinka is került az asztalra, én meg ki-kiszöktem az istállóba, mindjárt barátságot kötöttem sárga szőrű csikónkkal. Mintha már akkor éreztem volna, hogy ez a csikó nemcsak apámnak jelent majd sokat, hanem nekem Is. Nem is csoda, ha lovakra gondolok, nekem most Is mindig ő jár az eszemben, gondolatban még szólítom Is: Szellő!

A Szellő életében minden úgy indult, mint minden más csikó éleiében. Külön helyet kapott az Istállóban, anyjával járt mindenüvé: munkába és a legelőre. Szabadon futkározott

a szekér körül, nem kellett anyjához kötni, mert hol jártak akkor még autók Szilicén. Csak elvétve érkezett egy-egy, de azt Is leállították a falu közepén, hogy kipihenje a fennsíkra vezető meredek út nehézségeit. Más veszély meg nem leselkedett rá; futkározott is szabadon, néha még anyjára is ráijesztett, ha

I messze futott, mert az féltő nyerítéssel hívta a szekérhez.

Aztán ennek a vidám életnek is hamar vége lett, mert apám eladta két aprótermetű lovát a hegyekbe, és már a harmadik tavaszon a szekérrúd kezes oldalán megkezdődött a Szellő nehéz élete. Nem sokat kellett szoktatni, szinte mindjárt mindent tudott; rá ostor sem kellett, mert egész életében szaporán szedte a lábát, értette gazdájának minden szavát. Ha apám annyit mondott, hogy: — No, Szellő! Gyerünk! — akkor már türelmetlen nyugtalanság fogta el, izmai megremegtek és ha szükség volt rá, akár letérdelteit, de akkor is megmozdult a szekér. Ilyen volt öregkorában is. amikor már ereje elhagyta; ő akkor ts úgy indult minden tehernek, mint legszebb napjaiban. Pedig addig évek teltek el, már a második évtizedet taposta, közben sok szép csikóval örvendeztetett meg bennünket. A sok csikó valamennyije elkelt a vásáron, csak a Miska maradt meg, egy vasderes heréit. A Szellő meg a Miska aztán olyan keltőst alkotott, ami az apám emlékezetében talán még a Sárga fényét is elhomályosította.

Ez a két ló mindent tudott és legalább tíz éven át úgy hozzátartoztak életünkhöz, minta mindennapi kenyér. Sokszor mondta Is apám, hogy nálunk mindenben elsők a lovak, mert nélkülük talán még az állunk Is felkopna.

Apámon kívül én voltam a legtöbbet a lovakkal. Idegenek a Miskát dicsérték erős, igavonásra termett alakjáért, én mégsem szerettem annyira, mert tudtam, hogy ravasz, gyakran a Szellő rovására pihenget; ezért kénytelen volt apám az istrángját Is megrövidíteni, hogy ne henyéljen annyit anyja rovására.

A Szellő az maradt, ami volt: vidám csikó; mindennek örült, különösen pedig nekem Nála talán csak anyám szeretett jobban, és erről többször is tanúbizonyságot tett.

Ha közelében jártam, mindig kedvesen megcirógatott, szőrös szájával a hajamba túrt, néha még a sapkámat is elcsente. Ezt felnőttekkel ts megtette, gyakran megtörtént, hogy óvatlan pillanatban a közeliben állónak levélte a kalapját.

Velem mindig türelmes volt, sokszor segített rajtam. Azt meg kell vallanom, hogy a lóra segítség nélkül sosem tudtam felülni, talán még most sem tudnám megtenni. Pedig gyakran szükségem volt rá, mert általában én vittem ki őket a ménesre. Szüleim mindig a Szellő hátára segítettek, de ha ők nem voltak a közelemben, más megoldáshoz kellett folyamodnom. Néha a kapuoszlophoz állítottam a két lovat és az oszlopról kapaszkodtam a Szellő hátára. Pedig ilyenkor mindig Idegesek voltak, különösen a Miska, hiszen a legnehezebb munka után is a ménes ezernyi nyugtalanságot jelentett számukra. De a Szellő mindig várt, tudta, hogy csak akkor indulhatunk, ha már én is fent vagyok, azzal nem is próbálkozott, hogy cserben hagyjon engem. Pedig néha még

IVAN BUNYIN:

a tyúklétrát is kölcsönvettem, ezt támasztottam az oldalának: aztán, amikor felsétáltam a hátára, egyik lábammal elrúgtam a létrát, ami egyben neki az Indulást Is jelezte. Volt Is aztán vidám trappolás egészen a legelőkig, meg ezernyi próbálkozás — különösen a Miska részéről —, hogy megrövidítsük az utat. Persze, ezt nem engedhettem meg, mert akkor át kellett volna gázolnunk más földjén, ami akkoriban nagy bűn volt. De a Miska néha fékez- hetetlennek bizonyult. A Szellő viszont ebben is segítségemre sietett, szinte testével keresztezte Miska szándékát, és mindig segített visz- szavezetni a mezei útra. A Gyökérréti tó számukra a ménes közelségét jelentette. Nyerítésükre itt-ott már válaszokat hozott a szél, ami csak fokozta pajkosságukat és vidámságukat.

ts vitt magáv sem történt futott kedves gatott, én mi meg már a S: ment akármíl anyja nyomát Ritkán volt az életében, vasszal, nyárt gezték, télen Néha még p őket, különös« hozni vagy v apám a szőr nyűkre kukor kát ünnepiest

MÁTÉ LÁSZLÓ:

Már a víz sem érdekelte őket, pedig apám mindig lelkemre kötötte, hogy itassam meg őket. Fejüket sem fordították a vályú felé, egyre csak a tó feletti dombokat fürkészték, ahol általában a ménes tanyázott. Ekkor kezdődött számomra a legnagyobb megpróbáltatás. A Miska olyan eszeveszett táncba fogott, hogy gyakran a kötőféket Is magával vitte a fe]én és csak a csikós vette le róla másnap — a Szellő azonban várt sorsára. Mikor kiszabadította kedves bozontos fejét a szíjakból, egy nagyott nyerített, mintha ezzel hívná magához az egész ménest, aztán hátsó lábára állt, nagyot szökkent és dübörgő vágtában megindult a többi felé. Erre az önfeledt szabadságra mindig emlékezni fogok, és arra is, hogy a Szellő közeledtére néhány 16 kivált a ménesből és elébe vágtatott. Kölcsönösen megszagolgatták, megnyaldosták egymást, közösen futottak egy kört, aztán elvegyültek a többiek között. Ez Is csak azt jelzi, hogy a többiek is szerették őt és ő is szeretett a ménessel együtt lenni. Problémát ts jelentett gyakran a hazavitele. Az is megtörtént néhányszor, hogy a legnagyobb munkaidőben apám egyedül jött haza a ménesről, pedig csalafintaságból még zabot

rült utánuk k loló emberekk gadt, mert i emelgették láb nyű szekeret, szón, Hárskúti szakát Idegen míg a nászné] tattak, mert 11 ba. Hazafelé o gel a lábukat, tek, hogy a i az utasok élsz

Legnehezebb Ilyenkor már ták a termény nesre klvigyül Hulyog dűlőbe akár háztető 1 volt — gyakra Más lovak lnnei hezen vitték 1 zott tíz kérész két keresztért térni.

Még ennél 1

Amikor Moszkvába érkeztem, titkon egy Arbat környéki mellékutca eldugott fogadójában szálltam meg, és gyötrődve, remete módra éltem — egyik találkától a másikig. Ez idő alatt ő csak háromszor látogatott meg, minden alkalommal sietve lépett be s ezt mondta:

— Csak egy percre jöttem ...

Sápadt volt, a szerelmes, izgatott asszony sápadtsága ömlött el rajta, hangja elcsuklott, s ahogyan ernyőjét ledobva, hirtelen mozdulattal felemelte fátylát és megölelt, szánalom és elragadtatás hasított szívembe.

— Azt hiszem — kezdte —, 6 gyanít valamit, sőt tud is egyet-mást: talán elolvasta a maga valamelyik levelét, kulcsot szerzett az asztalomhoz... Minthogy kegyetlen és hiü természetű, alighanem mindenre képes. Egyszer nyíltan megmondta nekem: „Semmitől sem riadok vissza, ha becsületem, férji és tiszti becsületem megvédéséről van szól“ Most valósággal minden lépésemet követi, és roppant óvatosnak kell lennem, hogy a tervünk sikerüljön. Már hajlandó elengedni, mert elhitettem vele, hogy meghalok, ha nem látom meg a délvidéket, a tengert — de, az Isten szerelmére, legyen türelemmel.

Tervünk vakmerő volt: ugyanazzal a vonattal utazunk a kaukázusi partvidékre, és három-négy hetet töltünk ott, egy egészen eldugott helyen. Én ismertem ezt a vidéket, valamikor Szocsl környékén éltem egy ideig — fiatal, magányos koromban —, s egész életemre emlékezetembe vésődtek azok az őszi esték a fekete ciprusok között, a hideg, szürke habok partján. Az asszony pedig elsápadt, mikor így beszéltem hozzá: „Most pedig kettesben leszünk ott, a hegyi őserdők között, a trópusi tenger partján ...“ Tervünk megvalósításában az utolsó percig sem hittünk: túl nagy boldogságnak látszott.

Moszkvában hideg eső hullott, íjgy tetszett, a nyárnak már vége, és nem tér vissza: sár volt, borús idő, az utcákon nedvesen, feketén csillogtak

a járókelők nyitott ernyői, s a konflisok felvont, menet közben remegő bőrtetői. Sötét, csúf este volt akkor is, amikor a pályaudvarra kocsiztam, s egész bensőm megdermedt az izgalomtól és a hidegtől. Végigrohantam a pályaudvaron, a peronon, kalapomat a szemembe húztam, arcomat télikabátom gallérjába rejtettem.

A kicsiny első osztályú fülkét — amelyet előre kibéreltem — betöltötte a kocsi tetején csapkodó eső zúgása. Azonnal leeresztettem az ablakfüggönyt, s mihelyt a hordár, nedves kezét fehér kötényébe törölve, átvette a borravalót és elment, bezártam az ajtót. Azután kissé félrehúztam a függönyt és mozdulatlanul, merőn figyeltem a tarka tömeget, ame- a pályaudvari lámpák sötét fényében poggyászával Ide-oda sürgött a kocsi mellett. Ügy beszéltük meg, hogy én minél korábban érkezem a pályaudvarra, ő pedig lehetőleg későn, nehogy valamiképp összeakadjunk a peronon. Most már ideje volt, hogy itt legyenek. Egyre feszültebben figyeltem — de csak nem jöttek. Felhangzott a második csengetés — és elhültem a rémülettől: hátha elkésik, vagy az utolsó pillanatban nem engedi el a férjei De szinte ugyanabban a pillanatban el is képedtem, mikor megláttam a férfi magas alakját, tiszti sapkáját, szűk köpenyét meg a szarvasbőr kesztyűs kezét, amellyel karon fogta az asszonyt, miközben hosszú léptekkel ment. Visszahőköltem az ablaktól, az ülés sarkába rogytam. Mellettünk egy második osztályú kocsi volt — gondolatban láttam, amint a férfi parancsoló határozottsággal felszáll vele, körülnéz, vajon ké- nyemes helyet szerzett-e a hordár, lehúzza kesztyűjét, leveti sapkáját, megcsókolja az asszonyt, keresztet vet rá... A harmadik csengetés szinte megsüketített, a vonat indulása megdermesztett... A vonat nekilendült, rázkódott, rángatózott, azután egyenletesen, teljes gőzzel rohant... A kalauznak, aki átkisérte hozzám s áthozta poggyászát, jeges kezemmel egy tízrubeles bankót nyomtam a markába.

Amikor belépett, meg se csókolt, csak szánalmasan elmosolyodott, leült a párnás ülésre s levetette, i lefejtette hajáról a kalapját.

— Ebédelni sem tudtam — kezdte. — Már azt i

hittem, nets bírom ki végig ezt a szörnyű szerepet. i

És borzalmasan szomjas vagyok. Adj narzant — mondta: most tegezett először. — Bizonyos vagyok t benne, hogy utánam jön. Két címet adtam meg neki: Gelendzsiket és Gagrit. Nos, három-négy nap múlva :

Gelendzsikben lesz... Isten neki, inkább a halál, í

mint ez a kínlódás. i

Reggel, amikor kiléptem a folyosóra, besütött a 1

nap, fülledt volt a levegő, a mosdőhelyiségböl szappan, kölnivíz s a zsúfolt vasúti kocsi reggeli szaga áradt. A portól homályos, átmelegedett ablakokon túl a kiégett, sík sztyepp úszott, porlepte, széles utak, I ökrök húzta kordék látszottak, vasúti őrbódék suhantak el, kanárt-temetök, sárga napraforgótánvérok és vérpiros mályvák a kiskertekben... Távolabb kopár síkságok végtelen messzesége húzódott, sírdombok, a kibírhatatlanul perzselő nap, a porfel- (

hőszerű ég, azután az első helyek körvonalai a Iá- *

tóhatár peremén... 1

Gelendzsikből és Gagriból egy-egy levelezőlapot küldött a férjének: közölte, még nem tudja, hol száll meg. 1

Azután a part mentén dél felé Indultunk. £

Találtunk egy eldugott zúgott: platánerdők, virágzó 1

bokrok, mahagőnifák, magnóliák, gránátalmafák bo- ‘

rították el, köztük legyezőlámpák, fekete ciprusok 1

emelkedtek ...

Korán ébredtem, és míg ő aludt, a reggeli teáig 1

— hétkor szoktunk teázni — a dombokon át kísé- *

táltam az erdő sűrűjébe. A forró nap már erősen, tisztán és vidáman sütött. Az erdőkben azúrkéken 5

ragyogott, foszladozott, olvadozott az illatos köd, 1

a távoli, erdő borította csúcsokon túl havas hegyek 1

örök fehérsége csillogott. Visszafelé a falu forró 1

piacterén mentem végig, ahol a kéményekből égő <

trágyatégla szaga áradt: pezsgett a vásár, emberek, 1

hátaslovak és szamarak egymás hegyén-hátán — reggelente temérdek, különböző fajú hegylakó sereg- 1

lett össze a piactéren —, méltósággal suhantak a cserkesz nők, földig érő, hosszú fekete köntösükben, piros bocskorukban, fejük valami fekete holmiba *

volt bugyolálva, nyugtalan madártekintetük olykor 1

kivillant a gyászszínű csuklyából. }

Azután lementünk a partra, amely mindig egészen kihalt volt, fürödtünk és sütkéreztünk a napon, 1

egészen vlllásreggelllg. Reggeli után — mindig ros- n

ton sült halat, diót, gyümölcsöt ettünk, 8 fehér bort '

Ittunk — tüzes, vidám fénycsíkok szűrődtek be a

íIHÜDHUM