Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-01 / 31. szám
A szófiai Nemzeti Színház nagy sikerrel mutatta be Alek- szandr Gelman Egy értekezlet Jegyzőkönyve című színjátékát. Felvételünkön az előadás egyik jelenetében Zsorzseta Csakuro- va és Georgi Georgiev-Gedz látható. Fennállásának 200. évfordulóját ünnepelte a bécsi Burgthzater. A díszelőadáson Goethe Faustját újították föl. A főszerepet Rolf Boysen és Maresa Hörbiger alakította, őket láthatjuk a felvételen SZÍNPADI KANCSISÁGOK A színházi előadás a képzelet játéka. Helyesebben: az ts. Mert részben valóság is. Tehát: költészet — a valósáq és a képzelet sajátos ötvözete. Es ami a nagyszerű ebben, hogy nemcsak az előadást készítők, hanem az előadást nézők számára is kötelező a fantázia. Nemhogy csinálni, de nézni sem lehet előadást képzelet nélkül. A néző otthon felejtheti a jegyét, majd csak bejut valahogy, de a képzeletét soha. Enélkül hiába ül a nézőtérre, akár a legelső sorba, amelyből még a színfalak mögé is beláthat, akár a kakasülö legtetejére, nem élvezi az előadást, nem tud részévé lenni a színháznak, ér- tetlen Idegen marad csak. Az efféle közös, egymásra számító, egymás nélkül elképzelhetetlen színháznéző játéknak megvannak a sajátos íratlan szabályai. A néző tudja, hogy a színész nem Igazán vérzik, legfeljebb paradicsomlé folyik a mellény zsebéből, hogy a kegyetlenül színészbe döfött kés nem a hátába, hanem a hónaljába „fúródott“, hogy... Hogy ne soroljuk a különféle konvención alapuló megoldásokat, melyekről a néző jól tudja, csak fogások, hogy nem igaziak, de amelyeket a játék élvezése érdekében hajlandó az adott pillanatban valóságként kezelni. A néző — a saját érdekében — megengedi, hogy a színház manipuláljon vele. De vajon meddig, és vajon minden esetben ilyen nagylelkű, segítőkész a néző? Azt hiszem, igen. Illetve, ez elsősorban a színháztól függ. Nem furcsa, a néző tudatosan vállalja, hogy manipuláció alanya lesz, belemegy a játékba, cinkosa lesz a színháznak abban, hogy öt — a nézőt —- becsapják, s mégis a színháztól függ, hogy sikerül-e a csel? Pedig így van. Íme, bizonyításként, két friss példa. Ahogy ez már elengedhetetlenül lenni szokott — egy jó és egy rossz. Csongor kijön egészen a színpad szélére, tenyerét a szeme fölé emeli, kémlel, a távolba néz, keres, vár valakit. Egyszer csak a színpad mélyén megjelenik valaki. Csongor, anélkül, hogy odafordulna, látja. Felkiált: nézd, kik jönnekI A közönség nem tiltakozik, nem nevet, nem zajong, mert nem zavarja, hogy- Csongor erre néz, és oda lát. A másik példa: egy kisvárosban vagy talán inkább falun játszódó vígjátékban a gazdasszony a színpad előteréből néhány lépést tesz befelé, hátra, hogy elzavarja az előremerészkedő, zajongó baromfinépet. Hess! Hess! — mondja néhányszor hangosan, és a kezében levő söprűt lengetve fenyegetőn. A baromfik elhallgatnák. A közönség felnevet. Nem azért, mert az aprójószág csak hangeffektus formájában van „jelen", mert a kotkodácsolás, a gágogás és a hápogás forrása csak magnószalag. Nem az igazi vagy kasírozott ' tyúkokat, libákat és kacsákat hiányolja, hanem azon derül, hogy a gazdasszony a színpad egyik vége felé ment a baromfizaj a másikból „főtt be“, ő jobb oldalon zavarja, hessegeti a jószágokat, a zaj pedig a bal oldali színfal felöl hallatszik. Egyszerre fellázadt a közönség: nevetgéléssel jelezte, észrevette a hibát. Annak ellenére, hogy vígjátékról van szó, ez a nevetés nem sorolható a rendezői érdemek, az előre bekalkulált, a tudatos poentírozás közé. Ez hiba, amit a nézők felháborodott, kissé gúnyos nevetéssel torolnak meg. Látszólag két teljesen azonos színpadi szituáció, afféle kan- esi helyzet mind a kettő, s mégiscsak az egyik jó. Miért? Az egyik közönség érzékenyebb, mint a másik? Vagy kisebb a fantáziája? Esetleg kevésbé ismeri az ilyen megegyezéses játékszabályokat? A hiba nem a közönségben van. Ott érzi a közönség, hogy Csongor az ő szemével, helyette néz, hogy azt mondja, amit tulajdonképpen a közönség lát, hogy a kötélfán és a fa mögötti gyepágyon túl, a színpadot övező kötélkert felső szélén, jól látni, a színpad felfelé emelt, hogy megjelenik két alak, két nő. Tünde és árnyéka, Ilma. Sőt: amit Csongor szeretne látni, csak képzel, remél, azt ml látjuk is, az a mt számunkra a valóság, más szóval: az ide néz, oda lát megoldás nemcsak hogy nem vált ki nevetést, hanem egyszerre jelez vágyat és valóságot, reményt és realitást, képzeletet és a színpad horizontján igazán megjelenő szerelmest, s amikor Csongor megfordul, hogy most már egyenesben lássa, amit csak a közönség látott eddig, eltűnik a képzelet, s csak a valóság marad, egybeolvad, összemosódik a realitás és az irrealitás. Itt viszont nemcsak az előző jelenetekben realitáshoz szoktatott, hanem a kiemelt és kifogásolt jelenetben is a baromfizajt valóságként kapott közönség joggal várja el, hogy a gazdasszony ott hessegeti a tyúkokat, libákat, kacsákat, ahonnan a hang jön. Az elsőnek említett előadás mesejáték, olyan műfaj alapján készült, amely nem csupán megengedi, hanem meg is kfvánja a valóságvalótlanság kettősséget, az utóbbi társadalmi vígjáték, s megjelenítése is inkább realisztikus megoldásokat kíván. Ott lehet, a műfaj szükségelteti a játékosságot, itt a műfaj és a hozzátapadó játékstílus kizárja az ilyenfajta színpadi szabadságot. Ott a képzeletre nagyobb feladat hárul, itt a valósághiány a fantázia elé kerül. Ott szabadabb a színház, itt kötöttebb és vele együtt a néző Is, a közönség képzelőereje. Ami ott hatásos megoldás, az itt apró baki, hiba. GEROLD LÁSZLÖ S emmi sem könnyebb, mint leírni, hogy jó, vagy rossz, illetve jelenleg nem is beszélhetünk ilyesmiről, mert any- nyira gyenge. Az általáno sító megállapítás, úgy vélem nem elegendő, ennél tovább kell lépnünk, a tejszínes vélemény kevés. Gustáv Husák elvtárs kongresszusi beszámolójában többek között hangsúlyozta azt is," hogy a művészeti kritika színvonalának megjavítása egyik időszerű és fontos feladat, mert a kritika csak így járulhat hozzá a művészek társadalmi felelősségének növeléséhez. E minőségi javulás előfeltétele az elvszerűség és a szakmai fel- készültség. Olyan tulajdonságok, amelyek számos színházi kritikából hiány zanak. Figyelmesen olvasom a lapjainkban megjelenő színházi kritikákat és gyakran bizony elcsodálkozom, hogy miket írnak egy-egy színházi előadás ról. Ezek az írások nem ritkán csupán szerzőjük benyomását, szubjektív vé leményét tartalmazzák Sajnos nem ritka az sem amikor a kritikus dráma író barátjának a szekerét tolja azzal, hogy őt dicsé ri, illetve másokat nem objektív szempontok alapján bírál. Gyakran úgy tűnik fel, egy-egy előadás érté két nem az -eszmei és esztétikai kritérium, hanem a szerző „pozíciója“ határozza meg. Talán nem is kell leírni: ez a szemlélet enyhén szólva — nem növeli a kritikus és a kritika te kintélyét. Elméleti szempontból minden véleményformálást három mozzanat előz meg Az első elengedhetetlen feltétel a színdarab alapos ismerete. A kritikus nem lehet felületes olvasó. Ezután következik a mű értékelése a marxista esztétika elvei szerint. S ezután harmadik mozzanatként mondhat a kritikus véleményt: elismerőleg ír arról, ami megfelel a marxista esztétika elveinek, de felkészülten és egyértelműen elítéli azt, ami valamilyen formában nincs összhangban az említett kritériummal. MILYEN A SZÍNHÁZI KRITIKÁNK? Sajnos az ilyen alapos kritika ma szinte fehér holló lapjainkban. A színházi kritikák — pontosabban fogalmazva recenziók — elég gyakran olyan „bírálatot" mondanak, amelyek kizárólag szubjektív megérzéseken, fel- tételezéseken alapszanak és nélkülözik az objektív szempontokat. Az igazi kritikus nem hagyatkozik csak saját ízlésére, igyekszik minél alaposabb, következetesebb lenni. Színházi kritikánknak rangot, tekintélyt kell szerezni, s ezt csak méltó írásokkal, alapos tanulmányokkal lehet. Az igazi színházi kritikus világosan, félreérthetetlenül fogalmaz, elvszerű, következetes és pártos. Nem élünk légüres térben. Szocialista művészetünknek osztályjellege van, vagyis pártos. Mi elítéljük a „művészet a művészetért“ hamis jelszót, s éppúgy nem értünk egyet a „kritika a kritikáért“ demagógiával sem. Ezzel egyáltalán nem csökkentjük a kritika feladatát, jelentőségét, hiszen alapvető feladata az alkotók társadalmi felelősségének a növelése. Olvassuk csak el a kongresszusi beszámolót: „népünk magas igényt támaszt a kultúrával és a művészettel szemben, azt akarja, hogy mélységesen igaz és vonzó legyen. A művészeti alkotások méltatásánál egyaránt figyelembe vesszük művészi értékét és eszmei tartalmát. A kommunista pártosságtól áthatott és a szocialista realizmus módszereit alkalmazó művészet, amely a művészi kifejezés sokféle jormáját alkalmazza és népünk életét és harcait ábrázolja, mindig számíthat pártunk és népünk támogatására.“ A kritikus tehát nem mellőzheti az olvasót, vagy a nézőt. Sőt, nemcsak tájékoztatnia kell őket, hanem nevelni is, ízlésüket formálva, tudásukat gyarapítva. A kritikát nemcsak a drámaírónak, a rendezőnek és a színészeknek kell írni, hanem az olvasónak és a nézőnek is. Ez a népiesség nem azt jelenti, hogy lejjebb tegyük a mércét, tehát igénytelenebbek legyünk, leegyszerűsítve írjunk. Érthetően, felkészülten kell fogalmaznunk. Ne feledjük, a valóban igényes művészeti alkotások sem összekuszáltak, hanem több rétegűek s mindenki számára művészi élménnyel szolgálnak. Ez olyan igazság, amelyről egyik kritikusnak sem szabad megfeledkeznie. A címben feltett kérdésre egyértelmű a válasz: még nem lehetünk elégedettek színházi kritikánk jelenlegi színvonalával. Alaposabb, elvszerűbb írásokra van szükség. Miképpen születhet meg a színvonalas színházi kritika? Erre igyekeztem legalább részben felelni. JOSEF (ELEN Magyarországon ezen a nyáron is több érdekes szabadtéri színházi előadásra került sor. Gyulán Keresztury Dezső Nehéz örökség című drámáját mutatták be. A szerző ebben a művében Zrínyi Miklós életének főbb állomásait eleveníti föl. A neves személyiséget Sinkovits Imre játszotta, akit képünkön Gombos Katalinnal láthatunk
