Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-27 / 26. szám
— Nem úgy van az, kér« Mindenkinek megvan a magi vatása. Nem lehet csak új Mert, ugye, az ember nem cs vés kuncsaftot __ — K érem, szeretném, ha n gezne. — Már nézem is, fiatal a Ha meg tetszik engedni, a ném. Talán ide a székre. í holmi! Persze, akadt itt közte tabb is. — Miért, azt gondolta, vad adok magának? — Nem, dehogy. Miért tets: dani, asszonyom? — Nézze uram, nekem do érek rá sokáig. A telefonba tíz és tizenkettő közötti és kettő. — Persze, persze, már néz; kát. Az asszony hirtelen mozdu a díványtól és a szobaajtó — Hova tetszik menni? — Kimegyek a konyhába vök. — Ajaj, azt nem lehet, nézek semmit. Én azt szerel vés kuncsaft is látja, an; meggusztálja a holmit. Neh sőbb vitázzunk. Így egyszerű rabot közösen meggusztálunk vita. Az asszony a szekrényt figyelte. Csak a felső sarkát látta, kis sötét háromszöget. Megfordult, feje alá gyűrte a párnáját. Amikor újra a szekrény felé nézett, már az oldala is látszott. Az éjszakára leeresztett redőny résein szűrődő hajnali világosság és a redőnylécek árnyéka. Szabályos, vízszintes csíkok a szekrény oldalán. Az asszony mégis úgy nézte, mintha rács lenne. Szétterpeszkedve hasra fordult, egyik lábát, az erőszakosan álomba menekülök pózában, felhúzta, s mire a szokásos gondolattolulás után, miközben kapkodva egyik oldalról a másikra perdült, és ismét a szekrényre nézett, már nagy sötét tömb látszott a világos fal előtt. 3 j Az ébresztőóra ketyegett. Feje mellett egy kis asztalon. Apró, éles kalapácsokkal ütögették a fejét. Belülről. Kispárnáját hirtelen mozdulattal az órára borította. A szekrény sötét tömbje felé nézett. Amikor a kulcslyuk és alatta a fémgomb is látható lett, rágyújtott. A paplant az álléig húzta, hasára tette a hamutartót, és az egyelőre még sötétben maradt mennyezet felé bámészkodott. A férje negyedik napja feküdt egy kisközség halottas házában. Tegnap öltöztette, mert végre intézkedtek az elszállításáról. A múlt hét végén utazott a férje abba a Duna melletti kisközségbe, ahol a poros utcák egyikében, halkan zizzenő szederfák és könnyedén ringatózó akácfák között az ő faházuk is ott állt. Amikor a faház ajtajára rátett© a lakatot és visszaindult a városba a buszmegálló felé sétálva — környékbeli ismerős szemtanúk szerint —, hirtelen megállt, belekapaszkodott a kerítésbe, majd hang nélkül, bár valószínű sóhajtott, de ezt senki sem hallotta, szép lassan lecsúszott a földre. Hátát a kerítésléceknek támasztva lecsúszott, mintha csak elfáradt, volna. Egy idősebb férfi, harmadik szomszédjuk, aki néhány méterre állt tőle, pontosan a buszmegállóban, úgy mesélte az asszonynak, hogy mielőtt lecsúszott volna a férje a földre, szóval mielőtt földet ért volna egész testével, még mondott valamit. — Az istenit! — A szívem — ezt mondta. Legalábbis a harmadik szomszéd szerint, aki épp a megállóban állt. Azóta az asszony minden hajnalban felébredt, a szekrényt figyelte, abban voltak a férje ruhái, és amikor a redőny résein szűrődő hajnalfényben már látta a kulcslyukat és alatta a fémgombot is, akkor rágyújtott. Aliig húzta a paplant, hasára tette a hamutartót. A férjét tegnap öltöztette. Hajnalban megint felriadt, kikászálódott az ágyból, nézte a szekrényt, a férje ruháit, az ingeket, pulóvereket, kihúzta az első fiókot is, ahol a cipők voltak. De nem nyúlt semmihez. A szekrényajtót nyitva hagyva, kiment a konyhába, a_ viaszosvászonnal borított asztalon rizlinggel félig telt üveg állt, kivett egy poharat a konyhaszekrényből, az üveget bevitte a szobába, a nyitott szekrény előtt álló asztalhoz ült, teletöltötte a poharat borral, rágyújtott — ez már a második cigarettája volt ezen a najion, mert az elsőt akkor szívta el, amikor a redőny résein beszűrődő fényben látható lett a kulcslyuk és alatta a fémgomb — aztán a szekrényt nézte. A ruhákat, ingeket, pulóvereket, cipőket. Kapkodva itta ki a pohár bort, és ahogy gyorsan szippantott a cigarettából, összenyálazta a végét. Soha nem nyáiazta össze a cigarettáját. Most igen. Mintha önmaga előtt szégyenkezne, még egyszer teletöltötte a poharat, és azt is megitta. Mint a filmek lassított felvételein, felállt, egy zöld színű, kopott, háromnegyedes viharkabátot vett ki a szekrényből, aztán egy kockás inget és egy bársony nadrágot. Az ágyra dobta őket, pontosan egy sporttáska mellé, amit az előbb a szekrény tetejéről lerángatott. Visszaült az asztalhoz. A szekrényt nézte. Nagyon lassan szájához emelte a cigarettáját, miközben összehúzta a szemét. Szoborként megmerevedve sírt. Nézte a szekrényt. Ha most valaki pár méterről távolabbról figyelte volna, azt hitte volna, füst ment a szegébe. Az asztalon, az üveg és a pohár mellett egy újság hevert. Újjával az újság szélét babrálta. Mutatóujjával letörölte szeme alatt a könnyeit... Felemelte az újságot, néhány ceruzával bekeretezett sort olvasott: „118—357. Magas összeget fizetek ruhaneműkért, hagyatékért, bútorért, ágytól lért, szőnyegekért. Azonnal megyek.“ A cigarettáját a hamutartóba tette, ismét ivott egy pohár bort, felállt, lassú mozdulatokkal, mint a víz alatt a könnyűbúvárok, a sarokban álló kis asztalhoz sétált, leemelte a telefonkagylót, tárcsázott: 118-357. A redőny részein szűrődő fényről eszébe jutott,, hogy még hajnal van. Visszatette a kagylót. A sporttáskába összehajtva betette a viharkabátot — ebben a kabátban érezte magát a, legjobban a férje —, aztán a kockás inget és a »bársony nadrágot. Keresett egy zoknit is, felhúzta a redőnyt, a zoknit betette a sporttáskába. Vis’szafeküdt az ágyba, rágyújtott. Nyolc órakor újra telefonált. Száztizennyolc, háromötvenhét. Tegnap öltöztette a férjét a kisközség halottas házának bádogasztalán. Most hajnalodott. A szekrény oldalát figyelte. A hasára tett hamutartóban elnyomta a cigarettáját. Steiner, így hívták azt az embert, akivel tegnap reggel telefonon beszélt, azt ígérte, ma délben jön. Tizenkettő és egy között. Sóhajtott, kezét a szívére szorította. Négy nap óta úgy érzi, mintha néha egyáltalán nem verne a szíve, olykor pedig majd kiugrik a bordái közül. Most úgy érezte, mintha egyáltalán nem verne. — Mit csinálok addig, amíg jön a Sieiner? — gondolta. Az asszony első csöngetésre ajtót nyitott. — Jó napot kívánok, kezét csókolom, Steiner vagyok, tisztelettel, ön telefonált nekünk tegnap? — Igen, én. — A fiammal beszélt. Mert ugye ez a munkamegosztás közöttünk, ő ül egész nap, és felveszi a rendelést, én pedig házhoz megyek. Érthető, ő huszonhat éves, én hatvanhárom. — Rekedten kuncogott. — Erre tessék — mondta áss asszony, és a szoba felé mutatott. Egy díványon halomba dobálva férfiruhák, pulóverek, ingek, a dívány előtt cipők. — Na, ez szép, ez igazán sok szép holmi — mondta az öreg férfi, és bizonytalan mozdulatot tett az aktatáskájával, mintha csak jelezné, hova is tehetné. — Tegye ide a székre a táskáját — mondta az asszony. — Ezekről a holmikról van szó, ugyebár? — Igen, de kérem, röviden végezzen. Vigye el őket. A pénz nem érdekel. — Én ngm gusztálok m Érti? Semmit. Mondjon egy gye az egészet. — Ejnye, fiatal asszony, gesnek látszik, nem szabad ember vagyok én már, hisze és higgye el nekem, láttán mást az életemben. És mer aj. Az ember, ahogy belép, n tetszik érteni engem, nem 1 kik laknak ott. Ez a nádi ez a pulóver is. Remek holt — Mondtam magának; ho kém itt ne nézegesse daraí fogja és vigye az egészet... — No de, drága asszonyon — Sietek, és... — az as El kellene küldenem. Most ri késő, azonnal el kellene kül ta, s közben az öreg Steine a díványra tett darabokat, nézte egy pillanatra: puffá táskás, öreg arc. Fekete, m talpbetétes cipőjét, felső 1 gumival leszorított ingujját, látná. — De asszonyom, neken kell néznem a holmit, dar mindegy kié az, kérem, ócskát levetik, eldobják, n bőrét, és újjászületnek. Sz holmikban járnak. Ha egy pott az a kabát a könyöke kát vesznek. Persze, más a fiatalokkal. Aj-aj, fiatalság, mindig más... De azért e micsoda kabátok, bundák, Almási Róbert illusztrációié Gyorffy László: \ "”^ f \9 __
