Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-20 / 25. szám
HOMOK — Mondja, kedves doktor úr, hogyan sikerült olyan gyorsan kigyőgyítania a feleségemet a betegségéből? — Azt mondtam neki, hogy a fájdalmak, amelyeket érez, a közelgő öregedés kétségbevonhatatlan szimptómál. A vevő panasszal fordul az élelmiszerüzlet vezetőjéhez: — Tegnap vásároltam önöknél egy üveg skót whiskyt, s legalább két deci hiányzott belőle! — Akkor rendben van, kedves vevő — feleli a vezető nyugtatólag. — Csak azt bizonyítja. hogy valódi skót whisky volt! — Ma éjjel gyönyörű álmom volt! — szól ébredéskor az asz- szonyka a férjéhez. — Csakugyan? S mit álmodtál szivem? — válaszol kedveskedem a férj. — Azt, hogy a titkárnőd voltami — Tudja, hogy mi a különbség az okos és az ostoba ember között? — Tudom. Az okos ember tisztában van vele, az ostoba pedig megkérdezi! — Miről mondanál le köny- nyebben: a borról vagy az asz- szonyokról? — Az évjárattól függ. — Üdvözlöm! Hogy van? — Jó reggelt! Köszönöm jól. — Remek színben van. — ön hízeleg. Jó, hogy összetalálkoztunk. Meg szeretném kérdezni: hogyan készíti a meggydzsemet? — Nagyon egyszerű. Vegyen... — Egy pillanat! Felírom. — Szóval, veszi a befőttesüveget. Adja ide a táskáját, majd én tartom. Miért ilyen éretlent vett? Ja, ez szilva! Szóval, írja: a meggyet kimagozzuk. Cukorral megszórjuk. Nem, nem a magokat! Szirupossá főzzük — egy kiló meggyhez egy kiló cukrot adunk. Aztán ez kenyérre kenhető, teával kitűnő! — Nagyon köszönöm. Tudnék önnek adni holland fonalat. Angora. Megmutatom, hogyan kell kötni. Valami gyönyörűség! A legújabb divat. — Kedves. Tartsa a táskámat, felírom. Igen. Szóval, két szem sjma, három fordított. Aztán fordított sorrendben. Hálás köszönet! Önnek aranykeze van. — És a maga süteményei? Még mindig a számban érzem az ízüket. — Mondok valamit. El sem fogja hinni. Szmirnovék válnak! — No és? Ez várható volt! 1 — Maga tudott valamit? — Ki ne tudott volna? Az egy nagyon semmirevaló asszony, még egy jó húslevest sem tudott főzni! — Ne mondja! Ez szörnyű! — De én is mondok valamit. Nyina Nyikolajevna nadrágkosztümöt varratott magának. Képzelje, az 6 förtelmes alakjára! — Kész röhej. De rohanok, még el kell mennem a mosodába. — Én otthon szeretek mosni. Jól kifőzöm, kifacsarom a ruhát — kész gyönyörűség! De már nekem is mennem kell; Vár rám egy halom vasalatlan fehérnemű. — Maga a nylonfüggönyöket keményíti? — Isten őrizz, eszébe ne jusson! — Akkor hát viszontlátásra, Borisz Nyikolajevics! • Üdvözlöm a kedves nejét! — Minden jót, Szemjon 'Szerge.'evics! Kérem, ön is adja át üdvözletemet a kedves feleségének! SÁGI TÖTH TIBOR fordítása A vadnyugati kisvárosban egy Idegen fiatalember betéved az Ivóba, s megkérdi a csapost: — Hogy lehet az, hogy ebben a nyomorult kocsmában semmi sem történik? — Mindenki egy vendégünk temetésére ment. — S miben halt meg a szerencsétlen? — Nemrég bejött ide, rákönyökölt a pultra, és megkérdezte: „Hogy lehet az, hogy ebben a nyomorult kocsmában semmi sem történik?.“ — Határtalanul gyűlölöm a pénztelen embereket! — Ne mondj ilyet! Miért? — Mert sosem tudok tőlük kölcsönkérni. — Szegény apámnak mostantól egy másik asszonyt is el kell tartania! — Hogyan, csak nincs barátnője is? — Nincs, hanem én is megnősültem. — Asszonyom, szeretnék házasságot kötni a kedves lányával. Neki sincs ellene kifogása. — S milyen vagyonnal rendelkezik, fiatalember? — Nem értett meg. asszonyom. Én nem vásárolni, hanem nősülni szeretnék. Kovácshoz így szól az orvos: — A maga idegei nagyon rossz állapotban vannak, barátom. — Ez a horgászástól van —- mondja Kovács. — Ugyan, hiszen az csendes és ártatlan passzió. — De nem olyankor, ha az embernek nincs horgászási engedélye. — Mondja már, hogy tud maga munka közben fütyörész- nl? — Én nem dolgozom, én csak fütyörészek. A különcködő doktor bácsi levelibékákat vásárolt, s egy dunsztosüvegbe tette, azzal a céllal, hogy többé ne legyen ráutalva a meteorológiai intézet bizonytalan időjárási előjelzéseire. — Miért vett három békát, doktor úr? — kérdezte egy ismerőse. — Időjósláshoz egy is elég. primőr Áru — Mondták már önnek, hogy maga drága?!... Kesztyűs Ferenc rajza — Ügyvéd ír, én el akarok válni a férjemtől. — Miért? — Gyanakszom rá. — Azért vettem hármat —• hangzott a válasz —, hogy kétes idő esetén konzíliumot tarthassanak. — S mi az oka gyanakvásának? — Egyre inkább kétlem, hogy ő a gyerekem apja. Van egy igen kedves barátom — furcsamód Samunak hívják. A felesége nagyon szívélyes; gyakran látnak vendégül. A napokban is felugrottam hozzájuk (az ötödik emeleten laknak). Az asszonyka konyakkal és frissen sült vajaspogácsával kínált. A sütemény Samunak is ízlett, és alaposan nekilátott. De gyenge a gyomra, ezért a felesége aggályoskodva figyelmeztette: — Fiam, neked megárt ez a tészta. Várj egy kicsit vele, hiszen még forró. — Majd kihűl bennemI — fölényeskedett Samu. — Nem igaz, kérlek? Udvarias ember lévén, természetesen az asszonynak adtam igazat. — Nem úgy van az, Samu — szóltam. — Hamuban sült pogácsáról már hallottam, de Samuban hűlt pogácsáról még soha. HEVES FERENC Kalmük Rezső tizenkettő után pár perccel érkezett a könyvsátorba. Nem voltak vérmes reményei, tudta, hogy új regénye, a „Körömpróba“ nemcsak célfotóval szorul a világ- irodalom nagy alkotásai mögé. A feje Is fájt, a budai hegyek mintha forró kefirben úsztak volna. A csoda negyed kettőkor következett be. A pultra könyöklő írót érces trombitahang riasztotta fel zsibbadt bóbiskolásá- ból. — Kalmük Rezső — recsegte a hang —, elviszi magát az ördög, ha nem ír nekem valami szépet ebbe a kötetbe itt, ni. Hatalmas méretű, idős hölgy állt a pult előtt, ezüstgombos, fekete pálcájára támaszkodva. Mintha öt léggömböt gyömöszöltek volna egy pepita selyemzsákba. Lila arc, a fürtökön rezes csillogás, kétségkívül palackból. — Bocsánatot kérek, kiszti- hand — rebegte Kalmük Rezső. — Hirtelenjében nem is emlékszem, hogy... — özvegy Hamzsabégi Vihor- látné — mennycförögte a hölgy. — Bádovics Pimpi, maga mafla! 1935... a mödlingi vadaskert ... na!... — Üristen, Pimpi! — hápogott az író. — Mintha ma lett volna. Maga semmit se változott. — Hahaha! — dübörögte az Idős hölgy, akár a hegyomlás. — Azt tudja, hogy akkor csalánba fektetett? Megrázó élmény volt, mondhatom. Megrá-zó! Hát csak azért jöttem, hogy megköszönjem Friderikát. — Fri... Friderikát? — Kezd egy kicsit szenilis-' lenni, barátom. Friderikát, a regénye főalakját. Tudom, hogy rólam mintázta. Ne tagadja, csúnya fiú! Ahogy Friderika az operabál előtt beleül a meisseni porcelán lavórba ... hahaha... nagy kujon maga, Kalmük Rezső... az csak én lehettem ... Akkor már hosszú sor állt a sátor előtt. — Jó napot, Kalmük úr! — mondta egy vézna kis cérnahang. — Tudom, nem ismer meg, Kalmük úr. Nem tesz semmit, Kalmük úr. Nekem elég, hogy én emlékszem. Spacc Giza vagyok, Kalmük úr. A kalaposüzletből. — Jóságos ég, Giza! — kiáltott az író egy cseppet összeborzadva a fekete kendőbe te- kerőzött kicsi múmia láttán. — Hogyan is felejthettem volna el? A stiglic a falon. A kávéskanna a kályhán. Kartonfüggöny, kis virágokká}. Mögötte a dívány. x— Na de, Kalmük úr, na de, Kalmük úr! — csiripelt szégyenlősen Spacc Giza. — Hiszen csak azért jöttem, hogy megköszönjem Friderikát. Órákig könnyeztem, kérem, . a meghatottságtól, amikor magamra ismertem Friderikában, Kalmük úr. Amint a hegedülő lány meztelen sziluettje kirajzolódik a klöplifüggönyre ... Istenem, Kalmük úr ... Akkor már egy belevaló tizenéves állt az író előtt, talpig farmerban. — Szió, bubus! -- mondta. — Oltári, hogy megörökítettél Friderikában. Azt sem tudtam, hogyan vagdaljam magam a- melegpadlóhoz örömömben. És Kalmük Rezső órákig firkálta egyfolytában száz meg száz kötet első oldalára: „Az egyetlen és örök Friderikának. sosem lankadó hevülettel ...“ Ök meg mondták vég nélkül, hittél, könnyesen: köszönjük, köszönjük, Rezső, Rudi, Rodolfo, csibi, kiskutya, gumimókus. — Két lehetőség van — tűnődött este Kalmük Rezső a kis zöldvendéglő teraszán, baráti társaságban. — Vagy jobb regényt kell írni, vagy több nőt kell szeretni. Ha nem élek ilyen önmegtartóztató életet, ma délután mind a 12 800 példányt elpasszolhattam volna. Most valaki megállt a utcán, intett Kalmük Rezsőnek. Bádovics Pimpi volt. Az 1935-ös Bádovics Pimpi. A mödlingi vadaskert karcsú és csalános istennője. Mosolygott, villant a foga, s a szeme akkora volt, mint egy repülő csészealj. Kalmük Rezső kótyagosan követte. Valahol verkli szólalt, Óbuda utolsó verklije talán. És a virágillatos utcán, a telihold zsíros korongja alatt ott volt az összes Friderika. Összekapaszkodtak, megfogták Kalmük Rezső kezét, és lassan, táncos léptekkel megindultak a girbegurba utcán. Boltozatos, régi kapuk alá lejtettek, öreg oszlopok mellett táncoltak el, mint egy Fellini-filmben, habos csipkékkel, libbenő fátylakkal, meleg mosollyal, boldogan és fiatalon. Kalmük Rezső semmit sem értett az egészből. Friderikát ugyanis, úgy ahogy volt, Thomas Manntől lopta. PETERDI PÁL
