Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-20 / 25. szám

HOMOK — Mondja, kedves doktor úr, hogyan sikerült olyan gyor­san kigyőgyítania a felesége­met a betegségéből? — Azt mondtam neki, hogy a fájdalmak, amelyeket érez, a közelgő öregedés kétségbevon­hatatlan szimptómál. A vevő panasszal fordul az élelmiszerüzlet vezetőjéhez: — Tegnap vásároltam önök­nél egy üveg skót whiskyt, s legalább két deci hiányzott be­lőle! — Akkor rendben van, ked­ves vevő — feleli a vezető nyugtatólag. — Csak azt bizo­nyítja. hogy valódi skót whis­ky volt! — Ma éjjel gyönyörű álmom volt! — szól ébredéskor az asz- szonyka a férjéhez. — Csakugyan? S mit álmod­tál szivem? — válaszol kedves­kedem a férj. — Azt, hogy a titkárnőd vol­tami — Tudja, hogy mi a különb­ség az okos és az ostoba ember között? — Tudom. Az okos ember tisztában van vele, az ostoba pedig megkérdezi! — Miről mondanál le köny- nyebben: a borról vagy az asz- szonyokról? — Az évjárattól függ. — Üdvözlöm! Hogy van? — Jó reggelt! Köszönöm jól. — Remek színben van. — ön hízeleg. Jó, hogy összetalálkoztunk. Meg szeretném kér­dezni: hogyan készíti a meggydzsemet? — Nagyon egyszerű. Vegyen... — Egy pillanat! Felírom. — Szóval, veszi a befőttesüveget. Adja ide a táskáját, majd én tartom. Miért ilyen éretlent vett? Ja, ez szilva! Szóval, írja: a meggyet kimagozzuk. Cukorral megszórjuk. Nem, nem a ma­gokat! Szirupossá főzzük — egy kiló meggyhez egy kiló cukrot adunk. Aztán ez kenyérre kenhető, teával kitűnő! — Nagyon köszönöm. Tudnék önnek adni holland fonalat. An­gora. Megmutatom, hogyan kell kötni. Valami gyönyörűség! A legújabb divat. — Kedves. Tartsa a táskámat, felírom. Igen. Szóval, két szem sjma, három fordított. Aztán fordított sorrendben. Hálás köszönet! Önnek aranykeze van. — És a maga süteményei? Még mindig a számban érzem az ízüket. — Mondok valamit. El sem fogja hinni. Szmirnovék válnak! — No és? Ez várható volt! 1 — Maga tudott valamit? — Ki ne tudott volna? Az egy nagyon semmirevaló asszony, még egy jó húslevest sem tudott főzni! — Ne mondja! Ez szörnyű! — De én is mondok valamit. Nyina Nyikolajevna nadrágkosz­tümöt varratott magának. Képzelje, az 6 förtelmes alakjára! — Kész röhej. De rohanok, még el kell mennem a mosodába. — Én otthon szeretek mosni. Jól kifőzöm, kifacsarom a ruhát — kész gyönyörűség! De már nekem is mennem kell; Vár rám egy halom vasalatlan fehérnemű. — Maga a nylonfüggönyöket keményíti? — Isten őrizz, eszébe ne jusson! — Akkor hát viszontlátásra, Borisz Nyikolajevics! • Üdvözlöm a kedves nejét! — Minden jót, Szemjon 'Szerge.'evics! Kérem, ön is adja át üd­vözletemet a kedves feleségének! SÁGI TÖTH TIBOR fordítása A vadnyugati kisvárosban egy Idegen fiatalember betéved az Ivóba, s megkérdi a csapost: — Hogy lehet az, hogy ebben a nyomorult kocsmában semmi sem történik? — Mindenki egy vendégünk temetésére ment. — S miben halt meg a sze­rencsétlen? — Nemrég bejött ide, rákö­nyökölt a pultra, és megkér­dezte: „Hogy lehet az, hogy ebben a nyomorult kocsmában semmi sem történik?.“ — Határtalanul gyűlölöm a pénztelen embereket! — Ne mondj ilyet! Miért? — Mert sosem tudok tőlük kölcsönkérni. — Szegény apámnak mostan­tól egy másik asszonyt is el kell tartania! — Hogyan, csak nincs barát­nője is? — Nincs, hanem én is meg­nősültem. — Asszonyom, szeretnék há­zasságot kötni a kedves lányá­val. Neki sincs ellene kifogá­sa. — S milyen vagyonnal ren­delkezik, fiatalember? — Nem értett meg. asszo­nyom. Én nem vásárolni, ha­nem nősülni szeretnék. Kovácshoz így szól az orvos: — A maga idegei nagyon rossz állapotban vannak, bará­tom. — Ez a horgászástól van —- mondja Kovács. — Ugyan, hiszen az csendes és ártatlan passzió. — De nem olyankor, ha az embernek nincs horgászási en­gedélye. — Mondja már, hogy tud maga munka közben fütyörész- nl? — Én nem dolgozom, én csak fütyörészek. A különcködő doktor bácsi levelibékákat vásárolt, s egy dunsztosüvegbe tette, azzal a céllal, hogy többé ne legyen ráutalva a meteorológiai inté­zet bizonytalan időjárási előjel­zéseire. — Miért vett három békát, doktor úr? — kérdezte egy is­merőse. — Időjósláshoz egy is elég. primőr Áru — Mondták már önnek, hogy maga drága?!... Kesztyűs Ferenc rajza — Ügyvéd ír, én el akarok válni a férjemtől. — Miért? — Gyanakszom rá. — Azért vettem hármat —• hangzott a válasz —, hogy ké­tes idő esetén konzíliumot tart­hassanak. — S mi az oka gyanak­vásának? — Egyre inkább kétlem, hogy ő a gyerekem apja. Van egy igen kedves barátom — furcsamód Samunak hívják. A felesége nagyon szívélyes; gyakran látnak vendégül. A na­pokban is felugrottam hozzájuk (az ötödik emeleten laknak). Az asszonyka konyakkal és frissen sült vajaspogácsával kí­nált. A sütemény Samunak is ízlett, és alaposan nekilátott. De gyenge a gyomra, ezért a felesége aggályoskodva figyel­meztette: — Fiam, neked megárt ez a tészta. Várj egy kicsit vele, hi­szen még forró. — Majd kihűl bennemI — fö­lényeskedett Samu. — Nem igaz, kérlek? Udvarias ember lévén, termé­szetesen az asszonynak adtam igazat. — Nem úgy van az, Samu — szóltam. — Hamuban sült pogá­csáról már hallottam, de Samu­ban hűlt pogácsáról még soha. HEVES FERENC Kalmük Rezső tizenkettő után pár perccel érkezett a könyvsátorba. Nem voltak vér­mes reményei, tudta, hogy új regénye, a „Körömpróba“ nem­csak célfotóval szorul a világ- irodalom nagy alkotásai mögé. A feje Is fájt, a budai hegyek mintha forró kefirben úsztak volna. A csoda negyed kettőkor kö­vetkezett be. A pultra könyöklő írót érces trombitahang riasz­totta fel zsibbadt bóbiskolásá- ból. — Kalmük Rezső — recsegte a hang —, elviszi magát az ör­dög, ha nem ír nekem valami szépet ebbe a kötetbe itt, ni. Hatalmas méretű, idős hölgy állt a pult előtt, ezüstgombos, fekete pálcájára támaszkodva. Mintha öt léggömböt gyömö­szöltek volna egy pepita se­lyemzsákba. Lila arc, a fürtö­kön rezes csillogás, kétségkívül palackból. — Bocsánatot kérek, kiszti- hand — rebegte Kalmük Rezső. — Hirtelenjében nem is emlék­szem, hogy... — özvegy Hamzsabégi Vihor- látné — mennycförögte a hölgy. — Bádovics Pimpi, maga maf­la! 1935... a mödlingi vadas­kert ... na!... — Üristen, Pimpi! — hápo­gott az író. — Mintha ma lett volna. Maga semmit se válto­zott. — Hahaha! — dübörögte az Idős hölgy, akár a hegyomlás. — Azt tudja, hogy akkor csa­lánba fektetett? Megrázó él­mény volt, mondhatom. Meg­rá-zó! Hát csak azért jöttem, hogy megköszönjem Friderikát. — Fri... Friderikát? — Kezd egy kicsit szenilis-' lenni, barátom. Friderikát, a re­génye főalakját. Tudom, hogy rólam mintázta. Ne tagadja, csúnya fiú! Ahogy Friderika az operabál előtt beleül a meisse­ni porcelán lavórba ... haha­ha... nagy kujon maga, Kal­mük Rezső... az csak én le­hettem ... Akkor már hosszú sor állt a sátor előtt. — Jó napot, Kalmük úr! — mondta egy vézna kis cérna­hang. — Tudom, nem ismer meg, Kalmük úr. Nem tesz sem­mit, Kalmük úr. Nekem elég, hogy én emlékszem. Spacc Giza vagyok, Kalmük úr. A kalapos­üzletből. — Jóságos ég, Giza! — kiál­tott az író egy cseppet össze­borzadva a fekete kendőbe te- kerőzött kicsi múmia láttán. — Hogyan is felejthettem volna el? A stiglic a falon. A kávés­kanna a kályhán. Kartonfüg­göny, kis virágokká}. Mögötte a dívány. x— Na de, Kalmük úr, na de, Kalmük úr! — csiripelt szé­gyenlősen Spacc Giza. — Hi­szen csak azért jöttem, hogy megköszönjem Friderikát. Órákig könnyeztem, kérem, . a meghatottságtól, amikor ma­gamra ismertem Friderikában, Kalmük úr. Amint a hegedülő lány meztelen sziluettje kiraj­zolódik a klöplifüggönyre ... Istenem, Kalmük úr ... Akkor már egy belevaló ti­zenéves állt az író előtt, tal­pig farmerban. — Szió, bubus! -- mondta. — Oltári, hogy megörökítettél Fri­derikában. Azt sem tudtam, ho­gyan vagdaljam magam a- me­legpadlóhoz örömömben. És Kalmük Rezső órákig fir­kálta egyfolytában száz meg száz kötet első oldalára: „Az egyetlen és örök Fride­rikának. sosem lankadó hevü­lettel ...“ Ök meg mondták vég nélkül, hittél, könnyesen: köszönjük, köszönjük, Rezső, Rudi, Rodol­fo, csibi, kiskutya, gumimó­kus. — Két lehetőség van — tű­nődött este Kalmük Rezső a kis zöldvendéglő teraszán, baráti társaságban. — Vagy jobb re­gényt kell írni, vagy több nőt kell szeretni. Ha nem élek ilyen önmegtartóztató életet, ma délután mind a 12 800 pél­dányt elpasszolhattam volna. Most valaki megállt a utcán, intett Kalmük Rezsőnek. Bádo­vics Pimpi volt. Az 1935-ös Bá­dovics Pimpi. A mödlingi va­daskert karcsú és csalános is­tennője. Mosolygott, villant a foga, s a szeme akkora volt, mint egy repülő csészealj. Kal­mük Rezső kótyagosan követte. Valahol verkli szólalt, Óbuda utolsó verklije talán. És a vi­rágillatos utcán, a telihold zsí­ros korongja alatt ott volt az összes Friderika. Összekapasz­kodtak, megfogták Kalmük Re­zső kezét, és lassan, táncos lép­tekkel megindultak a girbegur­ba utcán. Boltozatos, régi ka­puk alá lejtettek, öreg oszlo­pok mellett táncoltak el, mint egy Fellini-filmben, habos csip­kékkel, libbenő fátylakkal, me­leg mosollyal, boldogan és fia­talon. Kalmük Rezső semmit sem értett az egészből. Friderikát ugyanis, úgy ahogy volt, Thomas Manntől lopta. PETERDI PÁL

Next

/
Thumbnails
Contents