Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-20 / 25. szám

*

<

197B. VI. 20.

ANGOLA HAJNALA —

_______________________________________t

________

A Rudé právo különtudósftóju három hetet töltött a mai An golában.•■Riportsorozatának két részét közöljük.

Nesze neked! Tompa puffanás, az autó eleje megsüllyedt, a motor élesen felbúgott, majd elnémult. Indítok, kapcsolom a sebességet, egyes, kettes... a kerekek csikorogva csúsznak, az autó lassan fordul saját tengelye körül. Minden hiába, nem mozdul tovább. Módfelett kellemetlen! Vaksötét éj, s ráadásul még az eső is szakad. Kinyitom az ajtót, de a trópusi eső első zuhataga visszakerget a kocsiba. A jobb első kerék teljesen eltűnt, csak a meggörbült sárhányó látható a víz felszíne felett. Harminc kilométernyire vagyok Luandától, az út egyik oldalán az afrikai bozótos cserjés komor várfalként mered elém, a másik óldalon valamilyen ültetvény húzódik, de sehol egy lélek.

képünkön: a portugál gyarmatosítók elleni harc kezdetének 15. évfordulója alkalmából rendezett luandai ünnepségeken a katonai egységek díszszemléje.

(CSTK — TASZSZ felvétele)

I

lyen örömtelenül kezdődött számomra ez az eset. Ha április tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel tizenegy órakor nem történik velem ez a szerencsétlenség az ambrízi kikötőből Luandába vezető országúton, bizonyára sohasem találkoztam volna Joao Fária parancsnokkal.

Késő e9te tértem vissza Angola fővárosába. Bár sietnem kellett, óvatosságból lassan haladtam. A zápor miatt az úttest víz alatt volt, és a víztó- csákről mint tükörről verődött vissza a reflektor fénye, s csak nagyon ne- j hezen lehetett felismerni az úton ékte- : lenkedő veszélyes gödröket. Éppen akkor estem bele az egyikbe, amikor azon törtem a fejem, milyen elfogadható és hihető indokot mondok a katonai járőrnek, hogy miért akarom éjjel megközelíteni Luandát. Az autóban való várakozás ideje hihetetlenül hamar véget ért.

| Két tagbaszakadt alak óvatosan közeledett az autómhoz, a gyönge fénysugár néhányszor végigtapogatta az autót, s máris ki kell szállnom. Kezem engedelmesen támasztottam a kocsi tetejéhez, és figyelmesen végignézem a járőröket. Tetőtől talpig tarka sátorlapba vannak burkolva, patakokban folyik rajtuk a víz. A magasabbik megkerüli az autót, szakértőén hajol az eleje fölé, és megcsóválja a fejét. Aztán előbukkan a gépfegyver a sátorlap alól és felém int. Ellenkezés nélkül engedelmeskedem a kimondatlan parancsnak, s máris a két katona között menetelek az egyre sűrűsödő esőben a Luandába vezető országúton. Félóra múlva, amikor erőt gyűjtöttem a tiltakozáshoz, hirtelen balra tértünk egy sáros, csúszós ösvényre.

Az alacsony téglaépület tele van katonákkal. Alsónadrágban szárítkozom a tűznél, és egyre növekvő étvággyal te- kintgetek a parázson fortyogó nyitott konzervdobozok felé. A katonák jellegzetes tarka, barna, sárga, zöld egyenruhában szolgálják fel az ételt, hangosan nevetgélnek, bizonyára nekem címezve is elhangzott néhány tréfa — különben nem zavarja őket jelenlétem.

— A papírokat, uram!

Az uram szót szándékosan hangsúlyozta a komor tiszt, átvette az angolai tájékoztatásügyi minisztérium által kiadott újságírói igazolványomat, sarkon fordult és eltűnt az oldalajtóm Mire leültem volna, már újra visszatért. Udvariasan mosolyogva, baráti szavakkal áraszt el — de csak annyit értek, hogy már nem vagyok úr, hanem elvtárs. Azonnal át kell mennem a hátsó helyiségbe, a parancsnok kéri.

Mozgékony, a haja dús, döndör sörény, a szakálla ritka, az egész arca himlőhelyes, telt ajkai közül nevetés közben állandóan kivillannak széles, fehér fogai — ilyen Joao Fária, a parancsnok. Meg kellett szoknom különös beszédmódját. Gyorsan beszélt, mint a gépfegyver, a szavak végét elnyelte, a nyelve egyszerűen nem tudott lépést tartani a gondolataival.

A szokásos kérdésekkel kezdte: hogy érzem magam Angolában, mikor érkeztem, mit láttam már stb. Türelmesen

végighallgatta rendezetlen mondataimat eddigi benyomásaimról, majd átvette a szót:

— Bizonyára volt alkalma beszélni gazdasági dolgozóinkkal. Mit mondtak önnek? Panaszkodtak. Aki a közellátásban dolgozik, panaszkodott, hogy nincs szállítóeszköz, a mezőgazdaságban dolgozók azt mondták, nincs élelmiszer és így tovább. De mindegyik úgy fejezte be a mondatot, hogy... ezért fő feladatunk... stb. No, nem! Ezek nem egyszerű feladatok, ezek lét- fontosságú követelmények, nélkülük Angola nem élhet meg. Gondoskodni kell élelmiszerről, meg kell indítani az ipari termelést, fel kell újítani az ültetvények megművelését — ezt meg lehet és meg kell csinálni, de nem szabad a programot összetéveszteni a kötelességgel. Tudja, hogy mi a programszerű alapfeladatunk most? ... Az Angola felszabadításáért küzdő népi mozgalomból pártot szerveznil

A parancsnok fején találta a szöget. Valóban, jelenleg Angolában a mindennapi élet felgyülemlett problémái látszólag elvonják a legfontosabbról a figyelmet. Az MPLA (Angola Felszabadításáért Küzdő Népi Mozgalom) állandóan rámutat arra a téijyre, hogy a program lényege nemcsak a felújítás és rekonstrukció, hanem a társadalomnak alapjaiban való átalakítása. Az utóbbi hat nap alatt az MPLA vezető tisztségviselői — A. Neto elnök, Caroloso Rosy, a gazdaság koordinációs és tervezésügyi minisztere, L. La- ry, az MPLA politikai irodájának tagja — nem véletlenül hangsúlyozták beszédükben azt a fontos követelményt, hogy az MPLA-t párttá kell alakítani. Sőt Neto köztársasági elnök kiemelte, hogy: „Csak akkor mondhatjuk, hogy hazánkban győzött a forradalom, ha az MPLA a munkásosztály és a földművesek pártjává alakul.“

Idéztem Fária elvtársnak az elnök szavait, ő elégedetten nevetett és hozzáfűzte:

— Igen, szükségünk van az erős és fegyelmezett pártra, az új jövő felé vezető Igazi vezető erőre. Nagyon helyesen állapította ezt meg az elnökünk — a forradalom csak akkor fog győzni. Tehát nem kis probléma megoldása áll előttünk.

Fária néhány percre elhallgatott, elém tolta a megmelegített húskonzervet. Evőeszközül egy kés szolgált, a gulyás — ugyan kenyér nélkül —, de jobban ízlett, mint a luandai Tropico szálloda éttermében a rántott poíip. Az evést versenytempóban, jóformán egyszerre fejeztük be. A felkínált cigarettát köszönettel fogadta el.

— Ma délután érdekes párbeszédem volt — veszi fel a beszéd fonalát újra a parancsnok. Figyelmesen hallgatom.

Elbeszélése az átalakulás időszakát dokumentálja, melyet az MPLA átél. Joao Fária bejárta Angola északi körzeteit, hiszen tökéletesen ismeri azt a vidéket, ott harcolt mint partizán, később Róbert Holdén bandái elleni harcban a hadsereg egyik alakulatát irányította. Most az egész országban a nemzeti bizottságokat, a népi hatalom alapszerveit alakítják meg, a parancsnok kíséretével együtt vándorol az országban faluról falura, meggyőz, agitál, segít, és magyarázza az MPLA Központi Bizottságának az irányelveit. Beszélgetésünk színhelye, az elhagyott farm tőszomszédságában van egy falu, amely kb. háromezer lakosú. Ott több mint három hónapja alakult meg a nemzeti bizottság. A falu vezetői és funkcionáriusai, ahogy mondani szokás, mintaképül szolgálhatnak. Jól végzik a munkájukat, sőt még a környező falvakban is segítenek mint instruktorok. Fária elvtársnak itt nem volt nehéz dolga. A népi hatalom képviselőivel folytatott baráti beszélgetés közben érdekes vita kerekedett.

— Képzelje — hadarja izgatottan a parancsnok —, maga a tanács elnöke, aki kiváló ember, régi harcos, kijelentette, hogy nem érti, miért kell az MPLA-t párttá átszervezni, neki nincs szüksége igazolványra ahhoz, hogy forradalmár legyen. Néhány elvtársunk ilyesféle illúziókban él. Még őket is meg kell győznünk, hát mit várhatunk a többitől, akikből a mozgalmunkban elég sok van.“

Csodálkozva vontam fel szemöldököm: — Miféle „többi"?

\ MPLA vezetősége A. Netoval “ JtXJLé az élén és más elvtársak is feltették ezt a fontos kérdést, aki tagja lényegében az MPLA-nak? Mi a helyzet ma a szervezetünkben? Tagjai mindazok, akik a független, szabad Angoláért küzdöttek, de a tagok elképzelése közelről sem egységes arról, hogy milyen is legyen a szabad Angola! Akadnak olyanok is. akiknek az

új forradalmi kifejezések okoznak fejfájást.

A parancsnok rövid és világos meghatározásai több oldalról megvilágították és kiegészítették azokat az ismereteimet, melyeket eddig gyűjtöttem össze a fővárosban. Fegyelem, rend, a szélsőbaloldali megnyilvánulások éles kritikája és a reakciós erők egyre nö- kevő aktivitásával szembeni éberségre való állandó felhívás — ez a napi angolai újságcikkek és az MPLA élvonalbeli vezetői felszólalásainak a lényege. Természetesen a MPLA vezetősége nem a legsötétebb reakciós erőkre gondol, hiszen az exponált személyek már nincsenek az országban. Ök fegyverrel a kezükben harcoltak az agres*- szórók oldalán, a felforgató szervezetek bandáiban. Szétzúzták csoportjaikat és kiűzték őket az országból, liás politikai erőkről van szó, azokról, akiknek Angola igazságos társadalmi felépítésével kapcsolatos nézeteik most kezdenek eltérni az MPLA jelenlegi vezetőségének az elképzeléseitől.

S ezeknek a politikai erőknek jelentős pozícióik vannak az országban, sőt behatolnak még az MPLA-ba is.

A parancsnok hirtelen felugrott, egy durván megmunkált pádhoz sietett, amelyen papírhalmok, nyomtatványok,- újságcsomók voltak. Lázasan keresni kezdett köztük, miközben néhányat a földre ejtett, s a végén — az elmaradhatatlan mosollyal az arcán — kezében tart egy elnyűtt újságot:

— A Journal di Angola háromnapos száma. Olvasta?

— Már három napja nem voltam Luandában — válaszoltam.

Fellapozza a második oldalt, és hangosan olvasni kezdi a szöveget:

„Lucien Lara elvtárs, az MPLA KB politikai irodájának tagja megnyitotta a mozgalmunk aktivistái részére rendezett iskolázást. Többek között kijelentette ... A reakciós erők, pontosabban mondva azok az angolaiak, akik nem nyugszanak bele Angola szociális! ta jövőjébe és így átállnak a reakciói oldalára, megkísérlik belülről aláásni az MPLA-t... Belépnek a mozgalmunkba, s igyekeznek felőrölni annak akcióképességét ... leggyakrabban szélső- baloldali frázisokkal álcázzák magukat.“

J

oao Fária lassan összehajtogattál az újságot, szórakozottan cigaretta után nyúlt, majd folytatta:

— Valóban úgy fest, mintha nálunk semmi sem menne könnyen, minden körülményes. Angoláért már két csatát megnyertünk. Az első 1974. április 25-én fejeződött be, amikor összeomlott a portugál fasizmus. A második ütkövet néhány napja ért véget, amikor az utolsó agresszor is elhagyta országunkat. S most vívjuk Angola jövőjéért a harmadik ütközetet, de erősek vagyunk, és hiszünk erőnkben!

Aztán még sok mindenről beszélgettünk. Reggel felé azt gondoltam, hogy vissza kell mennem az autóhoz egy újabb jegyzetfüzetért, d i nem volt rá szükség. A farm előtt felbúgott egy autó, s ugyanaz a tiszt, aki nem éppen szívélyesen fogadott, belépett, és udvariasan jelentette a parancsnoknak, hogy az újságíró kocsija rendben vari.

Röviden búcsúzott tőlem, az angolai forradalmárok köszöntésével, különös kézszorítással. A farm fehér fala mellett, a kávécserjék végtelen sora között húzódó utacskán még egy kérdés jutott az eszembe:

— Fária elvtárs, mondja, miért szólítják önt mindnyájan parancsnoknak, hiszen még csak katonai egyenruhát sem visel?

Utoljára nevetett rám ragyogó arccal, széttárta karját, és kissé patetikusan kijelentette:

— T.alán szokásból! Hiszen Angola pldobta a fegyvert, és sarlót, ásót ragadott! Megnyugodott?

Kitűnő hangulatban távoztam. Ilyep találkozást az ember nem felejt el soha. Jókedvem még a luandai jó barátom szomorú képe 9em rontotta el, akinek kissé megkarcoltan adtam visz- sza az autóját.

Luanda, 1976 április

MILÁN JELINEK

Luanda lakosai támogatásukról biztosítják az MPLA-t.

(CSTK — ZB telefoto)