Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-20 / 25. szám

*»­I t0- ardí- :síro- álom Ti- •oboz ebé- endő hal yom- ímba zseb­sonló 3 ak- érez- n vi- rvosi tóga­ísöny­itom. ómra itszer télén nem icsát. kez­idebb y bő­ének, ül be ez a cinek őrzet tette, télié­in, de nyör- verte Végül kel­redes n«két jb le­bban, Nem lásan :st... íred a vagy ami- íozott en jól t kő­ikkor gon- in fel- ágom umra. gy fe- ádéz- őban, ián a meg- Sború üllött einek nyira ussné igten- eg nö érien át a s vo- torto­miatt aglás a be­zonyt vészt, zony, Apol­hízel- 6 is Ilyen k az kolá- ayug- :ak a tének igyok 51. a fe­Meg Más öven- t eb­téhez g el- etsé- , aml- ezték ittam ment azott 5Iyes, hogy Ivan Bunyin: Balga, aki azt képzeli, hogy korlát­lan joga és lehetősége van bármikor ezen az osztályon utazni! A szín: Ceylon, Colombo; idő: 1911 március. Reggel van, még nyolc óra sincs. De a hőség már pokoli, sűrű és mozdulatlan, ilyen lehetett ama ször­nyű vihar előtt, amellyel az özönvíz bizonyára kezdődött. Talpig fehérben, fehér sisakban ülök az izzó, lakkozott kis kétkere­kű hintóbán, amelynek vékony rúd- jai között ütemesen és erőteljesen, kissé előrehajolva vágtat egy magas és fekete, pompás, izmos meztelen­ségével csillogó tamil férfi. angol, és elém dob egy első osztályú jegyet. Dühbe gurulok, és körülbelül így ordítok: — Ide hallgasson, torkig vagyok az egésszel! Én meg akarom ismerni az ország minden sajátosságát, az egész életét, valamennyi lakóját, még azo­kat a „megvetetteket“ is, mint önök igen szívesen nevezik a színes embe­reket, akiknek természetesen nincs pénzük arra, hogy első osztályon utazzanak, meg nem is mernek. De valahányszor a harmadik osztályba akarok beülni, harcot kell vívnom a pénztárossal! Én határozottan és vi­lágosan harmadik osztályú jegyet ké­rek ... A szavak hasonló hangzásá­val visszaélve azonban minden alka­lommal letorkolnak, bolondítanak: „First eláss, ezt akarja mondani?“ Nem, third classl — ordítom. Mégis első osztályú jegyet dobnak elém. Visszalököm —• és akkor a pénztáros, a méltatlankodástől és a csodálko­zástól magánkívül, hát lehet-e fehér embernek ilyen alantas, esztelen óha­ja, hogy színesekkel együtt üljön — szintén kiabálni kezd, holmi boga­rakkal rémít, amelyek átragadhat­nak rám a *színesekről, főként pedig kioktat: Itt senki, egyetlenegy fehér ember sem utazik harmadik osztá­lyon, ez nem szokás, nem illik, fel­háborító! Én pedig határozottan kijelentem: — Száz szónak is egy a vége: le­gyen szíves azonnal adja ki a jegyet, amilyet kérekl Végül is a pénztáros beadja a de­rekát: dühkitörésemtől meghökkenve, egy pillanatra megdermed, aztán hir­telen mozdulattal elém dob egy har­madik osztályú jegyet. Diadalmasan helyezkedem el a ko­csiban, és várom útitársaimat, ezeket a „megvetett“ színeseket. De mi a fene: csak nem jönnek I Fülkém mellett meztelen, futó lá­bak szüntelen tompa surranása hal­latszik végig a peronon. De folyton elsuhan mellettem, egy­re csak el, tovább — miért? — Megvan: a sisakomtól ijednek meg, a fehér ember fehér sisakjától. Leveszem a sisakomat, a sarokba húzódom, és megint várok — de me­gint hiába. „Hát most miért nem jön senki? . tűnődöm. — Hiszen most már nem látnak?“ Felugróm s kihajolok az ablakon, hogy rájöjjek a dolog nyitjára — és nyomban megvan a magyarázat, még­hozzá igen egyszerű: fülkémre kré­tával, nagy betűkkel ráírták, foglalt! Alighogy beszálltam, máris ráírták: foglalt! Kiverekedtem az igazamat — mondom magamban — kicsikartam egy harmadik osztályú Jegyet, hát nesze neked: ülj magadban, te hü­lye! És száguld, száguld a vonat a va­kító hőség tengerében, amely e sze­met gyönyörködtető paradicsomi föld­re árad az égből, s élesen verődik vissza a kerekek csattogása, a virág­zó őserdők falán, amelyek vég nél­kül suhannak hátrafelé, az ablakok mellett. — Kurumba-a! — kiáltják búsan, csengő hangon az állomásokon a kó­kuszdióárusok, miközben tompán sur­rannak fülkém mellett a szaladó, meztelen lábak. És a következő megállóhelyek egyi­kén tolvajként osonok át a negyedik osztályú kocsiba: zsúfolásig tele van ülő és állő, fekete és csokoládébarna testekkel, csak a cipőjükön fityeg egy izzadtságtól nedves rongydarab. GELLERT GYÖRGY fordítása A pályaudvarra igyekszem, hogy el­utazzam •— például Anaradhapurába. És már előttem a tér, üres, fehér, vakító, mögötte pedig a pályaudvar még vakítóbb, fehér épülete: való­sággal félelmetesnek látszik fehérsé­gével a hőségtől halvány égbolton. E fehérség s a napfény közepette a tamil fekete teste és hosszú, fekete haja szinte égeti a szemet. A pályaudvar épületében kelleme­sebb a levegő, mindenütt meleg lég­huzat árad. Leveszem sisakom, megtörlöm ve- rejtékes, jeges homlokom — amely­nek csontja szinte érezhető az izzad­ság miatt — és a peronra vezető ajtóhoz sietek. A magas és lomha, fehér tetős és fehér ablakfüggönyös vonat már in­dulásra készen áll. A pénztárbódéhoz szaladok, útközben éppen annyi pénzt veszek elő, amennyibe egy har­madosztályú jegy kerül Anaradhapu- rálg, és odakoccantom a bódéból ki­néző angol felé. — Third eláss, Anaradhapura! Har­madik osztály, Anaradhapura! — First eláss? Első osztály? — kér­dezi az angol • , — No, third eláss! — kiáltom. — Yes, first eláss! — kiáltja az ■ ÖNKÉNTES BEISMERŐ VALLOMÁS Kolotuhin felügyelő a táskájába rakta az aktáit és hazakészülődött, amikor kopogás nélkül berontott egy magas, nyurga férfi. — Megengedi? — kérdezte, és vá­laszt sem várva leült Kolotuhinnal szemben. A felügyelő az órájára pil­lantott és elkomorodott. Láthatóan nem tetszett neki a látogató. Főleg a meghatározatlan színű szemei nem tetszettek neki. — Hallgatom — mondta Kolotuhin. — Nos, figyeljen — mondta halkan a férfi. — Egy élelmiszerüzlet főnöke vagyok. El tudja ezt képzelni? — Persze — mondta Kolotuhin és most már érdeklődve nézte a vendé­gét. — No és mi történt? — Hol Is kezdjem? Szóval azelőtt mint közgazdász dolgoztam. Nos, megvolt a fizetésem, de semmi mel­lékes. És egyszercsak — üzletvezető lettem! — Kezdetben persze tartom magam. Hiszen megszoktam, hogy csak a fizetésből élek. De aztán el­kezdődik a gúnyolódás. Ez is jó üz­letvezető, ha még a szerencséjét sem tudja'' kihasználni. Aztán szinte ész­revétlenül elkezd motozni az agyam­ban a gondolat: milyen üzletvezető is vagyok én, ha még annyim sincs, mint egy stadioni virsliárusnak! Va­gyis a rang kötelez. Érti? — Hogy ne értenéml — Bizony — mondta a vendég és felélénkült. — Elválok tehát a fele­ségemtől és fiatalabbat veszek el. Hi­szen csak egyszer élünk! Bundák, ék­szerek — tőle nem sajnálom. Ha vil­la, hát legyen villa, nem valami ku­tyaól, érti? A nyáron pedig a Krí­men nyaralunk. No meg nem járha­tok holmi Moszkvicson, amikor az új Volga olyan elegáns. Meg kell mutat­nom a barátaimnak, ki vagyok, mi vagyok. Ha már megvendégelem őket, hát emlékezzenek rá, amíg csak él­nek. — Értem — mondta Kolotuhin és egy halom papirost helyezett az asz­talra. — De hiszen ön is tudja — sóhaj­tott az üzletvezető. — Az égből sem­mi sem pottyan... Az eladóktól el­csípünk a százalékból. Magasabb áron adjuk a leértékelt árut, a feketén vá­sárolt árut... Szóval, mondjuk össze­dobtam tizenötezret. Mi jár érte? — Azt a bíróság dönti el majd, nem én. De hát, köztünk legyen mondva, olyan tizenöt évre számíthat. — Tudom, tudom. De az önkéntes beismerő vallomásért valamit csak elengednek belőle, nem? A felügyelő az üzletvezető kopott szürke kabátjára tekintett, meg a gyűrött sapkájára, melyet a kezében szorongatott és Jelentőségteljesen ka­csintott. — Ügy is szokott lenni, hogy vala­ki beismerést tesz, és közben azt a húszezret valahol jól elrejtette. — Kizárt dologi — jelentette ki a férfi energikusan és mereven maga elé nézett. — A kivizsgáláskor úgyis mindenre rájönnek. Mennyivel csök­kentik tehát a büntetést? — Azt még nem lehet tudni — fe­lelte Kolotuhin kissé békülékenyebb hangon. — De dlcséretreméltó, hogy eljött. Ezt a bíróság figyelembe ve- | szí majd. Lehet, hogy három évvel | kevesebb büntetést szabnak ki. Tes­sék parancsolni — papírt és tollat tolt az üzletvezető elé. — írjon. Min­dent úgy írjon le, ahogy van. És fő­leg a számokat. A férfi egyáltalán nem reagált a felügyelőnek erre a gesztusára. Kiné­zett az ablakon, melynek párkányán galambok sétálgattak. — Hát az bizony kevés ... Csak há­rom év — sóhajtott. — De lehet, hogy több is? Nagyon szépen köszö­nöm a felvilágosítást. Akkor hát me­gyek dolgozni. — Attól tartok, hogy egy időre munka- és tartózkodási helyet kell majd változtatnia — mosolyodott el önkéntelenül Kolotuhin. — Hová menne? írjon csak le mindent úgy ahogy voltl — Ahogy volt? — csodálkozott a férfi és kezébe vette nagy aktatás­káját. — Még nem volt semmi. Hi­szen engem csak ma neveztek ki üz­letvezetőnek! SÁGI TÖTH TIBOR fordítása iának léből. § a 'S ! 5 e 'to ► S ■p. a ? o Umási Róbert illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents