Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-20 / 25. szám
Jevgenyij Vinokurov versei » smmm kakám Egy moszkvai udvar mélyén dinnyét eszik egy gyerek, úgy eszi, mintha játszana egy nagy, zöld-piros szájharmonikán. A társa nézi és kunyerái belőle Az első dünnyög és tagadóan rázintja tejét. A másik képen üti. S már egymást tépve hemperegnek a földön. Egyszer vaskos könyvet kellene írni csak az időről, és kimondani végre nincsen idő. Múlt és jövő a jelen kovácsolt pillanatába sűrűsödik. Én azt hiszem, hogy az ember, mind aki élt, aki él, s aki majd születik mo is él Ezt o témát kellene végre kimerni, mint katonák az utolsó cseppig a csajkát. Az a két gyerek ott... Lehet, hogy én vagyok valamelyik? Ki lépdel ott? Körötte zsong az utca. Vándor? Bolond? Vagy bölcselő talán? Ballag Bőre idegekig lenyúzva. Megy, megy a népes utcán tétován. Mit vall? Miben hisz? Mi jár a tejében? Látni: amit forgat, gyötrő, nehéz. Ö, hogyan retteg, hogy hozzá ne érjen óvatlanul érdes emberi kéz! Párharcra állt ki erre a világra, de ez mit sem változtat lényegén. Sújthatja egy kis porszem is halálra, amit micsak lefújunk könnyedén. // & Mellém ül enni. Asztalon az étel. Rám szól: egyél! És megadom magam. Csörömpöl, istennő, a sok edénnyel. Olvas. Söpör. Szalad, mert dolga van. Mezítláb ténfereg öreg zakómban, vagy fölveri a konyhát éneke. Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban? Csak ennyi: elmegy - meghalok bele. Talált-tárgy osztály hogyha nyílna a halhatatlan időben ott megtalálnád Savonarola házicipőjét, Shakespeare kapcáját, s Homérosz csíptető-üvegét. A U' Az atmoszférán át rakéta surran, s megáll egy langyos fényű csillagon... Elvész nyomod majd lázas századunkban, te kedves lélek, eltűnsz egy napon. Bókolva húztál súlyos díszkoporsót, harcba rontottál, mint a förgeteg, dőltél ekébe, hámba. Fáj a sorsod, szomorú állat - úgy szerettelek! Cigány kantárján, vásár-sokaságban nem ágaskodói, súnyva füledet, és a kihűlő arcba fújva lágyan, a halott huszárt nem költögeted. Irgalom és düh egytestvér volt benned, egyszerre voltál gőgös és szelíd, vittél koronás és felséges terhet, s vitted a szegény kínja-nyűgeit. Te elkocogsz most, mert ütött az órád, mély mély korokba. Senki sem keres. Postakocsis-bánattal hadd csapok rád utoljára, szilaj ostorhegyes! Egy-egy palánk mellett még látni téged: ott dörgölődzői, lábad szétveted, megcsúfolt csoda, óllasz. Az ítélet elhangzott már szelíd fejed felett. Hana Gustabová: Átváltozás (tusrajz) 474/ m'z Életed hosszán akármennyi út sara-pora csábított - hív apád háza. Visszamennil Csizmád sarokba állítod.- Fiam! - motyog elédbe lépve apád, vénséges, reszketeg. Fiúságod viszed elébe s vigyázva lábához teszed. És bár szokatlan már a viskó, újféle öröm lángra gyújt, poharak s nők közül kisikló, hazatért tékozló fiút. Kihűlt mezőre szállt az este, és távol ének zengedez - de az ér-hálós kézre esve mindent, de mindent elfeledsz. RAB ZSUZSA fordításai s 1978. VI. 20. F urcsa tréfája az élétnek, hogy Ju- rij Ritheut, a tőlünk nagyon messze, a magas északon élő nép íróját előbb ismertem meg személyesen. mint regényét elolvastam. Méghozzá meleg déltengeri napsütés alatt, Bakuban, a Szovjet Irodalom Napjai Azerbajdzsánban nevű rendezvény egyik rövid pihenő idejében, amikor ő egy csésze nescafé mellett nemsokára magyarul is megjelenő új kötetéről mesélt nekem. Szavaira fölcsillantam. Hogy is ne. Számomra a csukcs nép o.y távolinak tűnt, mint az indiánok. Csak még kevesebbet tudtam róluk. S őszinte lelkesedéssel megígértem, ha megjelenik a regény, feltétlenül irok róla, hisz számomra roppant érdekes, milyen lehet a csukcs próza, és főleg milyen lehet a csukcs ember. S Ritht;u már a könyv fülszövegén vitatkozott velem: „Honfitársaimat a valóságnak megfelelően akartam ábrázolni, le akartam rombolni az egzotikus északról szóló mendemondákat“ Nos, mendemondákat lehet rombolni, lehet ragaszkodni a valósághoz — gondoltam —, de hogy ne lenne számomra ez a tárgy egzotikus? Képzeletbeli vitánk tartott, m g olvastam a könyvet. S tart továbbra is. Nem győzhetjük meg egymást. Ritheunak igaza van. Pontosabban művészi igazsága. A Mert ez a föld nem kell senki másnak című regény egy alapvető tulajdonsága kivételével szinte leliesen megfelel annak az európai regénytípusnak, amit utazási regény néven ismerünk, s amelynek legjobb darabjai annyi örömmel töltöttek el bennünket gyermekkorunkban, amikor már az idő könyörtelen válogató munkája után „ifjúsági“ irodalommá emelkedtek. Vad északi táj. vada* szat, hóviharok, szüntelen harc az elemekkel, felfedező utak és hájók a jég rabságában, prémkereskedés, egymásra utalt, furcsa hiedelmekben élő emberek, s a kalandok végtelen sora, mint szerkezeti elv... Az az egy kivétel azonban roppant fontos, mondhatnám teljesen megújítja a klasszikus kereteket. A regény nézőpontjáról van ugyanis szó. Ki néz kire. A régi történetekben az európai ember nézett a bennszülöttekre. A felfedező, aki egyszerre volt civilizátor és példakép hite szerint, gyarmatosító és kultúrarombolő szerepe szerint. Most Ritheunál megfordult a szempont. A bennszülött az ember, aki csodálkozva néz a tőle Idegenekre, s igy nemcsak a bennszülöttek világára vethetünk bensőséges tekintetet, hanem hű és megdöbbentő tükörben pillantjuk meg önmagunkat is. E tekintetben a látvány az iró szándékát igazolja, hisz a csukcsok szeme lát igazabbul, mert náluk nem válik ketté az önmagukról1 rajzolt kép és a történelmi szerep. S az igazlátó bennszülött szem furcsáikodva, de képmutatás nélkül tekint a fehér emberre, akit civilizációja már olyan messzire kilendített az elemi erkölcsi elveknek nemcsak gyakorlatából, de már-már ismeretéből is, hogy látszólag a két világ szinte kibékíthetetlen. S ezt a látszatot cáfolja meg john, a csukcsok közé települt tengerész, aki nem a fehér civilizáció hibáit terjeszti, hanem a bennszülöttek magas erkölcsi elveit veszi át. S ebben az „egyenlő az egyenlővel“ szituációban derült ki — mert ábrázolódik —■ Ritheu igazsága, az, hogy lehetünk véletlenül fehérek, véletlenül csukcsok, de mindnyájan szükségszerűen elsősorban emberek vagyunk. És mégis. Nekem is igazam volt. Mert számomra igenis egészen különös egzotikumot jelentett a csukcs ember. Már csak azért is, mert a XX. század elején is még szinte ősközösség! társadalomban — mindenesetre az eredendő vétektől, a magántulajdontól érintetlenül élt. Primitív viszonyok között, ez vitathatatlan. De nem primitív, hanem egészen magasrendű emberként. Ritheu nagy irói érdeme, hogy nem idealizálja a létezésnek ezt a primitív formáját, nincsenek, illúziói a „boldog vadember“ felől, mint például á felvilágosodás irodalmának. Az ő népe' végtelenül kiszolgáltatott a természetnek, nyomorúságosán szegény, s a mohó kapitalizmus érintése éppúgy tragikusan megzavar a, mint a szocialista forradalom jóindulata. A pisztolyra értetlenül tekintenek a puskához szokott vadászok, hisz mire való az olyan fegyver, ami a vadállatok ellen használhatatlan, viszont az embert meg lehet vele ölni, ami egészen képtelen gondolat. Szaporíthatnám vég nékül a példákat, hogy az európai élet és gondolkodás és a csukcsok felfogása között milyen szakadékszerű a határ. És mégis. Ritheunak van igaza. Mert a csukcsok — minden nehéz ellentét és bizarr konfliktus ellenére ma egyenjogú tagjai a szovjet népek családjának. írásuk van, sőt, Ritheu a bizonyíték rá, írójuk van, regényük van, igazi európai regényük, előkelő irodalmi családfával. S remélem, mégis igazam van. A csukcsok eredeti, eredendő gondolkodása engem tisztelettel, irigységgel tölt el irántuk. Míg a regényt olvastam, Johnhoz hasonlóan letelepedtem közöttük, s arra gondoltam, sokat tanulhattak a fehér embertől azóta civilizációban, gazdaságban, termelésben, talán még vadászatban is. De mi is sokat tanulhatunk tőlük. Tálán az egyszerű erkölcsi elveket. Mert azokat mi történelmünk évszázadaiban sokszor elfelejtettük, vagy sutba dobtuk. Aztán az emberi érintkezés szabályait. Amit sokszor újra rendeztünk már. De sosem hiánytalanul. S így az egész emberiségnek is van mit tanulnia a^ „egzotikus“ északiaktól. Akik tehát olyanok, mint mi vagyunk. És másmilyenek is. És ezért van, hogy Ritheunak is igaza lehet, amikor a csukcsokban felmutatja az általános emberit. S nekem, az olvasónak, a távoli nép fiának, is lehet valami igazam, ha a csukcsokban felfedezem az eredeti színt. Ahogy Ritheu könyve is eredeti szín egy évszázados múltra visszatekintő európai regénytípusban. Épp ezért a szintézisért olvastam a regényt oly érdeklődve és oly szeretettel. És ezért tartom sikerült, érdekes munkának is. BÁRDOS PÁL A i CSUKCSOK ÍRÓJA 1 Jurij Ritheu regényéről
