Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-20 / 25. szám

sildes sapka csak a szemet árnyékolja, az arc nagy részét szabadon hagyja. Szeme alatt az egykor feszes bért könnyzacskóvá gyűrték az évek, árkaiban elvétve csillan egy-egy verítékcsepp. Pedig nedvszívó ereje van a napnak, a kiskertben a szikkadt földet nézik a virágok.

A kerítésre támaszkodik. Egyszer, anyám falujában egy idős paraszt faragta szobron láttam így öreg juhászt pihenni: meghajolva, s mégis egyenes derékkal.

Jó lenne tovább figyelni őt. De nincs jogom meglopni más csend.ét, magányát.

Az öregasszony sietősen, tenyérrel seper le egykét morzsát a székről meg a viaszosvászon térítőről. Nagyanyám is így adta meg a tisztességet a váratlan vendégnek. Most már nekem is. jó lenne felkeresni. Lehet, megteszem útban vissza, a főváros felé. A kamarában meglelném a régi fakardot: — nem engedte, hogy felaprítsák gyújtósnak.

Talán a hasonlóság, a fekete ruha meg az apró mintás kötény teszi, hogy egy pillanatra megszűnik a jelen, s húsz évvel ezelőtti események jutnak eszembe.

Kihagytam valamit. A kezekről feledkeztem meg. A kötényre ejtett, félig nyitott kezekről, melyek

— Még most is él egy édesbátyám Bélyben, tiz esztendővel idősebb.

— A mostohámtól Is voltak féltestvéreim. Nyolc éves lehettem, mikor meghalt apám. Az iskolában csak öt osztályt jártam. A vége felé, két évig nem laktam a mostohámnál, a Fülöpéknél meg a Sápo- séknál szolgáltam. Ételért. Aztán hazahívott, mondta, hogy most már tudok keresni is.

— Kilencszáztizenháromban megszöktem tőle, elmentem kőművesinasnak Leskó Jánoshoz. Adott kosztot, kvártélyt, hát elszegődtem három évre. De nem szabadított fel, mert segéd lettem volna, a segédnek pedig fizetés ári Hiszen ő volt a bíró is a faluban. Csak tizennyolcban, akkor szabadított fel, mert megkaptam a behívót. Besoroztak.

•

— De sok magyar katona esett el a Piavénái, az olasz fronton! Egyszer ránk engedték a folyót. Valami gátat vágtak át. Sokan benne fúltak. Engem kimentett valaki, kórházba vittek, majd hazaküldtek lábadozónak.

Csendben mozdul a sarokban Csordásné, ne recs- csenjen szék, ne csusszanjon papucs. Mert a férfiembernek a katonaemlék a legszebb, akkor hallgatni kell. Az asszony abba amúgy sem szólhat bele. Pedig hallotta már , nemegyszer, lehet, pontosabban tudja azokból az időkből, amikor az embere emlékezete még nem volt foghíjas.

— Tizennégy mázsa gabonáért meg fáért egy évre, ennyiért voltam kommenciós a Majláth gróféknál,,

Csordás Mihály (Molnár János felvétele)

„ilyen meg olyan vörös kommunista“. Ezért kidobatott. A mostohám azonnal szaladt az irodába, kö- nyörgött, hogy kell az a kis kereset, sok a gyerek, vennének engem vissza. Ügy is lett, de én akkor már nem mentem, elszegődtem kőművesmunkára. Soha többet nem mentem haza ...

— Huszonháromban megnősültem, huszonnégyben pedig beléptem a kommunista pártba. A feleségemmel tizenkét évig éltünk, meghalt szegény. Egy fiunk meg egy lányunk volt. A lányom Budapesten él. A fiamat öt éve temettük. A mostani feleségemet harmincötben vettem el.

— Kilenc gyerekünk született, ketten, az ikrek, meghaltak. A többi, hál’ istennek, mind megvan.

— Hárman még idehaza vannak — szólalt meg az asszony reggel óta először.

Öröm csillan a telefüstölt konyhában.

Az unokák szeretnek itt... Bizony, még hárman itthon vannak... Az emlékek mozdulatlanná merevítik, csak a két tenyere nyílik széjjelebb, mintha várnának azokra, akiknek e két hívó tenyér jelenti az otthon melegét. Akik az új lakásból ide jönnek haza. Arra gondolok, talán ő is rongyba csavart forró téglát tett télen az ágy végébe, hogy ha kialszik a kályhában a tűz, ne fázzanak az apróságok.

zavartan simogatják a ruhaderekat, ha városi emberrel kell paroiázni.

Fehér inget akar ölteni, mondom, pem kell. Meg borotválkozni se.

— Megjártam tegnap Királyhelmecet. A ház miatt... Ezt, az enyémet lebontják. Üt épül ide. Jöttek, kérdezték, hogy meg tudnak-e győzni. Mert az öreg ember ragaszkodik a szokotthoz, nehezen viseli az újat. Mondtam, engem nem kell győzködni. Nem örülök, de ha muszáj, akkor elmegyek. Helmecre. Itt kifizettek, s abból vettem ott házat. Újabbat, mint ez. De ebben születtek a gyerekek...

Sűrűsödik a csend. Sokat szív az öregember, gondolom magamban. Vajon hány kiló dohányt szívott már el? Hetvenhat éves.

Szeretném tőle megtanulni a hallgatást. Sokáig azt hittem, akik keveset beszélnek, nincs is mondanivalójuk.

Két mondat között, míg a kredencen csak az óra ketyeg, van időm utánagondolni a szónak, körültapogatni, megforgatni, s ha kell, kiegészíteni azzal, amit nem mondoti ki. Talán mert nem is lehet. Mert szavaihoz hozzátartozik a sarokban ülő fekete kendős asszony néma bólogotása is. Meg az asztal mögött a dikó — ugyanolyan kemény, amilyenre én is emlékszem a gyerekkoromból. Csak a takaró világosabb rajta? Talán.

— Még azt sem mondhatták rám, hogy suttyó legényke, annál is kisebb voltam, amikor egyszer iskolából mentünk hazafelé. Nadrágom nem volt, hát egy hosszú, piros viganót adott rám a mostohám. Ma már ilyen nincsen. Hát amint megyünk, megállít egy asszony. Már előtte is igen nézett. Kié vagy? — kérdezte. A Csordásé, aki fütő a grófnál — mondtam. Erre fogta, oszt felemelte a viganót, hogy lássa, fiú vagyok-e. Akkor te vagy a Miska, igaz-e? Aztán mondta, hogy ő a keresztanyám. Merthogy nem Ismertem őt.

Derűsen meséli, az anekdotázók jóízű modorában. Pedig a történet nem is olyan vidám. Talán azért lehet megmosolyogni mert bánat és szomorúság után jöhet csak a derű. A megbékéltető, a bölccsé tevő.

— Tudja, mostohám volt nekem, anyám meghalt, mikor még hároméves sem voltam. A hat testvér közül én voltam a legkisebb, apámnak asszonyt kellett hozni a házhoz. Hát őt hozta.

amikor jött a forradalom. Akkor halt meg az egyik bátyám Ipolyságon, a kórházban. Ű is az olasz fronton kapott fejlövést. Tizenkilencben rendes sorozás volt Királyhelmecen, beálltam hát vöröskatonának. Gondoltam, nincs hasznom úgyse, hogy a grófnak dolgozok

__

— Miskolcon beosztottak a menetszázadba. Mondták, hogy Tokajba megyünk harcolni. Kun Béla meg a hadserégparancsnok tartottak seregszemlét. Már nem tudom, hány ezren voltunk akkor ...

— Mindenki tudta, hogy a románok már benn járnak az országban, mi meg másnap átkeltünk a Tiszán, egyenesen Nyíregyházára mentünk. Akkorra kiverték onnan a románokat, de másnap újra támadtak. Visszaszorítottak minket, neki a Tiszának. A csónakban nem volt hely, hát csak a szélibe kapaszkodva menekültem .

A mennyezethez tapadó cigarettafüst vastag burokká dagad. Ajtót nyitunk. Orgonaillatot hoz az enyhe szél.

— Az volt a baj, hogy a parancsnokok úrifiúk voltak mint az Almássy gróf fia is. Reggelre mind eltűntek, magunkra maradtunk. Ezek tették tönlcre a Vörös Hadsereget.

— Hernádnémetiben két tűz közé kerültünk, ott fogtak el bennünket a románok. Az iskolában százötvenünket tartottak két napig bezárva. Őriztek is erősen. Aztán kivittek az udvarra, akkor adtak először enni — amit a népek összehordtak. Tejet kaptam, meg egy negyed kenyeret. A felit eltettem, éjszakára ide dugtam, be az ingembe. Ellopták volna, mert lopott mind, aki éhes volt.

— Onnan Szerencsre vittek, egy elkerített ligetbe tereltek mindünket. De enni ott sem adtak három napig. Egy reggel aztán bevagoniroztak. az a hír járta közöttünk, hogy Romániába visznek, munkára. Mégse úgy lett. mert a határról visszaszállítottak, s megint csak a ligetbe Sokan kaptunk huszonötöt a fenekünkre. Csak úgy semmiért... Nem volt hol mosakodni, oszt a felszakad! seb a melegben geny- nyesedett. Hason kellett aludni is. Aztán kaptunk egy cédulát és elengedtek. Gönci Gáborral lementünk Sárospatakra, ott bújtatott egy hétig a rokona. Mert hiába volt a román cédula, óvatoskodni kellett. Sárospatakról aztán vonaton utaztunk Agárdig, a kalauz holmeci volt, Dobosnak hívták, Ingyen fellett.

— Megint beálltam a grófhoz napszámba fát fűrészelni. De az öreg grófné nem tűrt meg, hogy:

— Nézze meg ezt a csekket. Kétszáz koronáról szól, mi, a szövetkezet alapítói ennyit adtunk az indulásnál, hogy legyen mivel kezdeni. így lett Perbe- nyiken szövetkezet. Traktor meg kombájn? örültünk a sovány lónak is, csak légyen mivel szántani.

— Negyvenhatban a kastélyban egy gyermekotthont létesítettek, gazdaság is tartozott hozzá. Ott lettem intéző negyvennyolcig. Akkor kezdték építeni esernyőt, az állomást, oda mentem, mint kőműves. 1963-ban lettem nyugdíjas, amikor a kórház építését befejeztük.

— A csendőrökkel csak május elsejéken volt dolgom, amikor szétvertek minket. Harminckettőben, harmincnégyben, meg rá egy évre is. Olyan erős volt akkor a párt, hogy majdnem kommunistát választottunk bírónak. Tóth Józsival meg Tóth Bénivel képviseltük a pártot a választáson, az urnánál álltunk, nehogy csaljanak a szavazatokkal.

— A második, világháborút szerencsésen megúsztam. Először Abaújszántóba vittek, mutattam az igazolást, hogy hat gyermekem van. A nagycsaládosokat pedig nem sorozták be, meg túl is voltam a negyvenen. Negyvenkettő augusztusában megint jött a SAS- behívó. Aztán csak kőművesmukán dolgoztam. Erődöt építettünk Csapon. Négy öcsémet mind kivitték a frontra.

— A felszabadulás után? Várion csak... Igen, ötvenben alakítottuk meg a CSEMADOK szervezetét, én lettem az első elnöke. Mindig beválaszottak a pártszervezet vezetőségébe, a munkában is, a falu- 1976. bán is. Még néhány éve tanácstag voltam, képviselő, ez a körzet, ahol lakom, ez tartozott hozzám. Most VI. 20. egy hete pioníravatásra hívtak meg. hogy beszéljek a gyerekeknek, miként volt azelőtt. Elnéztem őket. A piros viganó jutott eszembe ...

A füves udvart kitaposott utacska szeli ketté.

— Kár, hogy lebontják ezt az öreg házat. Jó volt itt nekünk. Az unokák Helmecre jönnek már nyáron. Ok könnyebben megszok ák majd... az öreg fát már nehezebb átültetni.

A kapuig kísér, öregesen int. Talán nem tőlem, a háztól búcsúzik.

MALINAK ISTVÁN