Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-13 / 24. szám
fölött mindennap meg- ipek. Ebből tudni, meg ról, hogy a háború még >ít a családnak, szereti lovagoltatja elát. )k. ipok. nek az őszi esők. a maeltűnik a földről. Nem sset sosem nehéz eltün- ozatlan földek gazt ter- ibit pedig a nap égette )osabb helyeken maradt g nem ért véget. Kas itt kiáll az udvarra, né- idarakat, amikor visszaélésből. Tenyerét napnál ja, úgy bámulja a y telnek a hónapok, egy- ), egyre zárkózottabb. .. pedig még nem láott lövést. nég. Éppen hogy csak nap. Kas még alszik, g, hiába bírja a villát, kaszát. g ... Nagyon is gyeKas „Fekszem a földön. A tarlón. Fölöttem a tenger, könnyű fehér hajócskákkal. Közöttük a nap. Nincs már ereje. Nemsokára elalszik ő is. Fekszem a földön. A kékségben egy ca- fatnyi lomb bornul, vörösödik. Itt az ősz. Itt a pihenés... Két nap múlva eső veri az ablakot, áztátja majd a földet Hetekig tart, mire átázik. Az eső szüneteiben felszántjuk majd a táblákat, s jót alszunk tavaszig. Ilyen a világ. Ez a törvénye ... Fekszem a földön. Kicsi szél mozgatja a gazt. Hamvas a világ. ' Alvásra alkalmas.“ Pat „Jövök keresztül a táblán. Gaz sus- torog a talpam alatt. Hát vége a nyárnak. Vége a hajrának. Kas gépei még mindig megjelennek. Ugyanúgy, mint eddig. Kas, hát mikor lesz vége a háborúnak? Mondd meg már te! Vége lesz-e egyáltalán valamikor? ... Ottan Pat vár rám, meg Ása. Meg a kert a házzal. A vakolat már lehámlott azóta. Biztosan lehámlott a durva szelektől, esőtől... És mi van a gyerekkel, jár-e iskolába? ... Van-e egyáltalán iskola? ... Rég nem kaptam levelet tőlük. Van már tizenöt hónapja is. Olyan az ember, mint a kukorica, mit tavasszal kapáltam. Még annak is legtöbbjét kitépik, ami kihajtott. Apraját, nagyját egyformán ritkítják. A világ keze mindig kinyúl valakiért. Öregért, fiatalért egyaránt. Kóborolj csak tovább. Előbb-utóbb te is sorra kerülsz.“ Kas „Pat közeledik a táblán. Arcára hull szürkülő haja. Pat közeledik. Olyan, mint egy óriás ...“ Pat „Elindulsz hazulról, bezárod az ajtót. Kétszer fordul a kulcs. Az úton szemerkél az eső. A dűlőn még ott a munka. Kas minden délelőtt kiállt az udvarra, várta a gépeket. A legvégén már átkozta őket. A háború végét várta. Azt mondta, városba költözik. Ha megfelelő munkát talál, elviszi az egész családot. A háború végét várta, de nem tudta kivárni. Eltévedt aknára futott az ekéje. A robbanás után már nem lehetett ráismerni. Az egész arca elégett. Kosárban vittem be a tanyára, a boglyák tövében pihen. A boglyák árnyékában, azokéban, amelyeket ő rakott a tanya egyik sarkában.“ Délelőtt van. Elátkozott erdő kellős közepén vagyunk. Kytt fekete kendőt visel. Az állatokat eteti, ela hallgat. Nagyon szerette a fiút. Délelőtt van. Kas ott áll az udvaron. Tenyeréből napellenzőt formál, úgy nézi a gépeket. A háború még nem ért véget, de ha véget ér, a városba költözik. védés 'a, hogy a villamoson hasogatták az ülése- isboltban sok a pony- - díszkötésben. A fia- on nem adták át he- iberek tolakodtak, le- kabátgombját, össze- ipőjét, amit felesége esre suvickolt. sgtért családi fészké- mutStott magára, fé- dított tenyérrel, ami •: Mit müveitek ve- ut így az emberiség? ?/ my némán, nagy, kö- •l, sóhajtva simogatta ogorva arcát. A két nni sem mert. Ipszl- ötelba szenvedni. Az ’tette, megfürösztötte ntákat, elmosogatott, síkos ingeket, kiva- onon már egy hete hacsomót, felmosta a t fürdőszobát. Utána pedig levágta a húzódozó Ipszilon lábáról a körmöket. Es varázslat szállt a városra. Senki nem hasogatta fel az üléseket, a fiatalok átadták a helyüket, és a hentes sem csapta be. Megmaradt a kabátgombja, a cipője pedig ragyogott. Már egy hete nem szenvedett Ipszilon. A gyerekei eltörték a borotválkozótükröt, s ő nem üvöltött. A felesége úgy szeretkezett, mint egy, mint egy ... mint menyasszonykorában. r Nem csoda hát, hogy Ipszilon teljesen kizökkent. Es kedden, hazafelé menet, egyre jobban úrrá lett rajta a rémület. Felesége szerencsére nem hallotta meg, hogy feljött a lépcsőn, s nem várta nyitott ajtóval. Mielőtt becsöngetett volna, leszaggatta kabátjáról a gombokat. Dü- hödten toporzékolva taposta saját lábait, haját összeborzolta. Majd megnyomta a csengő gombját. HU&O cm£A * Ott lőttem le őket a parton, ahol az Aga- barna egy széles kanyart vet, s a virágzó parti bokrok méhekkel vannak telis-tele. — Állj! — kiáltottam rájuk, és ők ijedten megálltak, körülnéztek, biztosan azt hitték, hogy a milícia üldözi őket. Apróknak tűntek fel, mintha hirtelen összezsugorodtak volna, vagy pedig én nőttem volna óriásira. Ügy látszik, tévedtem. Csak Pépén vett erőt a gyávaság, Cholo lehajolt, hogy megtöltse vízzel a kulacsokat. Ügyet sem vetett rám, amikor azt mondtam nekik: — Megöllek benneteket! Pepe hitt nekem. Fürkészőn nézett a szemembe, mintha keresne benne valamit, s közben lassan, nagyon óvatosan rám irányította a puskája csövét. Ekkor Cholo megszólalt: — Hagyd, Papé, nem látod, hogy csak tréfál? De Pepe tudta, hogy nem tréfálok. Csak nézett, merően nézett a szemembe, és puskájával a mellemre célzott. Meghúztam a ravaszt, és Pepe nyomban füstölögni kezdett, mint egy cigaretta. Arcra esett, be akarta fúrni magát a földbe. A dörrenésre Cholo megfordult, egy ugrással rám vetette .magát és kiütötte kezemből a puskát. Addig vertük egymást, amíg csak bele nem fáradtunk. Testünk elernyedt, mindkettőnknek kihagyott a lélegzete, összekapaszkodva gurultunk le a partról, s lent sikerült Cholo fejét a víz alá nyomnom. Éreztem, ahogy nagy kortyokban nyeli a folyó vizét. Amikor végre elcsendesedett, megjelentek a milicisták. Vagy egy tucatnyian lehettek. Lefelé jöttek a parton. Felugrottam, feléjük lőttem, aztán ide- oda ugrálva menekültem, igyekeztem egér- utat nyerni a golyóik elől. Futottak utánam és közben állandóan lőttek rám. Sikerült elérnem az erdőt. Bezuhantam a sűrűbe, a liánok közé, s a fenyők törzse mögül viszonoztam lövéseiket. így értem el a táborig. Örültem is, hogy a milícia közbelépett, mert így nem kellett különösebb magyarázatot adnom Rojasnak. aki hallotta a lövöldözést. — És Cholo? És Pepe? — kérdezte Ro- jas. David-díjas fiatal kubai író. 1939-ben született Sancti Spiritusban — Nem hallottad a lövéseket? Kinyírták őket — mondtam. — Jó vicc! Először Rube, most meg ez a kettő __ — A folyónál ölték meg őket, Rojas. — Koszos disznó vagy, Sabino — megfe nyegetett az öklével, aztán kiadta a pa rancsot az indulásra. — Azonnal el kell tűnnünk inneni Összeszedtem a holmimat és utolsónak maradtam. Vágni kezdtük a bozótot. Csaknem futva haladtunk előre, botladozva a kiálló fagyökerek között. Rojas bizalmatlan maradt velem szemben. Gyanakvást láttam a'“ tekintetében, amikor megparancsolta, hogy a sor közepén haladjak. Minduntalan hátrafordult és végigmért azzal a hideg pillantásával. Persze úgy tettem, mintha észre se venném. Az erszényes patkányokat figyeltem, amelyek közeledtünkre a lombok közé menekültek. Rube sem hitt nekem, amikor szóltam neki. Csak vonszolta tovább, a disznót, amit együtt loptunk. — Megöllek, Rube — mondtam csendesen. — Menj a fenébe, Sabino, a hülyeségeiddel, inkább segíts már húzni ezt a dögöt — mordult vissza és lehajolt, hogy marokra fogja az állat csülkeit. Másodszor is szóltam neki: — Megöllek, Rube. Állj fel, hogy lelő- hesselek. Felegyenesedett és nyugodtan végighallgatta, amit mondtam neki. Amikor befejeztem, azt válaszolta, hogy ő nem tud semmiről, ott sem volt... De én tudtam, hogy hazudik, hogy ott volt ő is. Véres lyuk tátongott a két szeme között, amikor elkapartam Rubét. A milicisták már a nyomunkban voltak, és szép lassan bekerítettek bennünket. Épp rövid pihenőt tartottunk, amikor kiáltás hangzott: — Adjátok meg magatokat, körül vagytok zárva! Rojas káromkodott és fától fáig kúszva egy vastag törzsű cédrus oltalmába húzódott. Fekete felhők gördültek az égen, mint a zsákok. Megdördült az ég. A milicisták minden oldalról lőttek ránk. Megint felszólítottak, hogy adjuk meg magunkat. De Rojas nem mozdult. Galín és Mon- go szóltak Rojasnak, hogy ők megpróbálnak áttörni. Ha együtt maradunk, kevesebb az esélyünk a menekülésre. Jobb lesz szétszóródni. De Rojas hallani sem akart róla. Örültem, hogy nem engedi el őket. A fejünk felett süvítettek el a lövedékek. Brauliót találat érte. Ordítva esett össze, vérző fejét az avarba fúrta. Galín és Mon- go hason csúszva menekültek a golyók elől, s Rojas semmit se tett, hogy megállítsa őket. Ketten maradtunk. Megdördült az ég és lezúdult az eső. Braulio feje körül forrni kezdett a vértócsa. Rojas felnézett és letörölte arcáról a vizet. Furcsán festhettem, mert tágra meredt szemmel, elnyílt szájjal közeledett felém. — Mi van veled, Sabino? — kérdezte. — Megbolondultál? Te, szarházi, te! — és egyre közelebb jött, a gyomromnak irányítva a fegyvere csövét. — Dominguez... emlékszel még Do- minguezra? — kérdeztem tőle és összerezzent. — Megölted az öregemet, Rojas, mert nam akart segíteni nektek, és te megölted, hogy megszabadulj egy kényelmetlen tanútól I — Nem, Sabino, nem! — Meggy aláztátok a húgomat! Te és az embereid! — Nem, nem, SabinoJ Nejm! A fegyverem egyszerre sült el az övével. Rojas végigzuhant a vizes földön. Lövések dördültek a közelben. Mongo és Galín. üvöltését hallottam. Nem juthattak messzire, mert még láttam őket, amikor a milicisták magukkal vittek. Nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdtek a szakadó esőben. M. A. fordítása Koskoványi István illusztrációja
