Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-18 / 3. szám
ÚJSZÚ J 1976. I. 18. őrünk — a társadalmi forradalmak és a tudományos-műszaki forradalom kora — szinte naponta vet fel ú] és ú] kérdéseket. A szocialista népművelésnek ebben a helyzetben az az elsőrendű feladata, hogy az eseményeket összefüggően, marxista—leninista szempontból, tudományos igénnyel értékelje és magyarázza. A munkánk akkor tudományos, ha gazdag ismeretanyagra épül, és elsődleges feladatának a tudományos világnézet tdrjesztését tekinti, ha elősegíti a valóság reális megismerését, ha hozzájárul a munkásosztály érdekelnek a feltárásához és az érvényesüléséhez. Fontos követelmény az is, hogy igaz legyen, amit mondunk. A tudományos igényű népművelésre — és nyelv- művelésre — egyaránt érvényes, az, hogy a kívánalmat nem szabad valóságnak feltüntetni. A nyelvművelésre — és a nevelésre általában —az iskolán kívüli képzés területén is sokféle forma kínálkozik. A legfontosabb az, hogy a maga sajátos eszközeivel a nyelvművelés és a népművelés maximálisan hozzájáruljon a széles látókörű, nagy szakképzettségű, művelt emberek neveléséhez. Régen, amikor a fejlődés, csigalassúsággal haladt, az életben történő helytálláshoz elégnek bizonyult az is, amit az iskola nyújtott. Ma azonban, amikor a fejlődés minden vonalon rohamos ütemű, aki nem akar lemaradni, annak örökösen tanulnia, művelődnie kell, bármilyen képzettséggel rendelkezik is. A felnőttek állandó tanulását a tudomány és a technika gyors fejlődése mellett a társadalmi élet változásai, az egyre differenciáltabbá váló gondolkodásmód, nem utolsósorban a természetes felejtés is szükségessé teszi. Az ismeretek, a tudás és az ezáltal meghatározott magatartásmód fejlődése és általános elterjedése a tudományos-műszaki fejlődésnek is egyik legfontosabb, alapfeltétele. A tudományos-műszaki forradalmat sokféleképpen értelmezik és magyarázzák. Ám a modern tudományos-műszaki forradalom lényege a termelőerők gyökeres minőségi átalakulása. Tulajdonképpen az a társadalmi-gazdasági folyamat, amelynek kiteljesedése során létrejön a kommunista társadalom anyagi-műszaki bázisa. A tudomány—techinika— termelés A tudományos-műszaki forradalom nemcsak a tudományra és a technikára terjed ki, hanem a termelésre is. Tulajdonképpen a „tudomány—technika— termelés“ állandóan fejlődő rendszerét is jelenti, illetve alkotja. E rendszer összetevőinek mindegyike viszonylagos önállósággal, saját törvényszerűségekkel, belső fejlődési logikával rendelkezik, speciális szerepet játszik. Főleg abban az értelemben, hogy a tudomány: az eszmék generátora. A technika: az eszmék anyagi-tárgyi megtestesülése. A termelés viszont az a terület, ahol a technika szerepe érvényre jut, ahol a tudományos-műszaki eredményeket az emberek a nekik szükséges anyagi javak megszerzésére felhasználják. Az anyagi termelés fejlődése, valamint a munka termelékenységének a növekedése lehetővé teszi, hogy a társadalom nagyobb anyagi, pénzügyi és emberi tartalékokat fordítson szellemi termelésre, amely viszont ismét — egyre növekvő mértékben és egyre több irányban — új tudományos és technikai eszmékkel-eredményekkel „táplálja“ az anyagi termelést. Az összefüggés és a kölcsönhatás nyilvánvaló. . népművelés területén is hasonló fo yamat játszódik le. A művelődés teljes rendszere iskola előtti, iskolai és iskola utáni képzésből áll. S ebben — bár a tartalom és a forma eltérő — azonos mind a polgári, mind a szocialista művelődés. Régen a tudomány és a technika párhuzamosan fejlődött, a tudomány alig gyakorolt hatást a technikára, sőt a tudomány fejlődését is több tekintetben a technika vitte előre. Most a tudományos-műszaki forradalom feltételei között a tudomány és a technika el- szakíthatatlanul összekapcsolódik. Szoros kölcsönhatás alakult ki a tudomány társadalmi szerepének megváltozása, eredményeinek az anyagi termelésben való realizálása, a társadalmi munka szervezettségének növekedése, valamint a korszerű nevelési és képzési rendszer kialakulása között is. A műveltség terjesztésének a rendszere hosszú ideig arra a hallgatólagos feltételezésre épült, hogy az ember élete általában két időszakra oszlik. Az egyikben (az első időszakban) az ember csak tanul, de még nem dolgozik. A másikban (az iskola utáni időszakban) az ember csak dolgozik, de többé már nem tanul. Az a sablon, amely a A VI. Kazinczy Nyelvművelő Napokon elhangzott előadás rövidített változata. tanulást elhatárolja a munkától, a munkát a tanulástól és az ember életét a képzés Időszakára és a munka időszakára osztja, a fejlődést tagadó, az életet mechanikusan szemlélő túlhaladott álláspont, ami nemcsak elvi, hanem gyakorlati szempontból is tarthatatlan. A tudomány és a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy a tanulási időszaknak még a leglelkiismeretesebb felhasználása sem elegendő ahhoz, hogy a későbbiek folyamán már ne tanuljunk, hanem csak dolgozzunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik az is, hogy a legkiválóbb iskola sem nyújthat olyan képzést az életben való küzdelemre, hogy az valóban az egész életen át kitartson. Mivel a műveltségszerzés nem állhat meg az iskolánál, és mivel nincsen egyszer s mindenkorra megszerezhető tudásanyag, már ma is arra vagyunk, s a jövőben még jobban arra leszünk kényszerítve, hogy a továbbképzés egy életen át tartson. A korszerű műveltség A műveltség fogalma és jellege koronként váltakozik. Ma például a polgári értelemben vett műveltségnorma már elavult. Még nem is olyan régen azt tartották műveltnek, aki tudott latinul, gyakran használt idegen szavakat, és gyakran idézte a görög és a latin klasszikusokat. Ma egészen más a művelt emberről alkotott felfogásunk. Szocialista értelemben művelt embernek azt tartjuk, aki hordozza az emberi kultúra szintézisének fő elemeit, aki korszerű ismeretanyaggal rendelkezik. A sokoldalúság természetesen nem csupán az ismeretek bőségét jelenti. Az, ha valaki sok ismerettel rendelkezik, még nem jelenti szükségszerűen azt is, hogy sokoldalú és korszerűen képzett. Elsősorban azért, mert ma már nemcsak a technika és a természettudomány, hanem igen sok vonatkozásban a technika és az esztétika, vagy a közgazdaság és a művészet is feltételezi és kiegészíti egymást. Ebből következik, hogy művelt és igazi szakember csak az lehet, aki alaposan ismeri a részletterületet (a szakmáját), de emellett jártas munkája rokonterületein, és általános képzett. A szocialista műveltség sokoldalúsága tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyes műveltségi területek nem egymás mellett vagy egymásnak alárendelten állnak a műveltségben, hanem egymással kölcsönhatásban, szoros összefüggésben. Hasonlóan, mint más vonatkozásban a fentebb jellemzett tudomány—technika—termelés rendszer. A tudományos-műszaki fejlődés feladatainak a teljesítése olyan munkásokat és szövetkezeti tagokat igényel, akik alaposan ismerik üzemük, szövetkezetük problémáit, nagyobb összefüggésben látják munkájukat, magabiztosan és hozzáértően nyilvánítanak véleményt. A népművelésnek, az iskolán kívüli képzésnek igen nagy szerepe lehet abban, hogy mindezt elősegítse, és a fejlettebb termeléssel, valamint az egyre növekvő életszínvonallal párhuzamosan kibontakozzék az új típusú közösségi forma, az értelmes, harmonikus emberi élet. A felnőttek tanulása A rendszeres tanulást — és a rendszeres nyelvművelést — szorgalmazva nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a felnőttek tanulásának a lehetősége nem olyan egyszerű, mint azt sokan hiszik. Sokáig jeles kutatók körében is az a nézet uralkodott, hogy az emberi agy 25 éves kora után már csak igen kevés új ismeret befogadására alkalmas. A kérdésről többen még ma is azt állítják, hogy a saját foglalkozásukat illető dolgokat kivéve, az embernek gyakorlatilag egyes-egyedül azok az eszméi vannak meg, amelyek már 25. életéve előtt is megvoltak. A felnőttnevelés eredménytelenségét, illetve azt, hogy a 25. életéve után az ember nem alkalmas a tanulásra a pedagógia területén a múltban meglepően sokan képviselték. De e nézetnek más szakmában is bőven voltak, és vannak képviselői. Ahol a felnőttnevelés kibontakozását gátolni igyekeztek, fő fegyverként mindig az emberi élet 25. évével befejeződő lélektani fejlődésről vallott tételt használták a legnagyobb előszeretettel. A szocialista pedagógiának és a szocialista népművelésnek más a véleménye. Mi azt tartjuk, hogy az ember 25. életéve után is képes a tanulásra. Ezt bizonyítja számos szakember korszerű eszközökkel végzett kutatása. Mielőtt azonban a kutatások eredményéről mondanék néhány szót, szükséges megvizsgálni, hogy tulajdonképpen mit értünk a felnőttség fogalmán. A kérdés annál is inkább indokolt, mert a fizikai értelemben vett felnőtt nem azonos a szellemi értelemben vett felnőttel. Ki a „felinőtt ember“? Fizikai értelemben általában azt •tartjuk felnőttnek, akinek befejeződött a növése, csont—hús—mirigy—ideg és más rendszere, anatómiailag elérte végleges alakját. Ennél jóval bonyolultabb a pszichikai érettség meghatározása. Pszichikailag az embert általában akkor tartjuk felnőttnek, ha gondolkodásának és cselekvésének önállóságával, gondolkodási-cselekvési stabilitással, életének reális szervezésével, munkájában kitartással és eltökéltséggel, valamint felelősségérzettel tűnik ki. A fenti öt tulajdonság közül önmagában egyik sem dönthet az ember felnőttségét illetően. Bármelyik hiánya arra enged következtetni, hogy a többi sem fejlődött ki elégségesen, s hogy ilyen esetben legfeljebb serdülő emberről beszélhetünk, de semmi esetre sem felnőttről. Ha ilyen értelemben közelítjük meg a felnőttség kérdését, könnyebb a válasz arra is, hogy tudnak-e a felnőttek tanulni vagy sem. Az említett vizsgálatok megállapították, hogy a felnőttkorán megromlik az emlékezet némely tulajdonsága, de nem romlik meg az emlékezet egészében. Az egyik terület — gyakorta nem is jelentős színvonal csökkenését — gyakran a másik terület színvonal emelkedése egyenlítheti ki. Több felmérés kimutatása szerint például a tanulási képesség a 20. és a 32. év között szinte azonos. A képesség csökkenése a 32. és minimálisan a 45. életév között kisebb, mint a 15—21 év között bekövetkező növekedés. Az utóbbi években sok kísérlet folyt az intelligenciavizsgálatra vonatkozólag is. Ezek közül több kutatás szintén azt bizonyítja, hogy a 20—25 éveseknek semmivel sem nagyobb az értelmi képességük, mint a 45—50 éveseknek. A felnőttek érdeklődési körükben és motívumaikban elütnek ugyan az ifjúságtól, a tanulás folyamatának természetében azonban alapvetően hasonlítanak hozzájuk. Tekintve, hogy családi, megélhetési és sok egyéb gond is érinti őket, a felnőttek nevelése bonyolult és nehéz feladat. Amíg azonban az ember él, alkalmas és szüksége van a nevelésre. Érdemes megemlíteni a manapság lehetséges tanulási formákat is. Tanulhatunk az iskolai oktatás különböző fokozatain, ideológiai oktatás keretében, szaktanfolyamokon, továbbképző kurzusokon, nyelvtanfolyamokon, népi akadémiákon, és még sok egyéb formában. Az elmondottak — bár megközelítőleg sem érintik a kérdés valamennyi problematikáját — azt bizonyítják, hogy a felnőtteknek nemcsak lehetséges, hanem kell is hogy képezzék magukat — a sok egyéb mellett a nyelvművelés területén is. A fejlődés üteme nem csupán valamilyen iskolai végzettség megszerzését követeli, hanem elsősorban azt, hogy té —cozottak legyünk, lépést tartsunk a fejlődéssel, birtokoljuk a munkakörünk egyre tökéletesebb végzéséhez szükséges ismereteket. A népművelés értelmezése A népművelést az idők folyamán többféleképpen értelmezték és értelmezik gyakran még ma is. Általában azonban a népművelésnek van egy szűkebb és egy tágabb értelmezése. A Szűkebb értelmezés szerint a népművelés az iskolahagyott lakosság nevelése, ismeret- terjesztés műkedvelő művészeti mozgalom. A tágabb értelmezés szerint a népművelésbe beletartozik a kulturális nevelés és tájékoztatás egésze. Ma azonban már sem az egyik, sem a másik gyakorlat nem állja ki az -idő próbáját. A követelményeknek megfele ően a szocialista népművelést is korszerűsíteni kellett és kell. A korszerű népművelés — vagy ahogy mostanában már egyre gyakrabban használjuk: a közművelődés — nem korlátozható egyedül az ismeretek terjesztésére és az iskolapótló anyag átadására, de nem használható a mindenes szerepére sem. A közművelődés egyre inkább továbbfejlesztő, a tudatot befolyásoló és alakító — tehát sajátos — szerepkörre hivatott. Ennek megfelelően a népművelés j«lenleg akkor korszerű, ha Időszerű ős közérdekű Ismeretek intézményes és társadalmi felhasználásával egyre több elvhű, sokoldalú, nagy tudású harmonikusan képzett és fejlett embert nevel. Az egyre eredményesebb munka, a jó eszmei harc érdekében a népművelésnek nemcsak az eszközrendszere, hanem a tolmácsolásra szánt „anyaga“ is módosításra, korszerűsítésre szorul. Nagyon fontos, hogy a népművelés — jobban, mint eddig bármikor — társadalmunk termelési és politikai céljának a szolgálatában álljon, és a felvilágosító munka minden eszközével segítse a CSKP és az SZLKP célkitűzéseinek a teljesítését. A népművelés egyre jobban átszövi életünket, rendszeressé, nélkülözhetetlenné válik. Kiterjedtségénél és hatékonyságánál fogva egész nevelési rendszerünket befolyásolja és meghatározza. A dolgozók iskolán kívüli nevelésének is ez az egyik leghatásosabb eszköze. És tovább sorolhatnánk, hogy e sajátos szerepre hivatott nevelési forma még mi mindenre hivatott. Ez alkalommal azonban inkább már csak azt mondjuk el, hogy napjainkban milyen feladat vár elvégzésre a csehszlovákiai magyar dolgozók körében. A legfontosabb feladat az, hogy javuljon az iskolán kívüli képzés minősége, tökéletesedjék a minden igényt kielégítő kulturális ellátottság, bővüljön a felnőttek és az ifjúság érdekköri tevékenysége, és általában mindenütt jobbá váljék a fel- világosító és a tudatformáló munka. A népművelés korszerű és az igényt messzemenően kielégítő a mi esetünkben is csak akkor lesz, ha egységben tekintjük -és összhatásában használjuk fel, vesszük igénybe a közoktatási, a közművelődési, a tudományos és a művészeti, valamint a tömegközlés! eszközök (sajtó, rádió, televízió) nevelőmunkáját, s mind hatékonyabban ösz- szekapcsoljuk az egyén öntevékenységének és önművelésének a fejlesztésével és az erősítésével. Mindez annál is inkább szükséges, mert a népművelő^ mai folyamata nem korlátozható csupán arra, hogy kultúrát terjesztünk a nép körében. A népművelés, a közművelődés szervezetten segített önképzés a társadalom egészében, a társadalom önismerete és továbbfejlesztése, a dolgozók szakmai és általános műveltségének a tökéletesítése. A feladat A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Szlovákiában az összlakosság 6,43 százalékának van középfokú és 2,14 százalékának főiskolai képesítése. A magyar nemzetiségű állampolgároknak viszont csupán a 3,47 százaléka rendelkezik középfokú és csak nem egészen 1 százaléka főiskolai képesítéssel. A népművelésnek ezen a területen is — az aránytalanságok kiküszöbölése érdekében — igen sok a teendője. És a népművelésnek igen sokat kell tennie annak érdekében, hogy tökéletesedjék a nyelvművelés szervezeti és gyakorlati formája, hogy szépen beszéljünk, hogy anyanyelvűnket helyesen használjuk. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a magyar nemzetiségűek körében folyó nyelvművelés megértőkre és támogatókra talált. A sok egyéb mellett bizonyítja ezt az is, hogy 1975 decemberében immár hatodszor rendeztük meg a Kazinczy Nyelvművelő Napokat. A kezdéskor a Kazinczy Nyelvművelő Napokról Fábry Zoltán így írt: „A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy a liyelve megbénításával ki lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség ..." A napokban elhunyt Barczi Géza, a nyelvtudomány kiemelkedő képviselője, aki a Kazinczy Nyelvművelő Napokat nemcsak figyelemmel kísérte, hanem támogatta és egy alkalommal részvételével is megtisztelte, a Nyelvművelésünk című könyvében így írt: a nyelv életébe való -tudatos, határozott irányú beavatkozás, a nyelv fejlődésének bizonyos ésszerű korlátok közé szorítása, sőt e fejlődés irányítása... a nyelvművelőknek mindent meg kell tenniük, hogy a nyelv ügye iránt a már felkeltett érdeklődést ébrentart- sák és az érdeklődőknek a legmegbízhatóbb tájékozódás lehetőségét... megadják... meg kell teremteni a megfelelő nyelvi légkört, hogy a természetes utánzás ne a hibákat, hanem a helyeset, a szépet állandósítsa ...“ Az idézett sorokat használjuk iránytűként. Elsősorban olyan értelemben, hogy a nyelv műt ilése — a nép művelése. E nemes feladat teljesítéséért érdemes lelkesen és kitartóan dolgozni. Dr. BALÁZS BÉLA NYELVMMÉVEir
