Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-06 / 23. szám
ŰJSZP — Vesíek egy zongorát, s mindig a kedvenc dalaidat fogom játszani rajta. — Kitűnő, drágám! Én pert g veszek egy autót, hogy míg te zongorázol, kedvemre ko- csikázhassak. — Apa, miért ábrázolja a művészet a győzelmet mindig női alakban? — Majd megtudod, fiam, ha megnősülsz. .3?&.r>gorióá* : emberék mindig meglepődnek, amikor a jókban ügves- ieget tapasztalnék..: ^ VAUVENARGUES — Ismered a Sevillai borbélyt? — Nem. Én mindig magam borotválkozom. Az orvos beteg öregembert vizsgál. — Drágám, a születésnapomra valami szép ajándékot ígértél nekem ... Azóta mindig nercbundáról álmodom. — Rendben van. drágám, veszek neked egy szép álmoskönyvet, hogy megnézhesd benne: mit jeleftt az álmod? — A nénikéin a „Hogyan élhetünk száz évig?“ című kézikönyv szerint rendezte egész életmódját! — S van-e valami látható eredménye? — Hogyne. Már most olyan a külseje, mintha százéves volna! T alálkoztunk Faczyno- wicz úrral. Sántított. — Amikor Pata- szonszkiéktől kiléptem, megbotlottam — közölte. — Ugyanis ott egy lyuk van a járdában. — Van! —. örvendezett, isten tudja miért, Koszon, a költő. — Közvetlenül a falatozó bejáratánál — tette hozzá Solowiejczyk bárónő. — Tévedés — mondta Fa- czynowicz úr —, ott cipőüzlet van, nem pedig falatozó. — Kacagnom kell — derül Qucia úr. — Igaz, hogy annál a lyuknál előbb a .Mokasszln“ cipőbolt volt, de aztán átalakították falatozóvá. Azonban ezt is átalakí tották, és most divatáru-ve- gyeskereskedés van azon a, helyen. — Miért vegyes? Mivel keverik? — érdeklődött Solowiejczyk bárónő. — Az árucikkek egymás között keverednek — magyarázta Qucia űr. — A férfi- a női és a gyermekholmik. — Nekem ne meséljetek ilyesmit — dühöngött Fa- czynowicz űr. — Ti láttátok azt a lyukat a járdán, vagy én? Ez a kérdési — Te láttad — mondta Solowiejczyk bárónő. — De lehet, hogy összekevered a dolgokat. MEGAN: — Nem keverem össze! — kiabált Faczynowicz úr. — Mi a múlt évben vásároltunk is valamit abban az üzletben. És kapok tőletek egy százast! Mert amikor becsukták a „Mokasszin“-t, fogadtunk, hogy mi lesz a helyén. Én azt mondtam. hogy falatozó, és valóban az lett. Ti viszont arra fogadtatok, hogy mint zenés lokál, drogéria vagy gyógynövénybolt nyílik meg újra. — Én arra fogadtam, hogy tejcsarnok lesz — emlékezett vissza Solowiejczyk bárónő. — Ami volt, az elmúlt, — mondta Qucia úr. — Most divatáruüzlet. Vegyes. — A lyuk mellett cipők vannak! Hazai gyártmányú és exportált cipők!* — erős- ködött Faczynowicz úr. — Importált cipők! — helyesbítette magiszter Kakul- czynianski. y — Exportált cipők! — r harsogta Faczynowicz úr. — Exportból maradtak visz- sza! — Ismét megnyílt a „Mo- kasszin“? — kérdezte Solowiejczyk bárónő. — Most „Kiscsizma“. Ott mindjárt a lyuknál. — És azt a lyukat nem vitték el máshová? — kíváncsiskodott Koszon, a költő. — Nem — mondta Faczynowicz úr. — Elvégre minden városban szükség van bizonyos állandó jelzésekre, amelyek az irányt mutatják. Igazat adtunk neki. PÉTERFI GYULA fordítása — Bácsikéin, vegyen mély lélegzetet, s mondja meg, ha fáj. — Fáj, doktor úr. Most köhögjön! Szintén fáj? — Ahh, szörnyen fáj! — feleli az öreg. — Rendben. S mit érez, amikor tüsszent? — Kimondhatatlan fájdalmat! — De hiszen még nem is tüsszentett! — Még nem, doktor úr, de el tudom képzelni! Két jó barát találkozik az utcán. — Olykor jólesik az embernek a tulajdon két lábán járni — mondja az egyik. — Nem igaz? — Dehogyisnem! Tőled menynyi időre vonták vissza a hajtási jogosítványt? Baranya az utcán beszélget Boronyával, amikor elmegy mellettük egy fiatalember. — Látod ezt az embert? — kérdi Boronya. — Ez a legnagyobb stréber a városban. — Honnan tudod? — Hallottam, hogy minden reggel, amikor bemegy a hivatalába, tüsszentőport szór a főnöke asztalára, hogy az tüsz- szentsen, és ő rámondhassa: egészségére! Hogy miképpen kell jól írni, arra semmi sem tanít" még bennünket annyira, mint a rossz írók müveinek olvasása. PAUL LÉAUTAUD — Az üzemi étkezdében rövid néhány hónap leforgása alatt három új konyhafőnök, két anyagbeszerző és öt szakács váltogatta egymást. — Akkor tehát minden kicserélődött? — Nem. A menü maradt a régi. S Micike kalapot vásárol. Végigpróbál vagy ötvenet, de egyik sem nyeri meg tetszését. Végül nagy nehezen talál egy megfelelőt. Leveszi a fejéről, s átnyújtja az elárusítónőnek: — Ez jó lesz, ezt csomagolja be, legyen szíves. — Kérem — válaszolja az elárusítónő —, bár ez ugyanaz a kalap, amely a fején volt, amikor be tetszett jönni. 1976 VI. 6. 19 (5 SZÖVEG NÉLKÜL Jezs A katona hazakíséri új szerelmét és a kapu előtt meg akarja csókolni. — Jaj, ne! — védekezik a lány. — Itt megláthat valaki... — Nem tesz semmit — feleli a katona. — Errefelé nem ismer senki... A gyoi*svonat hosszabb ideje áll a nyílt pályán. Az utasok türelmetlenkedve fordulnak a kalauzhoz: — Ez a vonat már több mint félórát késik! — Sose nyugtalankodjanak, 'kérem — fejeli higgadtan a kalauz. — Az önök menetjegye három napig érvényes. Szenvedély nélkül az ember csak lappangó erő, csak lehetőség, akárcsak a kavics, amely kalapácsütés’re. vár, hogy s'zflcfat hányjon. HENRI FRÉDÉRIC AMIÉL A világhírű énekesnő szomorúan mondja a koncert után: — Nem értem __ Csak Őt cs okor virágot kaptam ... — Óriási siker! Miért vagy ilyen elégedetlen? — Azért, mert én hét csokrot rendeltem 1 A professzor az órájára nézett. A foszforeszkáló mutatók az éjfélhez közeledtek. — Legfőbb ideje — diinnyögte halkan, s kilépett a szekrényből, amely jó ideje búvóhelyéül szolgált. Kifeszítette a vállát, körülnézett a szobában, majd ..kisurrant a néptelen utcára, és a hűvös éjszakai levegőt élvezettel magába szippantva, hazafelé vette útját. A professzor napok óta most először érezte magát nyugodtnak, sőt vidáman fütyörészni is kezdett, mint azokban a rég tovatűnt időkben, amikor bojtárfiú v-'t egy távoli balkáni falucskában. Hirtelen egy durva hang állította meg: — Állj! Pénzt vagy életet! A terebélyes gesztenyefa mögül egy álarcos alak bukkant elő. Pisztolycső szegeződött a professzor hasának. Felemelte a kezét, és örömtől reszkető hangon kiáltotta: — Istenem, jól hallottam?! Pénzt és semmi többet?! — Hát, ennyi többé-kevésbé elég — dünnyögte tétován a rabló. A professzor előhúzta pénztárcáját, a többi zsebében is kutatott, aprópénzt, villamos- és autóbuszjegyeket szedett elő, és mindezt az álarcos alak kinyújtott kezébe szórta. — Mennyire hálás vagyok, drága barátom! — mondta őszintén. — Hálás? — álmélkodott a rabló, és a pisztoly csövével bőszen vakarni kezdte a tarkóját. — Ugyan miért? — Hát tudja, maga az egyetlen ember a legutóbbi két hét alart. aki nem azt kéri 'tőlem, hogy juttassam be az egyetemre a fiát, a lányát, az unokáját, a sógornőjét, a kedves apósát és így tovább. Üjabban már a dolgozószobámban a szekrénybe szoktam bújni — ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan kifújhatom magam! — Kicsoda maga? — kérdezte reszkető hangon a rabló, — Én? Sajnos, egyetemi rektor vagyok ... A professzor átölelte a rablót, háromszor megcsókolta az álarcul szolgáló nylonharisnyát, és megfordult, hogy tovább menjen. — Bocsánat, egy pillanatra! — kiáltotta utána foly- tott hangon a rabló. — Nem tudtam, hogy ön rektor. Parancsoljon, itt a pénztárcája ... No és hát helyette ... nem lehetne egy szép kis diplomát kapnom? Tudja, a mi korunkban felsőfokú végzettség nélkül az ember fabatkát sem ér ... — Azt már nem! — jelentette ki határozottan a professzor. — Ez nem járja, barátom. Ha már rabol — akkor raboljon tisztességesen! Fordította: GELLÉRT GYÖRGY
