Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-06 / 23. szám

Harm Hrzaiová:

y

>

1976 VI. 6.

N

m

Korunk valósághű ábrázolásának kérdéseiről

Ma már nyilvánvaló, hogy az 1971 májusa és az 1976 áprilisa közti, tehát a XIV. és a XV. pártkongresszus határolta időszak igen jelentős a háború utáni cseh szocialista prózairodalom fejlődésében.

E korszak elején kerül a köztudatba, hogy a hatvanas évek irodalmának egy része válságba jutott, ugyanakkor körvonalazódik, melyek voltak e válság indítóokai. Újrafogalmazódik a művészetnek a szocialista társadalomban betöltött szerepe, új feladatok és célok születnek. A korszak végén pedig napvilágot láf több tucat regény, elbeszélés, novella és riport, összemérve őket az 1971-ben kitűzött feladatokkal, kiállják a szembesítés próbáját: híven ábrázolják társadalmunk életét, a szocializmus felépítéséért folyó harc jelen korszakát, a munkát, napjaink emberének gondolatvilágát és érzelmeit.

í Jelentős szépirodalmi művek

j születtek, s kikristályosodtak a kor va- ; lósághű ábrázolásának irányelvei. Je- j lentős eredmény ez, mert ezek az irányelvek megmutatták az ellentétek és feszültségek korszerű, szocialista és alkotó jellegű feloldásának módját. Mint tudjuk, a fenti ellentétek az elmúlt évtized folyamán annyira kiéleződtek, hogy már-már az epika funkciójának megszűnésével és struktúrájának felbomlásával fenyegettek.

E feloldódás kiindulópontja és bázisa ' a konszolidáció volt, a szocialista társadalom robbanásszerű fejlődése, a haladó társadalmi és művészi hagyományok újjáélesztése, az internacionalizmus, továbbá az alkotók felelősségtudatának növekedése a szocialista társadalommal és fejlesztésével szemben.

A CSKP XIV. kongresszusának jelentésében, melyet Gustáv Husák elvtárs ismertetett, valamint a kongresszusi határozatban nagy hangsúly esett a művészetnek a szocialista ember nevelésében és formálásában betöltött szerepére. A határozat sürgette a művészet társadalmi és nevelő szerepének teljes átértékelését és a szocialista szellemű művészi alkotásokat létrehozó aktivitása növekedését. E feladatok teljesítésében — főként ami a prózairodalmat illeti — két dolog játszott jelentős szerepet. Elsősorban aktivizálódtak az idős és középgeneráció tag- j jai, akik a szocializmus eszméinek és ’ a kommunista pártnak már rég elköte- ■ lezték magukat, továbbá megfontoltan és programszerűen alkotni kezdett a gondosan felkészült fiatalok népes csoportja.

1971-ben, a CSKP XIV. kongresszusa összehívásának idején hulláirtvölgyben stagnált a prózairodalom. Még nem hegedtek be a hatvanas években esett sebek. A téves elméletek, a konvenciók, előítéletek, a torzító általánosítás még mindig éltek. Egyrészt szélsőséges szubjektivizmus formájában, melynek egyik alkotó elemét, az elidegenedést (tehát a szubjektív tényezőt) sokan úgy értelmezték, hogy abba külvilág (objektív valóság) kényszeríti az egyént. Tovább éltek a jövő iránt érzett közöny formájában, mely a fent leírt szubjektivizmusba fulladt regény jellemzője, a metafizikai gondolkodás burjánzásaként, mely tudvalévőén távol áll a dolgozó néptől. A téves elméletek másrészt a részletezésben és aprólékos leírásban nyilvánultak meg, a puszta megfigyelésben, mely képtelen volt, sőt programszerűen utasította el az általánosítást, a támadó vagy megnyerő szándékot. És újra felbukkant a közöny, közömbösség az ember sorsa és harcai iránt — a közöny mint eredmény. Ezt az örökséget hagyta az utókorra a hatvanas évek prózairodalma és jelentős részben az irodalomelmélet és -kritika is.

1971-ben meghatározó szerepük volt azoknak az irodalmi műveknek, melyek a felgyülemlett feszültségek és ellentétek feloldásának pozitív módjait villantották fel. Feladatuk az volt, hogy lerombolják a félreértések emelte falat, eloszlassák a téves elméletek okozta homályt, mely már-már elzárta a szépirodalmat a valóságtól, a társadalmi és politikai harcoktól.

1971-ben jelent meg fán Kozák Szent Mihály című könyve. Erről a regényről senki sem állíthatja, hogy elnéző volna a gyöngeségekkel és hibákkal szemben, melyek az ötvenes években jellemezték társadalmunkat. Senki sem állíthatja, hogy fél megnevezni és rámutatni az idejét múlt módszerekre, melyek mindazonáltal érvényesülni igyekeznek a társadalom irányításában, beleszólnak egyének és kollektívák életébe és irányítani kívánják sorsukat. Ebben a , regényben egyszerűen és természetesen éled újjá

az irodalom és a politika kapcsolata,

a szocialista irodalom és a szocialista politika kapcsolata. Az elavult nézetek az irónia, a humor és paródia köntösében jelennek meg, meddőn és nevetségesen, szemben velük viszont nagy hangsúlyt kap a munka, a konstruktív és átgondolt, reális tervek, melyek az elért eredményekből, a lehetőségekből, a kollektív gazdálkodás lehetőségeiből indulnak ki. Kozák regénye egy percig sem tagadja, hogy az effajta elképzelések megvalósításáért harcolni kell, hogy törvényszerű a konzervativizmus összeütközése a haladás vágyával és az új eredményekkel.

A korszak terméséből említsük még meg Miroslava Tomanová Ezüst fennsík című regénkét, mely olyan problematikát választott tárgyául, mellyel a háború utáni cseh prózairodalom csak szórványosan foglalkozott: hazánk népének harcát a szovjet hadsereg oldalán, Kijev felszabadítását, a duklai harcok kiváltó okait és előkészítését.

Nem célunk, hogy felsoroljuk az ösz- szes 1971 óta megjelent könyvet. Csupán megkíséreljük vázolni azokat a törekvéseket, melyek véleményünk szerint kiváltak a káoszból, megszabadultak a szubjektivizmus nyűgétől, a valóság és az ember osztályon kívüli absztrakt értelmezésétől, a hatvanas években általánossá vált pesszimizmustól. Mindez ugyanis arról tanúskodik, hogy az írók mennyire figyelmen kívül hagyták a tettekre ösztönző, termékeny feszültséget, mely mindig jellemzi az ember és társadalom viszonyát (s amely a szocialista társadalomban sem antagonisztikus). Megpróbáljuk jellemezni ezeket a törekvéseket, és megemlítjük a műveket, melyben az ábrázolás túllép a puszta leíráson, a munka és a munkásosztály kispolgári szempontú megvetésén, s a kor lényegét megragadva napjaink igazi hőseit kelti életre.

1971-ben, fán Kozák Szent Mihálya után lát napvilágot Bohumil Ríha Borulj le előttem című regénye, majd rövidesen a másik, a Meluzin doktor című. A hetvenes évek prózájának két jellegzetes vonását mutatják be: aktivizálódik az idős középgeneráció, ahogy ezt a XV. pártkongresszus is meghagyta. Újra alkotni kezdenek a művész társadalmi felelősségének teljes tudatában, azzal az elhatározással, hogy részt vesznek az új irodalom létrehozásában.

Bohumil Ríha eddigi munkásságának bizonyos fokú átértékelése és végiggondolása után fogott hozzá új műve megírásához. Törekvéseit — melyeket nemcsak ő vall magáénak — így fogalmazta meg: „A művészi alkotás legyen hiteles, képei gazdagok és sokszínűek. Minden benne legyen: szolidaritás és magány, civilizáció és természet, haza és a világ, siker és sikertelenség, munka és magánélet, támadás és védekezés, valóság és álom, szeretet és gyűlölet. Az ember manapság sokkal kevésbé elhagyatott, mint valaha volt, s a világ egyre inkább internacionalista jelleget ölt. Az irodalmi műveknek mindezt tartalmazniuk kellene, az irodalmi művekből mindezt ki kellene olvasni."

Az elmondottak alapján körvonalazhatjuk a hetvenes évek prózájában jelentkező másik fontos törekvést is: valóságunk bizonyos részének jellegzetességeit az egész jellemzőjévé, az egész rendjévé és ritmusává emeljük. Ennek állításakor elsősorban Vladimír Pazourek regényére, a Nyugtalan csatornákra gondolunk, mely szerzőjének egész munkásságát tekintve is talán a legjobb alkotása. Hőse egy magányos, zárkózott, problémákkal küszködő, a falu közösségétől eltávolodott asszony. A történet a gyerekepizódon, a síhretet- és a megértés utáni vágy motívumán keresztül azt a törvényszerűséget példázza, hogy kilépve a magányból ma már társra találhat az ember; hogy le- szállva a völgybe, csatlakozni kell a többiekhez be kell kapcsolódnunk az életnek értelmet adó munkába. Korunk nem kedvez a magánynak, megkívánja, hogy közösséget vállaljunk az emberekkel. ily módon a regény — melyet hagyományos falusi tárgyú regénynek mondhatunk — az egész társadalmat érintő problémát old meg.

Az 1971—75 közti időszakban érik be Járomira Kolárová is. A korábbi

elbeszéléseiben és regénykísérleteiben

felbukkanó történetek, sorsok, motívumok ' A fiam és én című regényében teljesednek ki. Kolárová nyilván évekig dolgozott regényén, és az eredmény őt igazolta. Az idő rávezette, hcl találhatja meg a történelem és a közelmúlt ábrázolásának kulcsát: a gyerekkor, a prágai külvárosi munkáskörnyezet bemutatásában; az idő rávezette, mivel vesse össze a kispolgári mentalitást, az újkori képmutatást és sznobizmust. Kolárová a Február vívmányait és napjaink eredményeit a munkás- osztály és a párt érdemeként ábrázolja. Idegen gyermekek című növel lás kötete szintén azt tanúsítja, hogy korunk szépirodalma mennyire kritikus korunkkal szemben, hogy ez az újkori bíráló magatartás milyen szigorú erkölcsi elvek szerint vállai részt a problémák megoldásában, hogy mennyire hiányzik belőle mindenfajta öncélúság. Az írók munkásságukat felszólításnak tartják, egyéni és társadalmi aktivitásra ösztönöznek.

Idézhetjük továbbá Bolena Rotterová elbeszéléseit. Ö Is az utóbbi évek egyik sikeres szerzője. Fő erőssége a kispolgár kritikus ábrázolása. Hivatkozhatunk Vladimír Pára1 új prózai műveire is. A háború utáni cseh kispolgárság ismert kifigurázója ma már más oldalról bírálja a réteget, mint 1971-ben. Párái a kispolgárság mai vonásait rajzolja meg: a közönyt, a sznobizmust, az exkluzív elkülönülés vágyát, a „három lépés távolságira törekvést a mindennapok emberétől, a dolgozó embertől, s nem utolsósorban az emberekhez fűző kapcsolattól váló tartózkodást. E megnyilvánulásokat állítja szembe az alkotó optimizmussal, a dolgozó ember tettre hívó energiáival.

A fentiek más szempontú ábrázolása is felbukkan mai prózánkban: a kispolgári magatartás legyőzése és legyő- zöttsége,

az új erkölcs megszületése,

a kor új embere. A kritika például egybehangzóan megállapította, hogy Bohumil Nohejl regénye, a Nagy víz mai prózairodalmunk legjobbjai közé tartozik 1968 eseményeinek, az emberi sorsoknak, a kispolgári réteg akkori hangulatának és válságának ábrázolását tekintve.

Megállapíthatjuk, hogy az 1971—75 közti időszak prózairodalma arra törekszik, hogy a tényeket elemezve eljusson a társadalom életének megértéséhez. Nem részleteiben igyekszik ábrázolni a társadalmat; stilizálásra törekszik, de mindig a társadalom valóságanyagából kiindulva. Oj értelmezés alapján rendszerezi az anyagot, feltárja összefüggéseit, és új értelmet ad neki. Ez mind a mai, mind a történelmi tárgyú alkotásokra vonatkozik. Kratochvil modern felfogású, tárgyilagos, hiteles regénye éppúgy tanúskodik róla, hogy 1971-ben új utakra lépett prózairodalmunk, mint Josef Tornán Szókratész című regénye, mely nemcsak Tornán életművének, hanem korunk egész szépirodalmának jelentős alkotása.

Az új, a fiatal prózaírő-nemzedék kedvező körülmények között kezdett alkotni. Képviselőit a mindennapi élet, az egyszerű dolgok iránti érdeklődés jellemzi, ihletőjük a való élet. A ma emberének ábrázolására, realista látásmódra törekszenek. Miroslav Rafaj és fan Kostrhun ma már elismerten egyéni hangú alkotók; viszonylag rövid idő alatt körvonalazódtak témaköreik és művészi profiljuk. A fiatal nemzedék szélesíti prózairodalmunk műfaji skáláját. firí Medek a lírai próza hagyományait folytatja, Hana Moravcová fantasztikus elbeszéléseiből állít össze kötetet, Frantisek Stavinoha az emlékirodalom, az autobíografikus próza lehetőségeit próbálgatja.

összevetve a jelenkori cseh és szlovák prózairodalmat, megállapíthatjuk: a cseh regényirodalom szinte kivétel nélkül mai témákat dolgoz fel; a szlovák prózairodalom, főként a fiatalok alkotásai, műfaj szempontjából sokszínűbb képet mutat.

A tárgyalt öt év alatt a szocialista realizmus visszatért eredeti formájához. Korunk alkotói mindenekelőtt az irodalom nevelő szerepének leegyszerűsítésétől és az epigonizmustól tartózkodnak. S ha korunk prózairodalmát a témák társadalmi hasznának és a szocializmus építése vágyának szempontjából értékeljük, akkor az elmúlt öt év az új alkotások erejéről, tanúskodik.

Eugen Nevan: Vasárnap délután