Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-30 / 22. szám
V Gondolatok az európai szocialista országok irodalmának fejlődéséről utóbbi években a szocialista országok irodalomtudományára jellemző az érdeklődés az összehasonlító munkák, az irodalmi jelenségek és folyamatok komplex kutatása iránt. E munka valamennyiünk együttműködésével folyik. Nyilvánvalóan ösztönzi az ilyen jellegű kutatásokat, hogy mind szembetűnőbbek a testvéri népek kultúrájának közös vonásai a mindennapi életben, a művészi alkotás gyakorlatában és a kultúra sokféle társadalmi megnyilvánulásában. Megvan az alapja, hogy kijelentsük: á történelem logikája, a szocialista társadalom és a szocialista kultúra objektív törvény- szerűségei szabják meg konferenciánk napirendjét. Hiszen az egység és az összetartozás, a kölcsönös közeledés tendenciája a szocialista élet törvénye. amely rendszerünk nemzetközi jellegéből következik. E tendencia határozza meg manapság a szocialista sok közepette megváltozik a művész helyzete is a társadalomban. Az íróhazafi történelmileg új típusa alakul ki, akire jellemző a nép sorsáért, a szocializmus és a béke ügyéért érzett magasrendű felelősség. A szocialista haladás során egyre növekszik az irodalom és a művészet társadalmi szerepe. Az irodalom és a művészet az új személyiség formálásának legfontosabb eszközévé, a tömegek társadalmi alkotó tevékenységének ösztönzőjévé válik. A figyelmes kutató okvetlenül észreveszi, hogy az életben és a művészetben végbemenő lényegi változások — konkrét megnyilvánulásaikat tekintve — országonként ugyan nagyon különbözhetnek, a szocialista fejlődésnek azonban alapvető objektív törvényszerűségei vannak. Ezek teremtik meg a kultúrák közeledésének alapját. E közeledés legfontosabb alkotóelemei: megállapítások, melyeket L. I. Brezs- nyev tett az SZKP XXIV. kongresszusán: „A szocializmus jelenlegi világa — sikereivel, távlataival és minden problémájával egyetemben — egyelőre Jiatal és növekvő szervezet, amely még nem teljesedett ki és amiben sok minden viseli régebbi korszakok nyomát. A szocializmus világa állandó mozgásban van, folyamatosan tökéletesedik. Fejlődése természetesen az újnak a régivel vívott harca, a belső ellentmondások megoldása közepette megy végbe.“ Tekintsünk csak végig azon a történelmi úton. amelyet a szocialista közösség és kultúrája . megtett a háború óta eltelt harminc esztendőben: akár jelenlegi tapasztalataikat, akár távlati fejlődésüket vizsgáljuk, nem foghatjuk fel a modern szocialista irodalmat egyszerűen azon irodalmak összességeként, melyeknek hasonlítatatlan jegyeket visel, felfedezhetők bennuK szembetűnő közös vonások is. E tekintetben számos „paraméterük“ rokonítja őket Mihail Solohov Csendes Donjával, Alekszej Tolsztoj Golgotájával és szovjet írók más műveivel, amelyek megörökítették a nép életében végbement forradalmi változásokat. Kétségtelen az olyan művek lényegi hasonlósága, amelyek a munkásosztály harcának forradalmi hagyományait keltik életre. Példának okáért ilyen alkotások Antónia Zá- potocky vagy Georgij Karaszlavov regényei. Megfigyelésre és összevetésre különösen alkalmas széles területet képeznek a múlt háborút és az antifasiszta ellenállási mozgalmakat megörökítő könyvek. Itt már szembetűnően mutatkoznak az eszmei, esztétikai és etikai közösség kutatásának lehetőségei. Sok közös vonást fedezhető fel Jurij Baratas: 1976 V. 38. v együttműködés minden megnyilvánulását az életben, és a kultúra területe sem jelent e tekintetben kivételt. Tehát történelmileg új feladatról van szó, amelynek jelentőségét és időszerűségét teljes mértékben fel kell ismernünk. Mi, szovjet irodalom- történészek ebben a vonatkozásban az SZKP XXV. kongresszusának dokumentumait tekintjük tájékozódási pontoknak. A kongresszus ugyanis aláhúzta azt a gondolatot, hogy menynyire fontos az élet minden területén — egyebek között kulturális területen fs — a szocialista országok tapasztalatainak kölcsönös tanulmányozása. Az SZKP KB-nak Az irodalmi és művészeti kritikáról hozott határozata pedig közvetlenül utal arra, hogy a szovjet tudósoknak fokozniuk kell aktivitásukat azokban a kutatásokban, amelyek az egyes szocialista országok kultúrája közötti kölcsönhatás kimutatására irányulnak. Mint ismeretes, az irodalom és a művészet növekvő szerepéről, a szocialista kultúrák közeledéséről és kölcsönösen megtermékenyítő hatásáról szó volt a többi testvéri ország központi bizottsági plénumain és kongresszusain, továbbá számos párt- dokumentumban is. Korunkban természetesen az egész földkerekség népeinek kulturális kapcsolatai gyorsabban és intenzívebben fejlődnek, mint korábban. Ehhez, egyebek között, hozzájárul az az eredményes harc, amely azért folyik, hogy megvalósuljanak a békés együttélés elvei. Álhatatosan és következetesen küzdenek ezért a célért a szocialista közösség országai. E harc tette lehetővé az emberiség három évtizedes békés fejlődését, jelenleg pedig mindinkább lehetőséget teremt a sokoldalú kulturális cseréhez. Ez különösen világos manapság. Helsinki után, amikor sikeresen véget ért az európai biztonsági és együttműködési konferencia. Magától értetődően országaink nincsenek kirekesztve ebből a folyamatból, sőt a legaktívabban részt vesznek benne. Ez a kapcsolat, amely a szocialista kultúrát az egész világ kulturális életével összefogja, igen bonyolult: feltételez vonzást is, taszítást is. Vonzást, ha haladó, forradalmi demokratikus kultúráról, realista művészetről van szó, amelyet az emberbe vetett hit sugároz, ha olyan művészetről van szó, amely új utakat keres a mai, gyorsan változó valóság feltárásához. Ellenben taszítást mindennel szemben, ami reakciós, ellen- forradalmi, szocialistaellenes célt szolgál. Ugyanakkor észre kell vennünk a sajátos, elvileg új jellegű kapcsolatokat is, amelyek a művészetben, a kultúrában, a szocialista közösségen belül keletkeznek. E kapcsolatok alapjait lényegbevágó eszmei, politikai, világnézeti egységünk, elveink és kiindulópontunk közös mivolta veti meg. A szocialista országokban végbemenő, mélyreható társadalmi változó» az eszmei és esztétikai pozíciók azonossága, a pártosság és a népiség lenini elvei, a realizmusért, az új típusú hős alakjának megalkotásáért vívott harc. Az alkotás eleven gyakorlatában izmosodik és fejlődik a szocialista realizmus — az a módszer, amely a művész számára kiváló lehetőséget teremt, hogy a legigazabban mutassa be a kor jellemző vonásait. Ezt a körülményt különösen alá kell húznunk. Eszmei ellenfeleink régi hazug tétele ugyanis, hogy a szocializmus magává! hozza a kiegyenlítődést az életben és a művészetben, a szocializmus az általános győzelmét jelenti a különös felett, az egyhangúét a megismételhetetlen felett. Ezt az ' érvet hajtogatják, s ez az érv részét képezi állandó fegyvertáruknak. Nyugaton manapság arról hallatszanak sirámok, hogy a szocialista országok művészete, úgymond, „szegényes“ és „uniformizált“. A valóságos irodalmi folyamat elfogulatlan vizsgálata azonban megcáfolja az effajta koholmányokat. Éppen ellenkezőleg, azt, ami mindinkább kibontakozik a szemünk előtt, már nem annyira a szocialista kultúrák kölcsönös kapcsolatainak neveznénk, mint inkább a kölcsönös megtermékenyítés folyamatának. Hangsúlyoznom kéll, hogy ha a mai szocialista irodalmat formálódó rendszernek tekintjük, az egyáltalán nem zárja ki, sőt feltételezi a történeti megközelítést. Mi több, most erre új lehetőségek mutatkoznak. Az egész rendszerre jellemző belső — közöttük az éppen keletkező — kapcsolatok feltárása lehetőséget ad arra, hogy a már tanulmányozott szempontokat és problémákat is új módon fogjuk fel. így az általános és a különös dialektikája arra késztet, hogy a szocialista országok jelenlegi fejlődésének tanulmányozása közben fordítsuk figyelmünket azokra az irányzatokra, melyek már a múltban is összekötötték Kelet-Európa népeit és kultúráját. Például arra, hogy a nemzeti felszabadító harc volt az a tényező, amely e népek kultúrájának formálódását a kezdeti időszakban leginkább előmozdította. Egyesítő mozzanatnak tekinthető a szomszédos Oroszország haladó, forradalmi erőinek hatása, természetesen elsősorban a győzedelmes októbert követően. Mindezek után nem feledkezünk el arról, hogy az újító-művészet a szocializmus országaiban kitaposatlan úton halad. Elkerülhetetlen, hogy ne legyenek nehézségek, ellentmondások, hogy ne forduljanak elő balsikerek. Világos, hogy másképpen nem is történhet, az ellenkezője csoda volna, márpedig csodákban nem hiszünk. A legfontosabb, hogy szem előtt tartsuk a folyamat fő irányát, a fejlődés alapvonását, azt, ami a szocialista világ- rendszer irodalmai között egyre növekvő egység alapjává válik. A szocialista országok művészetére te!}«» .»értékben vonatkoznak azok a nak egyes vonásai és egyes irányzatai. Felfoghatjuk ellenben alakuló egységként, új eszmei-esztétikai fogalomként, amelynek megjelenése minőségileg új szakaszt jelent az egész világirodalom fejlődésében. Bonyolult, sokrétű, dinamikus, mindazonáltal sajátosan egységes eszmeiművészi rendszerről van szó tehát, amely a XX. század második felének történelmi körülményei között keletkezett és funkcionál. E rendszer valamennyi alkotóeleme (azaz minden egyes nemzeti irodalom) magán visel megismételhetetlenül sajátos vonásokat, egyszersmind olyan általános vonásokat, amelyek jellemzőek a többi — egységet alkotó — nemzeti irodalomra. Minden egyes alkotóelem bonyolult, sokjelentésű, ám organikus kapcsolatban áll a többivel. Folyamatos kölcsönhatás van közöttük. Egyik elem sem érthető tökéletesen e kapcsolatok híján, a valamennyiüket egyesítő kölcsönhatások nélkül. Midőn az általános és a különös fogalmát esztétikai elemzés alá vesz- szük, a marxista—leninista dialektika szempontjaiból indulunk ki. A „különös“ fogalmában benne foglaltatik a konkrét, az egyedi; a különös tehát az általános megjelenési formája, minthogy — Leninnel szólván — „az általános csak az egyediben létezik, az egyedi révén mutatkozik“. Nem az általánossal ellentétes tekinthető különösnek, hanem az, ami kifejezi az általánost és gazdagítja azt. A proletár irodalom, amely a XX. század forradalmi harcai során született és harcos internacionalizmus jellemzi, szerves kapcsolatban áll a szocialista kultúra mai fejlődésével. Mindezek a tényezők különleges értelmet nyernek mostanság, amikor a szocialista közösséghez tartozó népek és kultúrájuk közeledésének új szakaszában vagyunk. Ugyanezt mondhatjuk el a testvéri népek kulturális örökségéről. Az igazi nagy örökség nemcsak archívumok és múzeumok vagyonát képezi. hanem tovább él a későbbi nemzedékekben. Ha most tanulmányozzuk népeink örökségét, nem kerülheti el figyelmünket, hogy az milyen sajátos feltételek között hat a szocialista közösség keretében. E probléma kutatása, magától értetődően, elvezet bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy a szocialista országok népeinek forradalmi realista irodalmi hagyományait közös vagyonnak kell tekinteni. Hiszen az egyik alkotó eleme annak az eszmei művészi egységnek, amit szocialista kultúrának nevezünk. Az irodalomtörténészek régóta figyelmet fordítanak arra hogy menynyire közel áll egymáshoz a szocialista országok néhány irodalmi jelensége. Közöttük olyan lényeges jelenségek Is, mint a regényfolyamok: a szocialista irodalom olyan kiváló alkotásai, mint például Marié Pujmano- vá trilógiája (Válaszúton, játék a tűzzel, Győz az élet), Anna Seghers regénye: A holtak nem vénülnek, Mihail Sadoveanu Mitra Kokorja; jaro- slaw Iwaszkiewicz műve, a Dicséret és dicsőség: Miroslav Krlela regénye, a Zászlók. Annak dacára, hogy mindegyik felsorolt mű sajátos, utánozha<> szocialista valóság alakulását ábrázoló, a jelent bemutató írók műveiben, noha ismét világosan láthatók a különbségek is, melyek részben a nemzeti hagyományokkal, részben a jelenlegi fejlődés, részben az egyéni alkotásmód sajátosságaival magyarázhatók. Itt van mindjárt a konfliktusok, a problematika, a hősök tipológiai hasonlósága. Vagy a műfajok dinamikájában, a stiláris kísérletezésben mutatkozó közös vonások. Találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek kisebb-nagyobb mértékben jellemzik a szocialista közösség valamennyi irodalmát. Ezek közé sorolhatjuk a „dokumentumok betörését“ a szépirodalomba, azután a költészet új irányzatait, amelyek kapcsolatosak a lírai hős előtérbe kerülésével. E lírai hős alkalmas a filozófiai általánosításra és az egész világot átfogó elmélkedésre. Felsorolhatnánk más jelenségeket is, amelyek az összehasonlító tipológiai elemzés tárgyai máris, vagy véleményünk szerint azzá kellene válniuk. Remélni szeretnénk, hogy erre alkalmat nyújt ez a konferencia is, továbbá az általános és a különös problematikájának kutatásában létrejövő folyamatos együttműködés. Amikor ilyen jellegű rokonvonásokat és tendenciákat mutatunk ki, gyakori és többnyire helyes is a hivatkozás a szovjet irodalom hasonló jelenségeire és folyamataira. A korábbi évtizedekben szokás volt, de még manapság is az, a szovjet irodalom történeti, korbelí, „elsőbbségével“ magyarázni ezt a hasonlóságot. Most már azonban nem érhetjük be ennyivel, az összehasonlítás frontja szélesebb lehet, s annak is kell lennie. Más szóval: okvetlenül figyelmes tanulmányozásra szorulnak a „kölcsönös impulzusok“, közöttük azok, amelyek más, testvéri irodalmaktól indulnak ki a szovjet irodalom felé, gazdagítva azt. Mindemellett, midőn kimutatjuk a belső törvényszerűségeket, amelyek a szocialista országok irodalmi jelenségei között fennállnak, s miközben feltárjuk a szocialista irodalom törvény- szerűségeit. mindig szem előtt kell tartanunk, hogy dinamikus, állandóan fejlődő és gazdagodó eszmei-esztétikai alakzatról van szó. Nagyon helytelen volna a statikus vizsgálat, amely nem veszi tekintetbe a keletkezés, a valóságos működés, a további fejlődés folyamatait. Hiba volna önmagába zárt, merev rendszerként vizsgálni a szocialista irodalmat, mintha az el volna szakadva más eszmei-művészi rendszerektől. A szocialista művészet törvényszerűségeit, az általános és a különös dialektikájának törvényszerűségeit lehetetlen spekuláció révén megérteni. E munka u valóságos tények összességének legfigyelmesebb és elfogulatlan tanulmányozását Igényli. Szükség van arra is, hogy világosan lássuk a fő irányokat, tendenciákat, s a folyamat lényegét, és meg kell értenünk a fejlődés, a jövőbe mutató haladás távlatait.