Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-23 / 21. szám
Az alábbi két felszólalás az idei Fábry Zoltási kulturális napokon hangzott el. Ezeket és a további frtfsokat elsősorban azért közöljük, hogy antifasiszta írónk, kritikusunk minél mélyebben és hitelesen éljen köztudatunkban, s az életművének ápolásával kapcsolatos javaslatok mielőbb megvalósuljanak GONDOLATOK FADRY ZOLTÁNRÓL Jól emlékszem arra a vasárnap reggelre, amelyen — lassan hat esztendeje már — megszólalt a telefon, és Béres József, a rádió kassai szerkesztője bejelentette, meghalt Fábry Zoltán. Borús nap volt az a hat évvel ezelőtti, komorsága szinte Illett a lehangoló hírhez, amely várható volt ugyan, mégis megdöbbentő, s amely azt is jelentette egyben, hogy valami véget ért a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetben, valami lezárult, a szellem kis stószi atomtelepén örökre befejeződött a munka, egy Fábry Zoltán nevű emberrel szegényebb lett az emberiség. Az az emberiség, amely léte óta mást sem csinál, mint szívósan épít és még szívósabban rombol, pokolibbnál pokolibb háborúkat vezet. Ogy látszik, az én ösztönöm, az én agyvelőm már várta a Stószről küldött gyászhírt, mert két perccel a telefonbeszélgetés után az írógép előtt ültem és különösebb alkotói feszültség nélkül, öt perc alatt megírtam a verset, amely a „Fábry Zoltán halálára“ címet viselte, s amely arról számolt be, szinte riportszerűen; kidőlt a legszebb stószi fenyő, zöld füstje minden erdőből hiányzik. Meghalt egy szelíd ember, aki megvetette — mert értelmetlennek találta — a háborúkat, aki egy életen át, valószínűleg a mánta szülők szívósságát és precizitását örökölve, nem csinált mást, mint finom röntgenfölvételeket az erőszakról, a fasizmusról, aki képes volt az első rákos sejtet felmutatni a beteg európai testben, de akire — ki tudja, milyen oknál fogva — még most sem figyel úgy a világ, mint kellene. Emlékszem, szerettünk volna róla egy filmet készíteni, de nem voltak hozzá eszközeink és mire lettek volna, késő volt. Elmulasztottuk vele elkészíteni a legizgalmasabb riportot, a legérdek- feszítőbb interjút, soha nem kapjuk meg a választ egy sor izgalmas kérdésre, amely fényt deríthetett volna egyénisége, alkata és írói szemlélete összefüggéseire. Néhányszor én is meglátogattam Stószon, mindig örömmel fogadott és szívesen nyilatkozott, de én, a zöldfülű újságíró alig tudtam meg róla valami érdekeset, hiszen arról faggattam csupán, melyik évszakot szereti a legjobban — az őszt, a pompája miatt — válaszolta ő; olyasmik felől érdeklődtem, amelyeket most már — szomorú szívvel — közhelyeknek minősítek, s amiket az akkor „divatba jövő“ stószi alkotó számtalanszor elismételt különféle mikrofonokba. Főzött egy borzalmasan rossz feketekávét az izzószálas rezsón és szépen, folyamatosan beszélt, de sohasem arról, ami csakugyan érdekfeszítő lett volna számára, hanem elismételte — együgyű kérdéseimre felelve — könyvekből ismert tételeit, formuláit. Pedig izgalmas ember volt, olyan, mint általában a nagy gondolkodók, akik a legmerészebb és legváratlanabb összefüggéseket is felfedezik, s akik általában a járatlan utakat róják szívós hittel. Rozsnyón — és ezt nem kis büszkeséggel mondta nekem — gimnáziumi bajnok volt távolugrásban. A haláltól nem félek — nyilatkozta néhány héttel utolsó napja előtt — és szavait olyan meggyőző módon illusztrálta arcának rezdüléseivel, hogy el kellett hinnem, amit mond. Tudtam, túl sokat foglalkozik betegségeivel, mint általában azok, akik magányosan élik életüket és akik tisztában vannak azzal, milyen szerencse kell az élethez, ahhoz, hogy az ember fizikuma lehetővé tegye a megfeszített szellemi munka folyamatos végzését. Egyik orvosa és egyben egyik legjobb ismerője afféle hipochondernek tartotta és tulajdonképpen igaza volt, mert Európa legpedánsabb betege aránylag szép kort ért meg sokféle panasza dacára. Azt, hogy az orvosságokat másod- percnyi pontossággal szedte, tudtuk; pedantériájára, precízségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy harminc éven át naponta fáslizta a lábát — orvosi utasításra — visszér-bántalmai miatt. Az orvosi utasítás persze nem harminc évre szólt, de Fábry .— mivel közben nem mondta neki senki, hogy hagyja abba a fáslizást — élete végéig naponta kezelte lábát az ajánlott módszerrel. Az első levelet még főiskolás koromban írtam neki Nitráról. Elküdtem új verseimet és kértem, írja meg véleményét. Szinte hihetetlen — de aki Fábryt ismerte, elhiszi — postafordultával jött a válasz, egy eléggé terjedelmes levél formájában, amelyben a stószi író közli, hogy a költemények megnyerték tetszését és külön örül annak, hogy az egyik vers fáról szól, mert a fák az ember talán leghűségesebb barátai és aki ezeket a földhöz láncolt szövetségeseket észreveszi, sőt versbe építi, az esetleg jó íróvá válhat egykor. Megdöbbentett a gyors válasz és egy életre megtaníttatta velem, hogy az embereket tisztelni kell olyan módon is, ahogy a neves stószi író teszi, hogy tudniillik a legszürkébb kezdőnek is azonnal küldi biztató sorait. Azt szokás mondani róla, hogy kissé unalmas olvasnivaló az életműve, amely nem foglalkozik egyébbel, mint az erőszak tagadásával és a humanizmus hirdetésével. Elgondolkoztató és egyben rendkívül lehangoló a tény, hogy sokaknak két világháború sem volt elegendő ahhoz, hogy felismerjék, rossz úton halad a világ, merőben más struktúrát kell tervezni planétánk számára, olyat, amely a derű, az öröm felé vezeti az embereket. A fábryi életmű izgalmas olvasmány, ha az ember úgy lapozza fel, hogy tudatosítja: ezek a leleplező írások az emberek háborús korszakából, a történelem hajnalából valók. Évek óta figyelem: ismerik-e az emberek Fábry gondolatait, tudják-e használni utasításait, bele tudják-e építeni a Fábry-féle axiómákat mindennapjaik csatározásaiba? Fábry Zoltán nevét nagyon sokan ismerik, de roppant kevesen vannak, akik olvasták vagy olvassák, akik élni tudnak vele. Emberségéért, szelídségéért, állhatatosságáért, humanizmusáért tisztelték már életében is. Jártak Stószra és megnézték a házát, a híres, lilára meszelt, jellegzetes mintázatokat a falon, kinyitották a nyikorgó fakaput, elnézték, hogy eteti a madarakat, de ha az író esetleg megkérdezte volna, mit szólnak lelkes látogatói az Európa elrablása egyik-másik fejezetéhez, azt hiszem, nagyon kevesen tudtak volna értelmesen beszélni. Pedig Fábry Zoltán egy életen át töprengett az emberiség sorsán, egy teljes életet szánt arra, hogy felfedezze azokat a kórokozókat, amelyek a szétesést, a bomlást okozzák, s melyeknek ártatlan embermilliók, esnek áldozatul. Kutatása eredményhez vezetett, mégis ott tartunk még, hat évvel a halála után is, hogy alig tudtuk felmérni, mi az, amit örökül ránk hagyott, nem tudtuk elérni, hogy angolul kis válogatást juttassunk el műveiből a világ antifasiszta erőihez, nem készítettünk róla egy valamirevaló összegezést, kis útmutatót műveihez. Nagy örömömre szolgál, hogy az idei Fábry-na- pok immár kerületi szintűvé nőtték ki magukat, de ha szívünkre tesszük a kezünket, bizonyára mindannyian elismerjük, ,hogy ehhez az alkotóhoz a nemzetközi fórum lenne igazán méltó, hogy ezzel az alkotóval kötelességünk megismertetni a világot, azt a világot, amely tavaly Helsinkiben történelmi jelentőségű békeértekezlet rendezett, s amely a békeharc legerősebb pilléreit éppen a szocialista országokban — így nálunk is — építgeti. A fábryi gondolatok szinte szárnyat kapnak, ha Helsinki szellemében beszélünk róluk. Itt élt még hat esztendeje is, közöttünk egy ember, aki a magyar nyelvterületen elsőként, kontinensünkön is az elsők között hirdette a leghaladóbb eszméket. Itt élt velünk, és mi, akik ezt a fényes elmét ajándékba kaptuk a sorstól, úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy a markunkban igazgyöngy van, nem pedig kavics. Lehet-e szebb feladatunk, mint Fábryt felkínálni a békés arcát kereső világnak? A Helsinkiben megrendezett békekonferenciát mi, csehszlovákiai magyarok is meg tudnánk tölteni valami egészen sajátos tartalommal. Aki igazán szereti a békét, aki igazán küzd egymás megbecsüléséért, annak kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy Fábry Zoltán életműve végre a békeharc szolgálatába álljon. Nem hiszem, hogy volt értelme megrendezni az idei Fábry-napokat, ha nem ülünk össze és nem mondjuk ki, mit kell konkrétan tennünk Fábryért, hogy műve Helsinki szolgálatába állhasson. Nincs értelme tagadnunk, hiszen külön-külön mindegyikünk tudatosította már: nincs megfelelő együttműködés íróink, újságíróink között, nincsenek a legjobb kapcsolatok szerkesztőségeink között, többet tehetnénk annak érdekében, hogy intézményeink egybehangoltabban dolgozhassa- nr szocialista kultúránkért, jövőnkért. A stószi ház szép már. Itt az ideje, hogy a kutatómunka meginduljon. És itt az ideje, hogy az ország nyilvánosságának, cseh és szlovák polgártársainknak is felmutassuk ezt a nagy alkotót, akinek révén mi is gazdagíthatjuk Helsinkit. * * * Tavaly novemberben, amikor stószi házát újjáalakítva ünnepélyesen átadták, a hidegben lilára dermedt arccal, de égő szívvel álltunk a pilin- kélő hóesésben. És miközben a szónokot hallgattuk, ámulva néztük a házzal szembeni almafát, amelyen a korai tél dacára is ott sárgult egy alma. Olyan volt ott a magasban, mint egy tengeri bója. Mint egy jelzőlámpa a repülőtéri kifutópályán. Mint egy jel, amely arra figyelmeztet, hogy azoknak, akik e kicsi irodalom virágoztatásán fáradoznak, nem lehet fontosabb gondjuk, mint az, hogy legjelesebb alkotójukat felmutassák a világnak, hogy a világ egyik okos, hűséges fiára találhasson benne. BATTA GYÖRGY ÚTRAVALÓ V. 23. Hadd szóljak néhány szót erről a kedves városról, amely döntő hatással volt fejlődésemre. Itt közölték először verseimet a Kassai Naplóban. Emlékszem, 1926-ban vagy 27-ben lehetett egy őszi napon, amikor nagy izgaloimban és még nagyobb zavarban beléptem a szerkesztőségbe (életem első szerkesztőségébe], és felkínáltam egy szerkesztőnek három versemet. A szerkesztő alacsony volt és szeplős, szigorúan, knégis szívélyesen és bátorítón nézett rám, majd szó nélkül olvasni kezdte a verseimet, miközben szívem az izgalotatól a torkomban dobogott. Már a harmadik versnél tartott, a csend óriásira nőtt, majdnem kézzelfoghatóvá vált, amikor végre megszólalt, azt mondta nekem, hogy mind a három verset közli a lap másnapi számában. Én erre mélyet sóhajtottam. Ez a sóhaj jelezte, hogy belenyugodtam sorsomba, költő lettem. Székelynek hívták a szeplős emberkét, akit én soha el nem felejtek. Rendes volt hozzám. A rendességet azért hangsúlyozom, mert bizony nem mindenki volt ilyen. így például Köves Illés, a kassai újság volt főszerkesztője soha egyetlen sort nem közölt- tőlem. Ö inkább Rudolf trónörökös és Vecsera Mária szerelmét hozta folytatásokban. Ez jobban kifizetődött, mint a vers. Később Székely révén ismertem meg a kassai írókat és újságírókat. Többek között Juhász Árpádot, Sándor Imrét, Lányi Menyhértet, Szepesi főszerkesztőt és feleségét. Valamennyien mindent elkövettek, hogy könnyítsenek nehéz helyzetemen. Hónapok múltán összehoztak Fábry Zoltánnal is. Fábryval a találkozás az Andrássy kávéházban zajlott le. A zajlott kifejezés túlzás, mert nagyon csendesen ment végbe. Fábry ugyanis elolvasta Ezra elindul című első regényeim első kéziratát és a róla való benyomásait közölte velem. Azt mondta, hogy. érdemes nekem küzdeni az írói rangért, mert kéziratomban gyakran felcsillant az igazság, az emberség iránti erős hit, az együttérzés a szegények, a nélkülözők sorsával. Ma, hogy nemsokára hetven esztendős leszek és itt vagyok újra ebben a városban, ahonnan elindultam, Fábry szavaira híven emlékszem: nehéz utamon szavai, tanácsai útravalőul szolgáltak. SZABÚ B'ÉLA 9
