Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-05-09 / 19. szám

/ 1976. V. 9. Ö E sténként megismétlődő pillanat: összefut a függöny, a nézők tapsolni kezdenek, majd amikor a színészek megköszönik a figyelmet és az elismerést, már vastaps hallatszik a nézőtérről, sőt nem ritka a szóbeli tetszésnyilvání­tás sem. Ez természetesen jólesik a színésznek, színháznak egyaránt. Nem minden művészeti ágban adatik meg, hogy a munka eredményéről ilyen rövid idő alatt és ilyen hatásosan tájékoztassák az alkotót (írót. színészt, színházat). Mindez igaz, de önmagunknak és egy egész tár­sadalomnak hazudnánk, ha pusztán azért lépnénk fel estéről estére, hogy Jó érzéssel töltsön el ben­nünket ez a közvetlen tetszésnyilvánítás... Letagad­hatatlan tény. hogy a színész (a színház) úgy igényli a tapsot, mint a kenyeret: egyfajta fizetség, munka­bér ez is. (Vajon hányán áhítják egy életen át — ás sohasem adatik meg nekik!) Mihelyt azonban a bemutatott mű hatásfokát vizsgálgatva firtatni kezd­jük a taps lényegét, egészen „népszerűtlen* meg­állapításra jutunk: a taps olyan fizetőeszköz, mint — egy mese tanulságával élve —, amikor a pénz he­lyett annak hangjával fizetnek az embernek. S az erszény:-a néző csukva marad... Persze nem arra a nyolc koronára gondolok, ameny- nyibe egy „átlagjegy“ kerül a MATESZ előadásaira, még csak nem is arra a kb. negyven koronára, amelyet az állam „hozzáfizet“ minden néző belépő­jegyéhez, nagyon kedvező feltételeket teremtve ezzel a színházba járáshoz — hanem azokra az „aranyak­ra“, amelyeket (néha egészen) a lelke mélyén hord a néző. amelyekkel naponta fizet (vagy nem fizet) embertársainak az együttélés különböző alkalmai­val ... A színház a társadalom keze, amely naponta ki­bogozza a csomót a lélekerszényeken, hogy a teli­ből .bulhassanak s a félig üresbe peregjenek az emberi méltóság aranyai __ Mi nt minden alkotásnak, egy-egy színházi előadás­nak (s magának a színház létének) is csak akkor van értelme, ha nem öncélú. Ha a színház élő kapcso­latot tud teremteni a nézővel — ha kölcsönösen hatni tudnak egymásra: ha képesek formálni egymást — bár szinte észrevétlenül. Erről a folyamatról, sajnos, a legkevésbé sem ké­pes reálisan „tudósítani“ a taps — legyen bármilyen hosszú, bármilyen intenzív; de az elmaradt taps sem megfellebbezhetetlen bizonyíték. (Patetikusan: nem biztos, hogy a szunnyadó lélek felébred az eget rengető tapsra, de előfordulhat, hogy éppen a hirte­len csendre riad fel...) Lemérhető-e a Magyar Területi Színház előadásai­nak hatása („tájolásának“ értelme) „tapson kívüli“ eszközökkel? Magvető-e a színész — divatbemutató-e a színház? A színház igényli a nézővel való „civil“ találko­zást. A színész tudni akarja, kinek játszik: tudni akarja, mire hivatkozzék a játékával; milyen mér­tékben probléma az, amit ő a színpadon annak tart, mennyire tipikus a jelenség, amelyre játékával fel­hívja-a figyelmet, a hétköznapok mérlegén milyen a súlya azoknak a típusoknak („hűsöknek“), akiket a színpadon megformál, mennyire aktuális az a „mondanivaló“, amelyért ő — szinte estéről estére más bőrbe bújva — ágál? Az indokokat folytatni lehetne, de a lényeg ugyanaz: magvető-e a színész, s ha igen: milyen földben, milyen talajban mennyi mag kel ki — s mennyi szökken szárba — abból, amit ő estéről estére plvet? A MATESZ bán — bár nem vált rendszeressé az eltelt huszonhárom évad folyamán —, viszonylag nem kevés azoknak az alkalmaknak a száma, ami­kor „eszmecserét folytatott“ egymással a ’néző és a színház. Ezeknek a beszélgetéseknek a színvonala és a tartalma különböző, de minden esetben a találkozó céljától függ és a beszélgetőkön múlik. Fiatalokkal beszélgetve, vissza-visszatérő téma: szívesen elmennénk a színházba, de sajnos, oda ün­neplőbe kell öltözni, inkább itthon maradunk és néz­zük a tévét. Szemléletről van-e szó vagy kényelemről? Nagyon kis mértékben a kényelemre is hivatkoz­hatnánk, sőt az örökös Időszűkére is. A többi tényező azonban sokkal fontosabbnak látszik. A Magyar Televízió egyik riportjában a faluról városba költözés okát a következőképpen indokolták a fiatalok: van pénzünk, de nem tudunk mit kezdeni vele; tiiába vesszük meg a legújabb divatú ruhát, nincs ahová felvennénk; a városban színházba mehet az ember s oda e legdrágább ruhát is magára ölt- heti ... A városi diák azért nem megy hát színházba, mert oda fel kell öltözni, a vidéki fiatal viszont azért utazik a városba, hogy ott kiöltözhessen a színház­ba... A két véleményből sok-sok következtetés le­vonható, de hadd tegyek fel egy mind időszerűbbé váló kérdést: * Divatbemutató-e a színház? — Is... — mondom én. — Talán tíz százalékban. Mert egy-egy színházi előadás mindenképpen „társa­dalmi esemény“. S egy társadalmi eseménynek min­dig több „összetevője“ van. Talán jobban elfogadható az állításom, ha pontosabban meghatározzuk a divat jelentését. A divat csak részben jelenti a legújabb módival való lépéstartást. A divat tulajdonképpen mindig egy szellemiséget tükröz... Néhány éve az ogyesszai színházban módfölött tetszett az a termé­szetesség, ahogyan a fiatalok megjelentek a színház­ban: farmerben és matrózingben (sokan a matróz­inget is levették magukról a hőség miatt). A mai kísérletező színházak is elsősorban ezeknek a far­meres félmeztelen fiataloknak játszanak, nem az es­télyi ruhás „polgároknak“. Ez az öltözet ugyanolyan divat lehet, mint a brokátselyem költemény — csu­pán más-más szellemiség hordozója... A színházak világszerte az egyszerűség felé törekszenek — ehhez jobban illik az egyszerű öltözék. Szellemiségben ez a színház és ez a néző áll egymáshoz a legközelebb. Önmagunk és a társadalom ellen vétenénk, ha a farmernadrágosokat nem engednénk be a színházba. Ez azonban már szervezési feladat: pedagógusok és nevelők megtesznek-e mindent, hogy a farmernadrá- gos fiatal eljuthasson a színházba? (Számtalanszor bebizonyosodott: magától nem megy — fel kell kel­teni a figyelmét, meg kell nyerni „az ügynek“.) S vajon megtett-e mindent a MATESZ, hogy a far­meresek is kedvet kapjanak a színházlátogatáshoz? Álljunk meg itt egy pillanatra! Minden színházban uralkodik egy bizonyos szelle­miség. Minden színháznak más a profilja, amelyben különbözik más színházaktól. Képes lehet-e rá a Magyar Területi Színház, hogy egyszerre több szel­lemiséget szolgáljon, helyesebben: egy szellemiségnek egyszerre több árnyalatát tükrözhesse? Hogy egy­szerre szóljon a nagyestélyibe öltözött nézőhöz és a hippi-pózban tetszelgő diákhoz; a pedagógushoz és a szövetkezeti dolgozóhoz; a rendszeres színházlá­togatóhoz és ahhoz, aki életében először jön szín­házba stb., stb. (Minek soroljam tovább?) Ki kell mondanom, szerintem nem képes... Annak ellenére, hogy folyton „korszerűsíti“ magát (de ezt semmilyen színház sem mulaszthatja el a sa­ját fejlődése érdekében). (A nagyvárosokban ez a helyzet csaknem magától értetődően megoldódik: minden új szellemiség — íz­lés, magatartás — létrehoz egy új színházat.) A „hős”, a színész és a néző magatartása A teljesség kedvéért el kell mondanunk: eszünk ágában sincs kifogásolni a színházlátogató öltözékét. Feltétlenül be kell azonban vallanunk: előadásaink­nak nern az a célja, hogy divatbemutatóvá váljék a nézőtér (üljenek ott akár nagyestélyisek, akár far- mernadrágosok). Célunk a magvetés A színész akkor érzi jó! magát igazán, ha egy-egy színpadi hős maga­tartásával (és nem külsőségekben) azonosul a néző — vagy magatartásával fordul ellene. Ha egy-egy hős magatartásában önmagára ismerve, önmagát ítéli el — vagy tesz szert még nagyobb önbizalomra... égy szervezet stb. kipipálhasson a lajstromból egy akciót? Mert azt nehezen tu&om elképzelni, hogy két, szín­padra állított fiatal hős közül „józan körülmények között“ az nyerje el a fiatal nézők tetszését, aki mindent készen szerelne megkapni: aki sohasem akarja kipróbálni a sa/át erejét és tehetségét, soha­sem bízik önmagában — abban, hogy a saját erejéből és akaratából képes megvalósítani a saját elképzelé­seit; nem hiszem el, hogy a mai diákok között az lehet a szimpatikus „hős“, aki képtelen megállni a saját lábán, akinek nincs egy önálló cselekedete, aki csak bírálni és rombolni tud, de újat építeni képte­len, akinek csak az élősködéshez van érzéke és nem vágyik megismerni az alkotás örömét; aki mindig a mások függvénye — aki sohasem képes „realizálni önmagát“. Van-e sajátos drámairodalmunk ás színházművészetünk — van-e sajátos kultúránk? A színháznak nemcsak a nézővel van (közvetlen) kapcsolata, hanem a saját népszerűsítőivei, bírálói­val és felettes szerveivel is. Ennek ellenére „ezen a téren“ is előfordulnak furcsaságok és hiányossá­gok. Íróink, kritikusaink közt sajnos olyanok is talál­hatók, akik élvezettel habzsálják a valós vagy valót­lan színházi pletykákat, de a színház „realitásait“’ évek óta képtelenek (vagy nem akarják) tudomásul venni. Az is előfordul, hogy olyan ember ír a szín­A kőszívű ember fiaiban Siposs Jenő játssza Haynau szerepét. Mindössze egy jelenetben szerepel, de a jelenet végén mindenütt felhangzik a taps. Sokáig megmagyarázhatatlannak tűnt: miért? A színész ala­kítását tapsolja a néző, vagy a vérszomjas Haynau cselekedeteit? Egy nézőkkel való beszélgetés során aztán kiderült minden: a néző egy magatartásformát tapsolt meg — amelyet azonosnak vélt a magáéval. A taps mindig akkor csattant fel, amikor bekövet­kezett Haynau „pálfordulása“, amikor kimondta a „varázsszót“: „Megkegyelmezek ...!“ Sajnos, nagyon gyakori az ellenkező példa is. Ján Solovic „Meridián“ című színművében Holocsy István játssza Ilja szerepét. Egy jőiskolásról van sző, aki nem tudja befejezni a tanulmányait, mert min­dent protekció útján szeretne elérni. Amikor apja, az egykori partizán és veterán pártharcos, nem haj­landó teljesíteni fia kívánságát (intézze el neki, hogy vegyék fel egy kiemelt üzembe mérnökként, anélkül, hogy befejezné a tanulmányait! — a nézők fiatalabbik része nem az apával ért egyet, aki csak egyenes úton képes járni, hanem a fiával, mert az apa — úgymond — nem teljesíti apai „kötelessé­gét“). Ügy látszik, napjainkban annyira elterjedt a fel­vételi körüli „bundázás“, hogy a diákok egy része ezt tartja „természetesnek“. Másrészt egyfajta hamis tudatban élnek, miszerint „rajtuk köteles mindenki segíteni“... A diákoknak ez a csoportja nem veszi észre Iljában azt a magatartást, amely csak zsák­utcába vezethet. Ez az embertípus ugyanis egész életében csak kapni szeretne — ellenszolgáltatás nélkül. Az, eredmény: nem képes valamirevaló emberi kapcsolatot teremteni senkivel — sem a szüleivel, sem a feleségével. Mindenkit hibáztat — pedig a hiba benne van. Sok esetben vezet tragédiához ez a magatartás (mégis mennyi diák között népszerűi). Elvben a színház (a színész és a rendező) is hibáz­tatható: olyanra formálta a figurát, amely nem ellen­szenvet. hanem együttérzést ébresztett a nézőben. Sietek gyorsan leírni: ebben az esetben szó sincs erről. Előfordul, hogy az ember a kéket pirosnak, a zöl­det sárgának látja. Ilyenkor többnyire nem a színek­ben és a színmutogatókban van a hiba, hanem a szín­érzékelőben vagy a környezetben, amely deformálja a színérzékelést. Elmotidok erre egy példát a saját életemből. Három évig jártam már iskolába, de még alig tudtam írni- olvasni. Hiába tűnt fel mindez a szüleimnek, abban az időben (1950—53) még nem tartott az iskola szülői értekezleteket. A háromévi tananyagból vajmi keveset sajátítottunk el, tanítóink mégis büszkék vol­tak ránk. s a falu elöljárósága is büszke volt az is­kolára. Miért? Mert az Iskola jelentőségét nem aszerint mérték, hogy mennyi tudomány birtokába jutottak a tanulók, hanem aszerint, mennyire segítik a hnb-t a különböző munkákban. Ma talán így is mondhatnám: ez az iskola inkább volt agitációs köz­pont, mint a tudomány tárháza ... Sárgát „mutattak“ — a környezet mégis kékre változtatta, kéknek tük­rözte, kéknek láttatta velünk. Lehetséges, hogy sok esetben a színházlátogatásra csupán azért kerül sor, hogy egy iskola, egy üzem. házunkról, aki évek óta be sem tette hozzánk a lábát, egyetlen előadásunkat sem látta. Előfordul, hogy olyan nyilatkozatok hangzanak el a színházról, ame­lyekből nyilvánvaló az illető tájékozatlansága... Hányszor elhangzik a kívánság a színházban: bár csak íróink, költőink, kritikusaink, szerkesztőink, „druk- kolőink“ stb. úgy ismernék a mi munkánkat, ahogy mi ismerjük verseiket, regényeiket, cikkeiket, lapjai­kat, munkájukat.. .1 Hazai magyar kulturális életünk szemmel láthatóan szerkesztőség-központú. Itt igyekszik elhelyezkedni a legtöbb író és írásértő. Csak akkor kerülhet bármi a „minőségi áruk jegyzékébe“, ha a központi lapokban kellő méltatást kap. Csak az „van“, amiről a szer­kesztőségek is „tudnak“. Ez az állapot önmagában véve nem elvetendő, de nem is kielégítő. Hazai ma­gyar szerkesztőségeink soha nem fogják tudni egy kalap alá hozni kialakulófélben levő kulturális éle­tünket ... Hovatovább harminc éve tart irodalmunk harmad- virágzása — de vajon milyen mértékben beszélhe­tünk hazai magyar kultúráról? Kulturális életünk szerkesztőség-központúsága ellenére erősen szétszó­ródott. Van ugyan saját elméleti pedagógiánk, nyelv­kutatásunk, vannak szociológusaink, közművelőink, történészeink, közgazdászaink stb., stb., de sok esetben alig tudunk egymásról. Ez a szétforgácsoltság oda vezet, hogy az ember sokszor felteszi magának a kérdést: Miért „látható“ jobban a romániai és a jugo­szláviai magyarok „kultúrája“? Kultúránkat, kulturális életünket az írószövetség magyar szekciója tudná leginkább összefogni. Nincs róla tudomásom: van-e az írószövetség magyar szek­ciójának drámai vagy nyelvészeti, műfordítói stb. csoportja ... Húsz éve várjuk, hogy megszülessen a „mérvadó“ csehszlovákiai magyar dráma. Közismert megállapítás: a dráma nagyon igényes műfaj; a te­hetségen kívül bátorság is kell egy színpadi mű meg­íráséhoz. Ha íróink a színházat is elkerülik és az írószövetség magyar szekcióján sem folyik szakosí­tott munka, akkor két fórummal szegényebbek. Az évek pedig könyörtelenül peregnek ^ tovább, íróink közül többnek van „drámaírói alkata“. Nem­csak önmagákat: mindnyájunkat megkárosítják, ha a drámaírás helyett „fontolgatással“ töltik az időt... Elszigeteltség vagy erőtlenség? Vajon hogyan és mikkor kerülhet ki formálódó kul­túránk az elszigeteltségből, hogy nagyobb mértékben megnyilvánulhasson társadalomformáló ereje; hogy a hazai magyar dolgozót egy olyan szocialista kultúra inspirálja, amely döntő módon befolyásolhatja tuda­tát, illetve irányíthatja a fejlődését iskolás korától kezdve haláláig? Beismerem: kérdéseim néhány esetben érdekesek és talán túlzottak is — de egyetlen esetben sem alaptalanok. Az érdességet és a túlzást azért válasz­tottam segédeszközül, hogy megpróbáljak másokat is szóra bírni... Talán nem is lesz nehéz. Vagy — tévednék? ... KMECZKÚ MIHÁLÍ VOLT-E SZÍNHÁZBAN A NÉZŐ?

Next

/
Thumbnails
Contents