Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-05-02 / 18. szám

Jorma Ojaharju:* íoz, és kissé lihegve /ezt mondta: éni, Katka küldi, r udvariatlan fellépését ílitélte, és újra az idő­jogán igyekezett min- hozni. Folyékonyan és ■iasan, mint aki ilyen dkívül jártas, bocsána- • meggondolatlan visel­ni egy komoly felnőtt, a a tíz korona erede- akkor nem mulasztotta pénztárosnő figyelmét abályaira, amelyek egy Soltban nagyon fontos anak. ősz hajú néni a kasszá- tüzdött zavarával. Meg- cstalanságában, hol az e, hol az öntudatosan a mosolygott. És amint toronást, hirtelen meg- ínne az elhatározás, akeket meg kell vala- ;oznia. Amint Katka er- káról értesült, hevesen lene, hivatkozott köte- ábbá arra, hogy éppen íjándékot. Péter viszont em tiltakozott, sőt... néni nyomban megszi- íiközben többször meg­ad rózsás arcát, nioso- irdezte tőle, hogy mit ar nem habozott, eré- rsányan azt válaszolta: sillagot. Péter is a vörös csil- , és miután a néni tűt leki adni, mert amint kissé babonás, és nem ■a tenni ezt az értékes jy gombszerű vörös csil- ’éier kis kabátja fazon- )lyukába. II. reolt vörös csillagokkal ’rága szívében a Vencel elsején, és elragadta- a pompától ragyogó ün- íst. A vörös csillag úgy gyerek lelkét, akárcsak t felvonulók sokezres ét gyermek, akit kézen m a nyüzsgő, vidám ünnepi tömegben, fá- csacsogott, kérdezett adhatatlanul feleltem, leletet az a varázslatos vonzóvá, amit a május teremtett körülöttünk, link haza ebédelni, kint leztünk állva, zamatos kiflivel, oly jóízűen, azarabb ebédet fogyasz- el. Hozzá limonádét it- i pezsgő ízével veteke­án besodródtunk a tán- ló emberek ezrei közé [ sohasem éreztem oly jus elseje elbűvölő ün- igét, mint akkor. A fel- ujjongásokat, a tarka ló változó áradatát a otta át, amely úgy iz- ami vörös csillag. Fára­dtán egy cukrászdában, k és habos kávé mel- ki, végül estefelé már ekek is kicsit részegek ifolt májusi ünnep gaz­tól. nt hazafelé tartottunk, idén átmenet nélkül t az 1938-as Prága fáj- :a. Akkor is rengeteg össze a Vencel téren, n a csúcspontjára há- ernyős Chamberlain tár- n olyan rendteremtés bán, hogy az ország va- rdatos dolgozója a fa- : bilincseit élezte már a lábán... Lord Run- ása nyomán a német bi- ztái tömegesen érkeztek it vendégek érkeztek, az utcákat, a szállodá- ázakat, de voltaképpen magatartásukon meg- ’ mint hódítók, máris szik a várost, rendet igyekeztek te- ilőre enyhe módszerek- tak. Így például szor- ijtögetiék az utcán a íz elhasznált villamos­türelmes, jóságos mo- smétkosárba hajigálták. 1 vidám, széles ábrá- tak a- szomszédos asz- geihez, és érdeklődtek észségük iránt. Egyszó- tázigazdák módján vi- azonban csak addig józanok voltak. De ami- egy kissé a fejükbe lorodásuknak is méltó ak. Többek között tür­hetetetlennek tartották, hogy a szín­házakban szocialista müveket adnak elő, és a mozikban szovjet filmeket vetítenek. Ki hallott ilyet?... A kérdés rövid, tömör és sokatmondó volt. Választ nem is vártak, hanem tovább beszéltek, saját hangjuktól megrészegedve. Ám beszélhettek akármennyit, sen­ki sem mert velük szembeszállni. Mindenki pontosan tudta, hogy ha egy német fasisztának akár csak egy hajszála görbülne meg, akkor az an­gol birodalom tiltakozó jegyzéket in­tézne a csehszlovák kormányhoz, márpedig ebben a légkörben ez egyáltalán nem lett volna kívánatos. A kormány lapjaiban is hallatszottak ugyan hangok a nyugati szövetsége­sek árulásáról, de ez nem volt. több morgásnál. Különben is a fasiszták úgy beszél­tek, hogy nem lehetett velük vitat­kozni ... Engem például a Főnix bü­fében megszólított ilyen „megbízha­tó“ vendég. Megszólított, anélkül, hogy bemutatkozott volna. Egysze­rűen vállamra tette a kezét, mintha évek óta ismert volna, és réveteg, látnoki tekintettel a következőket mondta nekem: — Uram, a fegyver, az becsület, ezért az á felnőtt, aki nem katona, nem lehet becsületes ember. Az pe­dig, aki sosem volt katona, és aki emellett fegyverhez sem ért, az csak gyáva zsidó lehet. Rémület vett rajtam erőt. Szó nél­kül otthagytam, és menekültem ki az utcára, a nyüzsgő prágaiak közé, akik fegyverek nélkül jártak és az utolsó pillanatig hinni mertek a bé­kés megoldás lehetőségében. Harag és kétségbeesés háborgott bennem. A fasiszta gyilkos hangjá­tól nem tudtam szabadulni, egysze­rűen kinyilatkoztatásként hatott rám mindaz, amit mondott, és úgy tet­szett, mintha a fasizmus személyesen üzent volna nekem, és minden béke­szerető embernek háborút. Akkor ér­tettem csak igazán annak a német emigránsnak fájdalmas megjegyzé­sét, aki Runciman megérkezésekor azt mondotta, hogy most már biztos a há­ború. Runciman jelenti ugyanis a hadüzenet csendes jóváhagyását. Hadüzenet... Mennyi borzalommal, rettegéssel, gyásszal, véres harccal és milliók halálos áldozatával zsúfolt esztendőnek kellett elmúlnia, amíg a fasizmust, ezt az emberevő óriásálla­tot leteperték, és Prága népe a gyö­nyörű Vencel téren újra ünnepelhet­te a május elsejét. Szebb és pompá- sabb volt az a május elsejei ünneplés minden addigi ünneplésnél. Ámultam és örültem, a gyermekek csapongó fantáziája ragadott magával. Annak is örülni tudtam, hogy itt Prágában a széles gyalogjáró apró kőkockával van kirakva. És miköz­ben a gyerekekkel az egyik ház fa­lához támaszkodtam, őszinte hálaér­zettel azokra kellett gondolnom, akik szakszerű gonddal a lábaink elé rak­ták ezt az értékes kőszőnyeget. Cso­dálattal telt el a szívem, látva a jól­öltözött sok ezer férfit, asszonyt, akik karjukon vitték apróságaikat, és az enyhe májusi alkonyatban békés, ün­nepi sétájukat élvezték. Voltak," akik az utcai bódék előtt álltak meg, so­kan meg betértek a zsúfolt cukrász­dákba, büfékbe, falatozókba, hogy a zene és dal közepette valamit elfo­gyasszanak. Ez a ragyogó, állandóan változó és hullámzó kép az összhang­nak azt a varázslatos légkörét terem­tette meg körülöttem, hogy úgy érez­tem, mintha valaki egy tündéri kör­nyezet és egy tündéri cselekmény kellős közepébe röpített volna. Az alkotók Játékos kedve ragadott magával; magamban arra gondoltam, hogy színes üveglapokból most óriási üvegtetőt vonnak a Vencel tér fölé a gyalogjárón, és a széles úton pedig szép sorjában asztalokat helyeznek el, amelyekre fehér abroszt terítenek, majd pedig a nemzetek színében pom­pázó virágkoszorúkkal és csokrokkal díszítenek, és egy varázslatos pilla­nat alatt ott volt előttem a világ leg­nagyobb és legszebb vendéglője. Ez­után derűs és gondtalan ötlettel to­vább szőttem a tarka, elbájoló mese fonalát. Élénken elképzeltem, hogy itt rendezik majd egyszer a világ bé­keebédjét, amelyen valamennyi or­szág, nép és nemzet küldötte részt venne. Persze én, Katka meg Péter is itt lennénk, hogy tanúi legyünk e pompás ebéd pazar szertartásának. Eddig szól a mese, amely ugyan gyerekes lehet, de engem — aki há­rom évtizeddel ezelőtt tanúja voltam e város gyászának és fájdalmának — mégis varázslatos módon fogva tar­tott, és a gyerekek is oly boldogok voltak aznap a gyönyörűen feldíszí­tett Vencel téren, mintha a béke dia­dalmaskodott volna az egész világon. Pekka befósliztatja öklét, hogy felvehesse a bokszkesztyűt. De még feláll, hogy szemügyre vegye a listát a mérkőzések beosztásáról. Nyolcadik! Van még idő a pihenésre. Ledől a padra. A nyitott ajtón keresztül behallatszik a bemelegítést ős árnyékbokszolást végző em­berek lihegése és szuszogása. A középsúlyú Kanterva alakja suhan el az ajtónyílás előtt. Fent a tömeg zajongva fogadja az üdvözlő be­szédeket. Pekka pulzusa gyorsan vert. Pihenés közben a pulzus nem lehet több ötvennégynél, ötven­ötnél, nála most legalább hatvan. Hirtelen egész testét kiveri a veríték, aztán ismét bor- zong. Pekka sóhajtozik: legalább egy üveg sört felhajthatna. Csakhogy a mérkőzés előtt nem szabad semmit sem inni. Odalesz a for­ma, szokta mondani Laaksonen. Egy éjszakai ivászat tönkreteszi a kétheti edzéssel kialakí­tott erőnlétet. A tegnapiról Laaksonennak sem­mi sem jutott a fülébe. Feláll. Csikar a gyomra. Mindkét W. C. fog­lalt. A feszültség hallhatóan majd szétveti a hasát. Csak ez a csikarás ne volna! Az a sok vörös bor és a sör okozza. Az egyik W. C.-ajtó mögül papírzörgés és vízcsobogás hallatszik. Csak ettől a nyomástól szabadulhatna ... Pek­ka elfordítja fejét, látva, ki kerül ki az ajtó mögül. Koskela, az ellenfele! Koskela egy pil­lantást vet rá, de gyorsan elfordítja tekinte­tét. Pekka bevonul a W. C-be. A szagból ítélve Koskelának is kivan a gyomra. Sima ügy, ha Koskelának is csikar. Mindjárt az elején elin­tézi, támadni fog, amúgy ördögien. Elsőnek odasóz egy keményet, és aztán . .. Pekka le­tolja a nadrágját, és leül., Tíz korsó sör és két palack vörös bor, ettől még nem veszti el az ember a formáját. Hülye duma. Inkább csak az izmok oldódnak meg; ha az ember hosszú ideig tréningezik, és nem használ masszázst, direkt jót tesz az izmok­nak, érzékenyebbé válnak. Pekka feláll, és in­dul, hogy kezet mosson. De ha odalett az ér­zékenység és reflexképesség és egyebek? A szeme könnybe lábad, erősen izzad, pocsékul érzi magát, úgy, ahogy azt az öreg mondta az előadásain. Pekka W. C.-papírral letörli a ke­zét, és kilép a folyosóra. Bemelegít, a karját rázza. A könnyűsúlyú Kolkka jön vele szem­ben. — Kivel kerülsz szorít óba? — Koskelával. — Gondolod, hogy egyből lefekteted? Pekka nem válaszol. Gondolod, hogy egyből lefekteted?! Vajon melyikük marad majd ott fekve egyből? Az ördögbe is, bár csak már túl lenne rajta. Nem számít, győz vagy veszít, csak már utánna lenne! A pokolba az egész, amikor... — Rakasd fel a kesztyűt a kezedre, és bal­lagj fel. Te vagy a soron két mérkőzés után. Én viszek törülközőt és fogvédőt. Pekka edzője, Laaksonen, alacsony kövér karjalai ember, karon fogja. Az öltözőbe men­nek. Laaksonen a kezébe veszi a bokszkesz­tyűt, és kibontja a fűzőjét. — Nyomd bele az öklöd! Laaksonen nekikészülődik, és ráhúzza a kesztyűt Pekka kezére. — Jól van? Megkötöm — Laaksonen a fűző­szalagot erősen Pekka csuklójára tekeri. — Nem túl szoros? Na, rendben. A csomót a kesztyű belső oldalán köti meg, és a csomó hosszúra sikerült füleit a fűző alá dugdossa. Pekka táskájából törülközőt és fog­védőt kotor elő. — Hiányzik még valami? Alsóvédő? — Van, van. Gyerünk már. A lépcsőn mennek fel. Laaksonen Pekka vál­lára teszi a kezét. — Hogy érzed magad? Minden simán megy, ha rám hallgatsz. Hinned kell abban, amit én mondok neked. Kívülről mindent jobban lehet látni, mint a ringen belül. Magad is jól tudod. A terem az utolsó helyig zsúfolt. A fényben úszó szorító kiemelkedik a közönség fölé. — Mero-nen, Mérőónén, Mero-nen — zúg­ja a tömeg a karzatról. A szorítóban éppen két légsúlyú bokszoló küzd. Az alacsonyabb van fölényben. Laaksonen Pekkát a vörös sarok felé vezeti. Az első sorban egy kis rok­kant emberke ül, és tele torokból üvölti: — Öld meg, öld meg, üsd, üsd, most, most, most! Utólag Pekka csodálkozott azon, hogyan tudott ez az ember olyan sokáig megmaradni a szé­kében! Meronen ellenfele az ütéstől a padlóra ke­rül. Fülsiketítő lárma támad. Egyesek felugrál­nak a padokra. Pekka összerázkódik. A bíró fölemeli a győztes Meronen karját. Kiütéssel győzött a harmadik menetben: Kari Menonen. — Hol is tanulhatott volna? Tán az edzőte­remben? He-he-he. — He-he-he. A következő mérkőzés zsűrijében helyet fog­lal: Österberg, Cranholm, Sundqvist, Fagernös, Nemeid. A szorítóban: Amponen. Pekka bele kavarog. Sok benne a levegő. Nem kockáztathatja, hogy kiengedje, mert bi­zonyára jönne mellette más is. Lába mintha megdermedt volna. Az áldóját, csak legyek túl ezen, leiszom magam a sárga földig. Pekka ei- neveti magát. Rauno is azt szokta mondani, ha győzünk, piálunk, ha veszítünk, beszívunk. Az istenit, ő itt csak nevetgél, közben az övé a. következő mérkőzés. Ördög és pokol! Meronen ellenfelét lesegíti a szorítóból. Arca véres, mindkét szeme bedagadt, az ajka felha­sadt. Segítőtársai elvezetik. Pekka feláll. Laak­sonen a szájába helyezi a fogvédőt, tiszta va­zelinnal bekeni szemhéját és arcát. Pekka a ládikóba lép, és talpát megmártja a gyanta­porban. Nehézsúlyú mérkőzés következik. Pekka Ha- kala, VTN és Matti Koskela, VNL. Pekka szédül. Végigküzdöm az első menetet, aztán feladom a mérkőzést. Laaksonennak majd azt mondom, hogy megrándult a hátam. — Hakala, ide figyelj, Hakala, te vagy a legnagyobb és a legszebb — kiabálja a rok­kant. Az első sorokban harsány nevetés csen­dül. — A mérkőzők középre! — A bíró megvizs­gálja mindkettőjük kesztyűjét. — Fogvédő bizonyára van? És alsóvédő is? A bokszolok bólintanak, Koskela kimeredt pupillákkal fíxírozza Pekkát, mintha hipnoti­zálni akarná, Pekka a padlóra szegezi tekin­tetét. — Mikor azt kiáltom: szét, mindketten hát­rálnak egy lépést. Kerüljék az összekapaszko­dást és egyéb tisztátlan fogásokat. Becsületes mérkőzést, fiúk! A bíró jelt ad az időmérőnek. Pekka a szá­mára kijelölt sarokban hátrál. Az áldóját, csak ezen lennék már túl, soha többé nem bokszo­lok ... Soha többé. Megkondul a gong. — Támadj, Koskela, húzz be neki egyből. Nem ellenfél ez neked. Pekka melléhez szorítja állkapcsát, és véde­kezésre emeli a karját. Koskela kesztyűjébe talál. Az ellenfél horogütésekkel próbálkozik közelebb férkőzni. Pekka úgy csapkod a baljá­val, mintha Koskela legalábbis leprás lenne, akit nem szabad a közelébe engedni. — Koskela menj rá, húzz be neki egy tisz­tességes jobbegyenest, és lépj le! Koskela leszegi a fejét, mint a bika, ájs tá­mad. Pekka a bal lábára helyezi át súlyát. A közeledő Koskelára ütést, mér baljával, majd nyomban a mááik öklével. Mindkét ütés Kos­kela arcát találja. Koskela folytatja a táma­dást. Pekka a kötelek közé kerül, és egy ke­mény jobbhorgot kap. Térde remeg, mindkét kezével belecsimpaszkodik Koskelába. A bíró szétválasztja őket. Pekka tántorog, egy kissé elkábult. Koskela újra nekiront, mint a felbő­szült bika. Pekka úgy látja ellenfelét, mintha ködben lenne. „Most a jobbal, jobbegyenest, amikor támad.“ Üt a jobbjával. Mellé megy. Hirtelen éles fájdalom hasít a fejébe, úgy vil­lámuk benne, mintha égiháború kezdődne. Pek­ka lassan a padlóra csúszik. Teljesen érzéket­lenül szemléli, hogy vére nagy cseppekben csurog az ölébe. Aztán arra eszmél fel, hogy ismét talpon áll. — Összeütöttétek a fejeteket — suttogja Laaksonen. Mindkettőtöknek felhasadt a szem­héja. Mindkét mérkőzőnek jelhasadt a szemhéja. Ilyen esetben a mérkőzést a megszakításig ki­alakult helyzetnek megfelelően bíráljuk el. Eszerint a győztes: Pekka Hakala, a VNT-töl. — Hallod ezt? Te győztél. Ez nagyon igaz­ságos, neked több találatod van, tisztábbak a balkéz-találataid. Laaksonen törülközőt terít Pekka vállára. — Hakala, most már nem te vagy a legna­gyobb! Ha-ha-ha-. Az öltözőben a könnyűsúlyú Kolkka telep­szik Pekka mellé. — Na, te győztél. Milyen érzés? Alighanem könnyű eset volt ez a legény neked. Pekka a padlót bámulja. — Hát egy kissé gyengén védekezett, a bal ütések könnyen ültek. Pekka feje majd szétreped. — De ellátom a fickó baját bármikor. Pekka egy kis zsámolyon kuporog közvetle­nül a szorító mellett. Laaksonen masszírozni kezdi Pekka hátát. Pekkának szemébe ötlik, hogy az első sorban két férfi ül, akik mozdu­latlanul figyelik 6t. — Az istenit, micsoda ronda pofa, a szem­héja teljesen be van dagadva. — Tud-e ez egyáltalán olvasni, vagy írni? OLÁH JÓZSEF fordítása * Mai finn író. 1938-ban született. Kikötűmun- kásként kezdte, majd tengerészként hajózott. A torta c. regénye 1966-ban jelent meg, me­lyet e Kutyaőrség e. müve követett.

Next

/
Thumbnails
Contents