Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-18 / 16. szám
ÚJ szú V T 197B. IV. 1B. — A tapasztalt idomító gyakorlatilag mindenre meg tudja tanítani a kutyáját. Én például Alma nevű kutyámat rászoktattam, hogy ne feküdjön a dívány alatt — pedig az volt a kedvenc helye. — Hogyan sikerült ezt elérnie? — Nagyon egyszerűeiK a dívány lábait le fű részeltem! Ö — Hűséges a feleséged? — Természetesen. Öt év éta Ugyanaz a szeretője van. Amikor a vendégek eltávoztak, azt mondja az asszony a férjének: — Ellopták két kanalunkat. — Milyen két kanalat? — Hát amelyekbe a Hotel Esplanade volt belegravirozva! □ Az apa oktatja a fiát: — Néked egy buta, de szép nőt kell feleségül venned! — Miért, apa? — Butát azért, hogy hozzád menjen, szépet pedig azért, hogy neked tessen. SZÖVEG NÉLKÜL Kaján Tibor rajza — Hiába, öregszem — panaszkodik Kubala a barátjának. — Mitévők legyünk? — vigasztalja a cimborája. — Ez az egyetlen mód arra. hogy az ember sokáig éljen. . — Azután pedig — meséli zokogva az asszony a barátnőjének — a férjem elment, hogy retikült vegyen nekem, és nem jött vissza. Mondd, te mit tennél az én helyemben? — Vennék egy másik retikült! A müértöt főképp arról ismer- hetjük meg, hogy a legnagyobb összeget is. képes kifizetni/ No ném a műalkotásért, hanem a modell címéért. JACQUES TÁTI Húsz olyan ember közül, aki beszél rólunk, tizenkilenc rosz- szat mond, a huszadik pedig, aki jót mond, rosszul mondja. RIVAROL — ... és dolgoztam szabad szombaton. Szpilki A tapasztalat oz egyetlen, amink megmarad, amikor már minden egyebet elveszítettünk. RICCARDO BACCHELLI ‘ *'V. - . "• ‘ f ■ ■ V? Az ész minden vakbuzgóság szemében szálka. ALFRÉD DE VIGNY Késő éjjel érkezik haza a férj, s mentegetőzve mondja a feleségének: — Ne haragudj rám, drágám. Támadás áldozata lettem. — Tényleg? % — Tényleg. Szomjam támadt. □ A gyorsvonaton az egyik utas felfigyel, hogy a vonat túlságosan gyakran áll meg. — Miért álltunk meg már megint? — kérdezi a kalauztól. — Mert egy tehén hever a síneken. — Tehén? De hiszen ma már Itödször állunk meg! Talán Jlyan sok itt a tehén? — Dehogy. Ez mindig ugyanaz a tehén, csak folyton utolérjük. A tanító néni megkérdezi a kisdiákot: — Benőke, miért nem voltál tegnap iskolában? — Családi ok miatt — feleli az. — Megszaporodtunk. — Nocsak! S mi lett? Kisfiú vagy kislány? — Apa. A mamám ment férjhez. Van testi gyengeség, amely a szellem erejéből ered, és szellemi gyengeség, mely a test erejéből ered. Joseph Joubert A költészet bokrán — jól tudja minden iskolás gyermek — több a tövis, mint a rózsa Míg a költő eljut a Parnasszusra, megadja annak az árát. Vakancsos Mátyás álavantgardista költő és anonim levelező bódultán szerette a deiíriumos lelkiállapotot, az elvont gondolatokat, a szürrealista kifejezésmódot, a szimbolizmus új hullámát, a hétköznapi tartalmaktól megtisztított steril költészetet — szóval, mindazt, ami divatnak számított a líra honi berkeiben Hébe korba kacérkodott az epitheton ornansokkal is. ám a fél világért sem írta vagy mondta volna díszítőjelzőnek, nehogy parlaginak tartsák olvasói és választékos ízlésű hívei — a felkéretlen kritikusok névtelen tucatjai. Tehát modern költő volt Vakancsos aki élt-halt saját jelrendszeréért. s úgy szívta magába az irodalmi kozmo politizmust meg a zsenis különcködést, mint a cse csemö az anyatejet. Az sem rontotta étvágyát hogy költői eszközei már rég lomtárba kerültek az igazán modern irodalmak háza táján — rögeszmésen követett egv délibábot- iskolát akart teremteni. Méghozzá mindenáron! Hasonlóképpen hevült még a piskótalábú és festett szemgödrű csitrikért, valamint ugyancsak szertelenül kedvelte a közéleti villogást meg az éjszakába nyúló kávéházi cseveiyeket, amelyeknek középj/ontjában szinte menetrendszerűen a költészet kvintesszenciája, néhány bakfislány és egykét palack szobahőmérsékletű gin vagy konyak állt Ezeken a zártkörű lelkigyakorlatokon szokta kinyilatkoztatni ars poeticáját. Én is ilyen alkalommal, a Mákvirág Hall egyik diszkrét sarokasztalánál nyertem némi betekintést Vakancsos zavaros szenvedélyektől gazdagon motivált költői programjába. — Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem — szavalta egy kisdiák buzgalmával. — No és persze olykor- olykor egy jó adag Napóleon konyak! Bár. ami azt illeti, az utóbbiért akármikor feláldoznám az előző kettőt — külön-külön és együttvéve is. Mert mondd, egyáltalán mi értelme van az egésznek? — Milyen egésznek? — Hát ennek az egésznek. Az életnek! — No, azért talán van egynémely dolog, amiért érdemes élni és gyüszménkednt! — feleltem — Érzéki csalódás — nézett rám mélabúsan, a kicsapongó élettől piros szemekkel, mint valami megátalkodott angóranyúl. — Mert amilyen balek vagy talán még magad is elhiszed. Vegyünk csak például téged. Mi abban a gyönyörűség, hogy kitanulsz valamit íezúttal teljesen közömbös, hogy mit), munkát vállalsz, megnő sülsz, családot alapítasz, egész életedben gürizel és teljesíted feletteseid utasításait. Mert felettesek és uta sítások mindig voltak, vannak és lesznek. Aztán meg jön a nagy gödör Kinek előbb, kinek később. De, ne feledd, kikerülhetetlenül ott ásít szinte az orrunk előtt. Tulajdonképpen megáshatnák már születésünk után rög tön. Hát érdemes? — Mit? — kérdeztem ismét viszolyogva. — Ahogy te mondtad: gyíiszménkedni. — Nem tudsz megkeverni, Vakancsosl A szószátyárkodásodból árad a nihilizmus. Az életnek megvan a maga értelme! — Persze hogy megvan — kacagott hátborzongatóan ironikus hangszínnel — Csak nem olyan nyárspolgári értelmezés szerint, amint azt te gondolod. Kizárólag akkor van értelme, ha a nagy végállomásnál ott vár a halhatatlansági — Tényleg ágy gondolod? — hűltem el egyszeriben — Nézd — emelte fel ujját intőleg —, van egy bői csészdoktor jó barátom, Serjövesztő Aurél, 6 szokta volt mondogatni, hogy a nagy emberek kétszer halnak meg: egyszer mint emberek, egyszer pedig mint nagyok. A költők soha. Nekik száz életük van. Űk halhatatlanok — Te is halhatatlannak készülsz? — Én is. — És mivel? — kérdeztem. — A látomásos költészeteddel? — Azzal. Még ha ez nem is megy a fejedbe — válaszolt szarkasztikus éllel. — Te mint hétköznapi ember, nem tudsz felemelkedni a szellem éteri magasságába, ahol minden ostoba, földi potomság értelmét veszti mert a költészet öntörvényű parancsának engedelmes kedve, vezérlő eszmévé szublimálódik, és kifinomult isteni játszadozássá alakul. Tudsz követni? — Miért ne? — Akkor próbáld megfejteni, hogv mit jelent a legújabb versem következő strófája — mondta átszellemültem — „Csontketrec-ángyom roráte-álma / rúpia-kupor- gató szöszmösz a lelkem horpaszában / parabolás egek meg küklopsz-szerzsanemberek / csáo, csáo. csáo / ezt nekték!“ — Külön-külön talán még érteném. Csak nem tudom összerakni — vallottam be töredelmesen. — No, látod?! — triumfált ragyogó, bár kissé nyűtt ábrázattal Vakancsos. — Mert közönséges halandó vagy, akinek nincs egy mákszem képzelőereje sémi A fantáziát és a halhatatlanságot bízzátok ránk ti kis szürkék! Erre már nem lehetett egy szavam se. Tökéletesen lehengerelt. Mivel esti tizenegy óra körül járt már az idő, sürgősen leparoláztam Vakancsos Mátyás költővel, s a Mák- virágból egyenesen hazamentem, hogy a fantáziátlan halandók közönséges, nyugodt álmát aludhassam végre. Bizonyára el is feledtem volna ezt a hervasztó beszélgetést Vakancsostul, ha valamelyik nap éppen elém nem toppan Brabant Virgil, a Métely utcai kijózanító állomás mentőse. — Képzelje! — csapott a vállamra. — Tegnap este ismét beszállítottuk a költőt. A Bakancsos urat. vagy begy hívják. Ügy betintázott, hogy majd’ eldobta a ka naiat. Mondtam is neki: no, te madár, adnék én neked, ha az apád helyében lennék! De hát nem hallotta a fasírtja, mert félig-meddig a túlvilágon volt már. Szegény Vakancsos — döbbentem meg —, kis híján most majdnem halhatatlanná vált. MIKUS SÁNDOR
