Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-04 / 14. szám
I O lvasom a hírt, amelyet a tokiói Asahi Shimbunból vett át a világsajtó: száz volt japán katona, akik a második világháború idején a Burma—Sziám vasútvonal építésére terelt angol, holland, ausztráliai és más szövetséges hadifoglyokra vigyáztak, őszre találkozóra hívják egykori foglyaikat. Elsősorban a brit és a holland hadifoglyokat hívják (már azokat, akik túlélték az embertelen rabszolgamunkát) „baráti találkozóra“ -a Kwai folyó hiújához, hogy közös misén vegyenek részt a 420 kilométeres vasútvonal építésénél elpusztult húszezernél (!) hadifogoly emlékére. Az Asahi Shimbun szerint az ötlet az 57 esztendős Takashi Nagasetól származik, aki a Thaiföldet Burmával összekötő „Halálvasút“ építésénél tolmácsként szolgált a japán császári - hadseregben, s jelenleg egy angol nyelvű magániskola vezetője Okaya- mában. Az ő javaslatára szeretnének találkozni a Halálvasút hiúján, a Kwai folyó felett a hadifoglyokat sanyargató japán katonák, hogy „kéz a kézben egy új hidat, a barátság^ hiúját építsék japánok és angolok“ ... Olvasom a hírt, és felidéződik bennem a Kwai folyó hiúján tavaly tett nalon ugyanis a szövetségesek repülőgépei és tengeralattjárói tizedelték a japán hajókat. Ezért siettették minden eszközzel a 420 kilométer hosz- szú, új vasút építését. A Kwai folyón épített hidat is beleértve, 45 kilométernyi vasút építését bízták a 61 ezer szövetséges hadifogolyra és a 40 ezer thai, burmai és maláj kényszermunkásra. Ezen kívül a környező városokból és falvakból tízezreket kergettek a vasútépítésre. Húszezernyi hadifogoly és 42 ezer ázsiai életébe került a vasút megépítése. Az első mozdony 1943 októberében gördült végig a vasútvonalon. És a Kwai folyó hiúján, amit először fából építettek, s a brit repülők többször lebombázták, míg a háború végén építették fel vastraverzekből, betonpillérekre. Embertelen bánásmód, éhség, trópusi betegségek juttatták a tömegsírokba a hídépítőket. A japánok a beteg hadifoglyokat sem mentették fel a munkától... A sínek alá talpfaként akár az elhalálozott foglyokat is rakhatták volna — írta később erről egy túlélő angol. Ezért emlékeztet a Halálvasút és a Kwai folyó hídja a mindent eltiprő japán császári hódítókra, arra, hogy Idegenforgalmi nevezetesség lett a Kwai folyó hídjáből. Gszó éttermet horgonyoztak le mellette látogatásom és mindaz, amit a második világháborúnak erről a sötét epizódjáról megtudott a világ. Elsősorban a francia Pierre Boulle-nek köszönhetjük, hogy feltárult a japán hódítással járó kegyetlenségnek az a mozzanata, amelyet világhírűvé lett regényben — „Híd. a Kwai folyón“ — örökített meg, saját hadifogolyélményei alapján. Ezt filmesítette meg Dávid Leans. A híd közelében fekvő kisváros, Kanchanaburi, a regénynek és a filmnek köszönheti idegenforgalmának fellendülését — hiszen azóta évente tízezrek jönnek ide, ahol a hegyek találkoznak az alfölddel, a dzsungel a rizsföldekkeil, ahol tizenegy betonpilléren fekszik a több mint háromszáz méteres, fekete vashíd. Harmincnégy évvel ezelőtt, 1942 őszén kezdték a munkát a japánok által odahurcolt hadifoglyokkal. Ja- masita tábornok adta ki a parancsot, hogy Szingapúrból és Bangkokból ezen a vasúton szállíthassák a japán tnváziós katonaságot Burmába, ahonnan Indiát kellett volna eláraszta- niok. A Szingapúr érintésével a bur- mai Rangoonba vezető tengeri útvoa kegyetlenkedésekben a japán fasizmus sem maradt el európai szövetségeseitől. De erről nem olvashattam a hídnál felállított emléktáblán, sem a közelben a brit, az amerikai és a holland hadifoglyok sírkövein ... A japánok emlékére emelt oszlop kövébe vésett japán szöveget pedig rajtuk kívül kevesen tudják elolvasni... És hány ilyen vasút, hány ilyen híd épült a japán megszállás idején eny- nyi emberáldozattal Vietnamban, Malájföldön, Kínában, Indonéziában? ... Regény és film csak a Kwai folyó hiújáról született... És most az egykori fogolykínzók foglyaikkal együtt akarnak sétálgatni a könnyek, a véráldozatok árán épült hídon. Állítólag ott szeretnének bocsánatot kérni tőlük, amiért puskatussal verték, nyomorékká tették őket, amiért tömegsírokba juttatták bajtársaikat. S ezzel az ügy részükről el lgnne intézve! A meghívott brit és holland hadifoglyok eddig elutasították egykori kínzóik invitálását. Az ottani borzalmakat sem ők, sem a világ nem felejthetik el. SEBES TIBOR Ma ez a kis vicinális motorvonat döcög át naponta néhányszor a Kwai folyó hfdjáa (A szerző felvételei) t 1976. IV. 4. Bronyiszlav Majnagaseu tengerészkapitánnyal az egyik külföldi kikötőben érdekes eset történt. Amikor hajóját a kikötőbe kormányozta, a helyi újságírók érdeklődését felkeltette a cseppet sem orosz külsejű kapitány. Faggatni kezdték, hogy kicsoda és hová való. A tengerész elmondta, hogy hakasz származású, s hogy ez a kis nép Szibéria déli részén él. z újságírók másnap ismét felkeresték a kapi- tái — l'öbb lexikont átnéztünk, az orosz nyelvű Broekhaust is, de ilyen nép, hogy hakasz, egyikben sem található. A több kötetes Brockhaus lexikon, amelyet a fór-, radalom előtti Oroszországban adtak ki, valóban semmit sem közöl a hakaszokról. A cári birodalomban aligha érdekelt valakit a Szibériában élő kis népek sorsa. Egyesek kihaltak,, másokat a pusztulás veszélye fenyegetett. A togolárokból például (a Ke- leti-Szaján hegységben élő török eredetű nép) a húszas években mindössze negyvenötén maradtak. A világtól elzárva, hatalmas, járhatatlan hegyi erdőkben folytatták kegyetlen harcukat a szibériai kemény természettel, és szüntelen nélkülözéssel. A kereskedők kiszipolyozták őket, garasokért vették át az értékes szőrmét és halat. Az emberek így emlegették a tofolárokat: „Az isten is és a cár is megfeledkezett róluk.“ A trachoma, a reuma, a tüdővész számlálatlanul szedte áldozatait. Ezen nem is lehet csodálkozni, egész Hakaszjöldön (területe 60 ezer négyzetkilométer) egyetlen, hétágyas kórház volt. A szovjethatalomnak gyakorlatilag mindent elölről kellett itt kezdenie. Jurij Ritheu az Északi-Jeges-tenger partján, Csukot- kán született. A külföldön is híres csukcs író arról ír, hogy az első orosz tanítónak, a szovjethatalom küldötteinek a félszigetre érkezéséig nem voltak iskolaépületek, tanszerek, sőt a csukcsoknak saját Írásbeliségük sem volt. De vajon hány olyan nép van a világon, amely pontosan meg tudná határozni írásbeliségének kezdetét? A szibériai és a távol-keleti kis népek ezt évnyi pontossággal tudják. A hakaszok írásbeliségét például az orosz ábécé alapján 1924-ben teremtették meg. Körülbelül ugyanabban az időben és ugyanazon az alapon dolgozták ki Észak többi kis népének az írásbeliségét is. Egy egész hónapba tellett, amíg az első, Moszkvában nyomtatott csukcs ábécéskönyv eljutott a tanulókhoz: először vonattal Vlagyivosztokig, majd onnan egy jégtörőn Csukotkára. Maga az iskola fogalom teljesen új volt a csukcsok, korjakok, evenkek számára. Jurij Ritheu visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az egész iskolában csupán egyetlen, gyermekkorából ismert tárgy volt: egy rézcsengő. Ezzel jelezték az órák kezdetét és végét. A csengőt egy rénszarvas nyakáról akasztották le. 1930-ig valamennyi iskolában, tolmácsok segítségével, oroszul tanítottak. A helyi nemzetiségeknek nem voltak tanítóik, az oroszok pedig nem tudták elsajátítani a nyelvet. A tolmácsok fokozatosan elmaradtak az iskolából. A vadászok, halászok, rénszarvastenyésztők gyermekeiből minden nemzetiségnek saját tanítói lettek. Leningrádban, az egyetem előkészítő tagozatán gyűjtötték össze az északi népek első csoportját — csukcsokat, nanajokat, nyenyeceket, itelmeneket, evenkeket —, hogy tanárrá képezzék őket. így kezdődött a Távol-Észak kis népeinek tervszerű tanárképzése. Később Leningrádban megalapították az Északi Népek Főiskoláját, amelynek feladata a nemzetiségi értelmiség felkészítése volt. Ez az Intézet már nem működik: nincs rá szükség, mivel az északi népek fiai a szokásos felsőoktatási Intézményekben tanulnak, képzettségük és kultúrájuk színvonala ugyanis elérte a lakosság általános műveltségi szintjét. Csupán a Herzenről elnevezett Leningrádi Pedagógiai Főiskola mellett működik a Távol-Észak népeinek tagozata, ahol alsótagozatos tanítókat képeznek a távol-északi falvak iskolái számára, akik az oroszul még nem tudó gyerekeknek bármely tantárgyat képesek tanítani a helyi lakosság nyelvén. Él a Szovjetunióban egy érdekes ember, juvan Sesztalov költő és prózaíró. A manysik leszármazottja, akik Nyugat-Szibéria Tyumenyi területének északi részén élnek. Nagyapja sámán volt, édesapja halász és vadász. írni egyikük sem tudott, Juvan elvégezte a leningrádi Északi Népek Főiskoláját, és a Néva-parti városban — mint maga mondja — Puskin és Biok verseinek hatására írni kezdett. Első könyve egyben a legelső manysi nyelven megjelent könyv volt. Ezt a nyelvet 7700-an beszélik, fuvan Sesztalov könyveit azonban százezrek olvassák, hiszen lefordították oroszra, ukránra, litvánra és a Szovjetunió számos más népének nyelvére, többek között a manysik szomszédságában élő, velük azonos sorsú evenkek, nyenyecek, hantik, ttelmenek dolganok nyelvére is... E népeknek fél évszázaddal ezelőtt még önálló írásbeliségük sem volt. Ma már saját tudósaik, orvosaik, pedagógusaik, mérnökeik, íróik, színészeik, zenei együtteseik, sőt nemzeti nyelven játszó színhq^aik is vannak. Mihail Kir- zsakov, az egykori nomád hakasz család fia, a helyi pedagógiai főiskola angol tanszékének vezetője. Földije, Leonyid Kizlaszov, állattenyésztő fia, a moszkvai egyetem archeológiái professzora. A korjakok, evenkek, hantik, nyenyecek, dolganok, csukcsok, 'jakutok, hakaszok természetesen ma is halásznak, értékes prémes állatokat és rénszarvast tenyésztenek, ahogyan azt őseik századokon keresztül tették. Emellett azonbaq a mai csukcsok ónt és színesfémet bányásznak, a területükön felépített atomerőmű energiáját hasznosítják. A jakutok gyémántot bányásznak, földgázt termelnek ki. A hakaszok földjén pedig, akiket annak Idején a lexikonok még említésre sem méltattak, 113 hatalmas ipari üzem működik. PRAVDA SZEVERA
