Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-11 / 2. szám

Bratislava, 1976. január 11. <£ IX. évfolyam, 2. sitim Ara 1 korona SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PARTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA A hatodik ötéves terv igényes feladatainak teljesítéséhez nagy lendülettel láttak hozzá a CKD dolgozói is. Szükség van minden szorgos munkáskézre, hogy a gyár kollektívája kiállja a próbát, fis ebben nagy segítséget nyújthatnak nyugdíjasaink is, akiknek gazdag tapasztalataival feltétlenül számolunk. (A CSTK felvétele) H osszú esztendők szorgos mumra ját követően elérkezik életünk­ben egy pillanat, a nyugdíjbame- nés napja. Bizony nem könnyű utol­jára felszállni a tárna mélyéről, meg­válni az annyira megszokott munka­padtól kedves szerszámoktól — amelyek „szinte már a kezünkhöz nőttek“ —, felállni az íróasztal mel­lől, az utolsó métereket megtenni a traktor nyergében. Búcsúzni mindig nehéz. Nagyot dobban az ember szí­ve, amikor kilép a gyár kapuján, vissza-visszanéz — életének egy sza kasza zárul le, a nyugalom, a pihe­nés évei következnek. Szocialista társadalmunk valóban sokoldalúan gondoskodik nyugdíja­sainkról. (Hol már a letűnt korok li­dércnyomása, a rettegés, a félelem: mi is lesz velem, ha megöregszem, ha már nem bírom tovább? ..) És mégis ... Amikor a postás meg- hőzza az első nyugdijat, amikor reg­gelenként felbúg a gyár szirénája, szívünkbe hasít a fájdalom, egysze­riben „feleslegesnek“ érezzük ma­gunkat. Furcsa nosztalgiák ébrednek bennünk, szeretnénk menni, elindulni ki, a sarjadó mezőre, a műhelybe, vissza a gépkocsi kormánykereke mögé. Aztán egyszer csak elindulunk. Ta­lán kissé elszorul a torkunk, amikor a jól ismert folyosókon a személy­zeti osztály ajtaja felé tartunk. És nagy-nagy kő esik le szívünkről, amikor mosolygó arccal fogadnak. „Persze, természetesen, számítottunk is rá, hogy az elvtárs nem hagy el bennünket végképp, hiszen nagy szükségünk van gazdag tapasztalatai­ra, tudására, életismeretére.“ Emberi szó, szívet-lelket melenge­tő emberi szavak ezek. Értelemmel teli célokat sugároznak magukból. És lám, a fiatalok mennyi szeretettel, milyen örömmel veszik körül az „öreg szakit“, tanácsait kérik, lesik kezének minden mozdulatát. Deres halántékú emberek üldögél­nek a tó partján. Halászgatnak, de ma valahogyan „nem kapnak a ha­lak“. A víz sima tükrét kémlelem, és hallgatom beszélgetésüket. Hűvös őszi szellő motoszkál a fák sárguló lombjai között. „Olvastad már?“ „Igen. januártól másképp lesz... többet kapunk.“ „És több napot is dolgozhatunk.“ „Visszamégy?“ „Vissza háti“ „Jómagam is. Halászatra, kertre azután is futja az időből bőven.“ „Persze, már hogyne futnál“ A tó tükrét most finom jéghártya borítja. Búcsút intettünk az óeszten dőnek, január első munkanapján mintha sürgetőbben hasítottak volna a reggeli félhomályba a gyárak sziré­nái. Zsúfolásig megteltek a vonatok buszok, villamosok, ki-ki igyekezett munkája után. Köztük nyugdíjasaink is. jóleső érzéssel, szilárd elhatáro­zással. Tudják ők, jól tudják, hogy az elkövetkező fél évtized feladatai nem csekélyek. A végtelennek tűnő téli estéken már meghányták-vetet- ték, mit lehetne majd jobban, mit miért, mit hogyan? Az évek számával nőtt felelősségtudatuk is, jelent, jö­vőt féltő körültekintő gondoskodá­suk. Ember, munka — jelen, jövő: éle­tünk párhuzamai, távlataink geomet­riája. Geometria, amelynek vonalain életbölcsességük biztonságával ha­ladnak édesapáink, nagyapáink. Nem­csak azok a nyugdíjasok, akik még ma is biztos kézzel bánnak a szer­számmal, kezelik a bonyolult gépe­ket, hanem azok is, akik már szerető gondoskodásra szorulnak, akiknek a rohanó-szaladó évekkel egviitt egész­ségük is megroppan' Tiszteljük, szeretjük őket, haliga tünk okos szavukra, csodáljuk törhe­tetlen akaratukat, fiatalos lendületü­ket, megbecsüljük munkájukat. En­nek a megbecsülésnek egyik kézzel­fogható megnyilvánulása az új nyug­díjtörvény, amely a párt legutóbbi kongresszusának szellemében szüle­tett, és amely valóban derűs, nyu­godalmas öregkort biztosít nyugdíja­saink számára, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy saját belátásuk, erejük szerint vegyenek részt a szocialista társadalom építésében. Ezekben a napokban nyugdíjasaink tízezrei állnak ismét a munkapadok, gépsorok, tervezőasztalok mellé. Mun­kájuk sokat, rengeteget jelent szá­munkra. Hozzájárulásuk erkölcsi ér­téke felbecsülhetetlen. BALOGH P. IMRE ÉLET-MUNKA

Next

/
Thumbnails
Contents