Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-07 / 10. szám
Nyugat-Európa fölött pusztító vihar tombolt, a hírügynökségek az év elejétől kezdve lehangoló jelentésekben Ismertették a tomboló elemek okozta katasztrófa méreteit. De Pavel Minafík szinte fel sem fogta ezeket a híreket. Mert mi ez ahhoz a százezrek sorsát érintő szennyes játékhoz képest, amivel a CIA, az amerikai Központi Hírszerző Szolgálat veszélyezteti bolygónk nyugalmát. ahhoz a játékhoz képest, amit több mint hét éven át közvetlen közelből figyelhetett meg e hírszerző központ egyik európai barlangjában? Pavel Minafík 1976. január 7-én, kezében légitáskával lépett ki müncheni lakása ajtaján. Hideg szél söpörte az ismert utcákat. Megállított egy taxit és a repülőtérre vitette magát. Amikor Frankfurtban átszállt a PANAM amerikai légiforgalmi társaság jumbo gyártmányjelű gépére, először érezte egészen világosan, hogy Münchent örökre maga mögött hagyta, hogy a Szabad Európa Rádióra úgy emlékezik majd vissza, mint egy nehéz, kimerítő álomra,- amiből szerencsésen felébredt. Még aznap éjjel megérkezett a New York i Kennedy repülőtérre. Otja nem keltett gyanút. A SZER több alkalmazottjához hasonlóan, ő is az amerikai állampolgárságra várt, amit 1977-ben kellett volna megkapnia. Ennek egyik feltétele az, hogy a kérelmező legalább öt évig éljen az USA területén. Mivel az ország határain kívül, de az USA érdekében dolgozott, teljesítette ezt a feltételt, ám kétévenként jelentkeznie kellett a Bevándorlási hivatalban és kérnie kellett visszatérő vízuma meghosszabbítását. Ez esetben január 13-a volt a legvégső jelentkezési határidő. A következő napok hivatalos és nem hivatalos látogatásokkal teltek el, majd a Kennedy repülőtéren ismét felült a PANAM gépére. A repülőgép, magasan a tenger fölött, Európa felé tartott... Pavel Minafík elindult a hazájába. Rejtett mosollyal gondolt arra, hogy ideiglenes kenyéradói Münchenben szinte látni vélik, amint New York utcáin kószál, ellátogat a Brodway éjjeli mulatóhelyeire és nagyvonalúan szórja szét a tőlük kapott dollárokat. A gép nyugodtan repült a hatalmas víztömeg felett. Pavel Minafík italt rendelt és elmerült emlékeiben. Hírszerzői feladatát teljesítette, és az elvtársak egyetértésével hét év után végre hazatérhet. Nyugodtan ült, fesztelen arckifejezéssel, amiről semmit nem lehet leolvasni. így ül az olyan ember, aki tökéletesen tud uralkodni magán, aki a kemény tréning és a sokévi gyakorlat következtében mindig olyan arcot mutat, amilyet a pillanatnyi helyzet követel. Elégedetten gondolt arra, hogy a színészi gyakorlatának mindenkor hasznát vette, hogy a brnói színpad deszkáin töltött évek nem voltak hiábavalók. Aki megfigyelte, annak feltűnt a magas homlok és alatta a sötét szemüveg. A szeme láthatatlan volt. azt elrejtette. Mert a szemében néha felszikráztak valódi érzései, és ezeket megmutatni veszélyes könnyelműség lett volna. Hógyan is lesz egy emberből hírszerző? Hiszen senki nem születik annak. Mi minden lehetett volna belőle? Szerelő, színész, rendező, rádióbemondó... ki tudja, ml minden érdekelte volna, ha nem ezt a pályát választja. Azonban ennek _ a köztársaságnak a gyermeke volt, a szabadság küszöbén született, születési bizonyítványa majdnem egyidős a szocialista köztársasággal, tehát egy pillanatig sem tétovázott, amikor a haza különleges feladattal bízta meg. ' De tulajdonképpen hogyan kezdődött? Mikor érkezett el a pillanat, amikor alakulni kezdett az az ember, akinek küldetésévé lett, hogy az ország határain kívül védelmezze a hazát? A gondolat időgépén repült vissza a múltba, figyelte élete nyomvonalát, kezdetét és eseményeit ... A kis partizán 1945 júniusában született, és két hónappal születése előtt tragikus esemény sújtotta a családot: nagyapját, Ladisluv Minafíkot a fasiszták a Pank- rác kínzókamrájában lefejezték. Mindezt később tudta meg a nagyanyjától, akinél élt, aki felnevelte. És ez a történet, mint a földbe vetett mag, hajtott gyökeret a tudatában, ebből szökkent szárba a gyűlölet minden iránt, ami az emberi élet ellen fenekedett, ez vált egyre erősebbé, szívósabbá, amikor az iskolában Münchenről, Nürnbergről és az imperialista szolgálatban álló nácik által kirobbantott borzalmas háborúról tanult. Ez volt az az apró láng amely kezdetben megvilágította, helyes irányba terelte tudatát, ez volt a tudat első halk dallama, ami indulóvá terebélyesedett, indulóvá, amit mártírhalált halt nagyapja hagyott rá, hogy erősítse a harcban, ami még mindig nem ért véget. Akkor harsant tudatában ez az induló, amikor meglátta, hogy ugyanazok az erők, amelyek a nagyapját a halálba küldték, ismét halált hozó terveket szőnek. Nagyanyja kemény, becsületes és büszke asszony volt, visszautasított minden előnyt és jutalmat, ami a nagyapa hősi haláláért megillette volna. Sajátos politikai nézetei voltak. Masarykot nem szerette, mert úgy vélte, hogy az bomlasztotta fel az osztrák birodalmat, és ezért a köztársaság létét sem vette tudomásul. Csak 1948 februárja után értette meg, hogy ez most már olyan köztársaság, amelyben a nép uralkodik, és ez a nép felépíti a szocializmust. Ekkor végre megbékélt az országgal, amelyben született. Pavel együtt élt MiloS nevű bátyjával a nagymamánál. A szülők szétváltak, és a két fiú nevelésének terhét a nagyanya vállalta. Igaz, a kis nyugdíjból nagyon szerényen éltek, de szeretetben, boldogságban, mert nagyanyó rendes embereket akart nevelni a fiúkból. Pavel Brnóban született, nevelkedett. érett emberré. A cseh nyelv és a történelem volt a kedvenc tantárgya, a matematikával birkózott, rajzolni nem szeretett, és később gyakran megbánta, hogy erre a tantárgyra nem fordított kellő figyelmet. Frantisek nevű osztálytársának kapitány volt az apja, és ez elbűvölte Pavelt, talán azért, mert a kapitányok parancsoltak a hajókon, a repülőgépeken és a sportpályákon küzdő csapatokban is. Arról álmodozott, hogy egykor majd ő is kapitány lesz. Ezért az álomért mindenki kinevette volna, mert fizikailag gyenge, szinte beteges fiú volt. Csendes, nyugodt természete megvédte a kérkedéstől, a mindenáron való törtetéstől, de kiemelkedő jellemvonásai közé tartozott a hatalmas akaraterő és céltudatosság. Pavel és Frantisek együtt nézték meg a Kis partizán című filmet, és ettől kezdve a kis erdőben ők is „partlzános- dit“ játszottak. Pavel ekkor érezte először, hogy milyen izgalmat jelent a harc, az elképzelt veszély, és először ébredt benne a vágy, hogy a Kis partizánhoz hasonlóan, kiállja a tűzpróbát a hazáért. A gyenge testbe zárt gyermeki fantázia elragadta, sivatagok és hullámtarajos tengerek felett repült, tompán megvilágított vezérkari irodákban járt, szennyes alvilági negyedekben, összeesküvők gyűlésein vett részt, mindenütt titkok vártak rá, amiket le kellett leplezni, és minden lépését veszély fenyegette. A képzeletbeli játékoktól libabőrös lett, de eszébe jutott a nagyapja is, és már változott a játék színhelye, önmagát látta, amint nagyapját kiszabadítja a hóhér kezéből és izgalmakkal zsúfolt, kalandos úton helyezi biztonságba. A kulisszák világában Ahogy nőtt, úgy bővült érdeklődési köre is. Első szenvedélye a rádió volt. Régi készülékekből sajátkezűleg szerelt össze egy rádiót, amivel az egész világot foghatta. Egész estéket és éjszakákat töltött mellette, és az éter kalandja ébresztette fel földrajzi tudásvágyát. Maga elé képzelte Franciaországot, Angliát, Spanyol- országot, Olaszországot, a Szovjetuniót és Amerikát, és utazni szeretett volna. Szobájában minden este betört a világ a maga titokzatosságával, fényeivel és árnyékaival, mindazzal, amit képzelőereje eléje varázsolt. Voltak azonban megvalósítható utak, nagy vándorlások is. Már mint pionír kerékpár után vágyódott. De ahhoz erő kell és kitartás. Egyszer azonban a bátyja megmutatta egy szovjet sportoló fényképét, „így kell kinézned öcsi“ — mondta Milos és ujjával rábökött a csupa izom szovjet atléta képére. Aztán végigmérte Pavel cingár termetét és hunyorított. Másnap elvitte az öccsét a Zbrojovka testnevelési egyesületének a tornatermébe, ahol Svoboda sportmester vette kezébe a kisfiút, és valóban atlétát faragott belőle. Kemény fizikai felkészülés, majd néhány verseny következett. Akaraterőből jelesre vizsgázott. Minden betegségből kigyógyult, termete, izomzata kifejlődött. Akkor azonban egy szerencsétlen ugrásnál súlyos talpsérülést szenvedett, és sportolói pályafutása már 13 éves korában véget ért. De Pavel nem adta meg magát. Most került sor a kerékpárra, ismerősöknél összeszedett öreg alkatrészekből készítette el néhány nap alatt a „csodaparipát“. Ezt eladta, és keresett rajta húsz koronát, újat készített, és azt is eladta, és folytatta a „termelést“, amíg a pénzért egy rendes kerékpárt vehetett. Ezen a „fekete sárkányon“ száguldott egészen 17 éves koráig. De ekkor sem kímélte magát. Már tudta, hogy csak kemény és állandó tréninggel győzheti le a gyengeséget, hogy törhetetlen akaraterővel minden cél elérhető. Két barátjával, Rudóval és Jifível szombaton és vasárnap, valamint a szünidőben bekerekezték az egész országot, és egyszer például 50 kilós terheléssel indultak a Tátrába. Pavel tettekkel akarta bizonyítani, hogy képes saját erejéből leküzdeni minden nehézségét. Ez a nehézség az ő számára valamikor gyengesége, rozzant egészségügyi állapota volt. Ekkor már alig emlékezett erre az erős, ellenálló képes, egészséges ifjú. Ekkor jelentkezett másik nagy szenvedélye — a színház. Már tízéves korában műkedvelőként szerepelt a Vasutasok Üzemi Klubjában és innen került a MrStík testvérek Színházának deszkáira. Természetesen, ebben a hivatásos színházban nem lett belőle egyik napról a másikra színész. Először csak statisztált, majd epizódszerepeket játszott. De a színház érdeklődött iránta, tehetségesnek tartotta, értékelte előadóképességét, beszédkultúráját és főleg akaraterejét, azt az eltökélt szándékát, hogy bármi áron színész lesz, hiszen ez volt a vágya már 13 éves kora óta. De amikor befejezte a kilencéves alapfokú iskolát — találkozott az élet realitásával. Kénytelen volt beállni szerelőtanulónak a brnói Városi Köz- szolgáltató Üzembe. Az ébredés keserves volt. Barátja, Rudo az iparművészeti iskolában folytatta tanulmányait, Jifí fog- technikusnak tanult. A számára választott szakma nem érdekelte, már csak azért sem, mert a színházban megbecsülték. Tehát beállt ipari tanulónak, de a színházban is dolgozott. Amit á munkaidőből töltött a színházban, azt délután pótolta, este játszott, éjszaka pedig tanult, olvasott. Már színészi sikereket is aratott, Sté- pán Vlasín, a rettegett kritikus, egyik bírálatában megdicsérte. Azonban a munka is adott valamit, amit máshol nem kaphatott volna meg. Megismerte a fizikai munkát, a munkásszolidaritást, tudatát a munkásosztály formálta. Az évek szálltak, és közeledett Pavel 17. születésnapja. Ekkor szakmai tanulmányai mellett már az Irodalmi Színházban rendezett, s Tartuffe címszerepét alakította. Egy előadás után belépett az öltözőjébe egy diák külsejű fiatalember, és elismerően csapott a vállára: Nagyszerű vagy, remekül csinálod! így lépett az életébe Honzó, és akkor még nem is sejthette, hogy ez a találkozás dönti el jövendő hivatását. (Folytatjuk) Pavel Minink százados, csehszlovák hírszerzőtiszt 1976. Január 29-én, Prágában sajtóértekezletet tartott. (A CSTK felvétele)
