Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-29 / 9. szám

VARGA IMRE: ÚJ VI VARGA ERZSÉBET: áj MIÁLCW nagy fehér béke szállt a tájra: a rozsmezőre hol forró nyárelőn sarlót dobott utánunk a csősz a félszemű ki irigyelte ifjúságunk - nagy fehér béke szállt a tájra a rozsmezőn most szelíd szél bolyong mint hontalan kísértet (tán a csősz a rég-holt félszemű tért vissza?) nézd: a fehérségből elővillan éle a sarlónak melyet akkor nem találtunk: rajta piroslik még sebzett ifjúságunk Te szomorú tetszhalott, aki itt jársz-kelsz közöttünk, bár megértenéd: véges az ember ugyan, mégsem befejezett, még nem egész. Mondd mindig, ha jóra serkensz: újjá születtem. A Csontvázzal ne alkudj Munkád van elég! Élj halálodig! Te szomorú tetszhalott, az Angyallal birkózni kell! Furcsa, hogy emberben s égiben így hiszek? Tudom: a termő ág fölöttünk s a targally a lángban egy időn osztozik. ostobán! (harangszó száll ­egy kis harang most hazudik szépet az égnek és valahol ünnep lobban: karácsony örökzöld fáin csodaszép csillagok égnek) lógd a sarlót s messzire dobd - feneketlen mélybe honnan nem villanhat elénk majd az éle nem villanhat elénk rozsmezőn - megsebzett karcsú ifjúsáaunk MUí,HU£­Mese, mese . .. régi babám átka - keserű - kerülj el kunyhóm építhessem kertem szépíthessem harmatos virággal szeretőm is légyen paripám is nékem csillagos homlokú hulla hullj a sárba régi babám átka keserű keserű (szeretlek szomorún szelíd alázattal mint bűnös szerethet tiszta gyermeket mint üldözött a rejtő vaksötét vermeket) szívemben élsz szememben lángolsz - élő álom égő tüzem tűzvirágom szivárványom Agócs Vilmos felvétele Kőmiíü Most már senkise gúnyolja eszét Áll szült meztelenül Arcáról táskásán omlik a mész Költő volt Pingált szépséges égi freskót Tündért pávák vonta szekérben Lám már senkise gúnyolja őt Képei tövisbe borultak Ördögcérna-bokorrá a tündér változott Vér vér az ivópoharában Szava nincs babrál kavicsokkal Állt szült-meztelenül Most nefelejcskék szekfűk violák Folyókák tátikák köziben jár Nehéz kőingben jár Érzi lángnak a virágot 1976. II. 29. 11 Meztelen bokrok dideregnek a kertben. Az ab­lakkeretet keményre fagyott szalonnadarab veri. Tatata... négy gyors ütés, a cinke csőre diktálja a fortét. A párkány zöld bádoglapján feketerigók és verebek kopognak. A föld fehér, az égbolt je­gesen szürke. A játszótéren a mászókák és a hin­ták az élettelen tárgyak egykedvűségével tűrik a tél szigorát. Minden mozdulatlan, csak a szár­nyak lebbennek, a szemközt levő fa szeszélyes rajzú ágairól ablakom párkányáig és vissza. Ha mozdulok, felrebbennek, mintha apró testükben titokzatos radar jelezné a párás üveglap és a függöny mögött rezdülő karom árnyékát. Valami ősi, ösztönös félelem feszül ezekben a kis élő szervezetekben, pedig néha már azt hiszem, hogy ismernek, hiszen ha reggel késve nyílik az ablak, pici csőrük dobszava figyelmeztet. Mindig ugyanarra a párkányra rakom ki a táp­lálékot, ugyanazon a helyen lóg vékony drótra fűzve a szalonna. A másik ablakot nem szabad kinyitni, ott a katicabogarak álmodnak a tavasz­ról. Nem tudom, honnan ered ez a madarat etető, katicabogarak téli álmát őrző hajlamom. A ter­mészettől mindig távol voltam, nem volt alkal­mam megismerni, megszeretni, mert városban szü­lettem, serdültem emberré, könyvtárakban töltöt­tem fiatal éveimet. Ma sem ébreszt bennem vi­zuális örömöt a hatalmas, sűrű erdő, a felhők fö­lé nyújtózó hegy, inkább a végtelennek tűnő sík­ságot szeretem. Tavasztól őszig csodálom a fecs­ke villámgyors röptét és ha néha falvakon vezet át az utam, tisztelettel nézek föl a kéményen mé­lázó gólyára, de azonnal elfelejtem őket. Csak a cinkékkel, feketerigókkal és a szürke, egyszerű verebekkel barátkozom, azoknak gyűjtök morzsát, almadarabkákat, mindent, amiről úgy gondolom, hogy szívesen csipegetik. Persze nem értek a madarakhoz, soha nem foglalkoztam ornitológiá­val. Arra is egy barátom figyelmeztetett, hogy a cinkéknek télen zsiradék kell. Ülök a szobámban és figyelem a csőrök kopo­gó muzsikáját. Nemsokára alkonyodik, aztán jön a sötét, vigasztalan téli éjszaka, hideg északi szél hátán nyargalnak a hófelhők, a fagyhalál zsák­mányra lesve suhan a háztetők felett. Hová me­nekülnek ezek a madarak? Bs miért maradnak itt? Talán nem látják a rozsdásodó őszi napokat? Finom ösztönükkel nem érzik, hogy közeledik a tél és megöli a leveleket, a meleg aranyfényű sugarait? Nem látják, ami­kor madártársaik csapatostul húznak a magasban, oda, ahol soha nem borítja el a földet a hideg fehérség? Miért maradnak itt? Mi köti őket ide? Hiszen nincs tudatuk, gondolkodásra képes tetteket pa­rancsoló idegközpontjuk. Csak ösztönük van, csak valahol az ösztönük mélyén él mindennél erőseb­ben anyjuk fészekmeleg testének emléke, ködö­sen, formátlanul, úgy, hogy soha nem válhat tu­datossá, hiszen nincs felszívó és megőrző tudat. Milyen emlékeket rejthet egy cinke, egy feketeri­gó, vagy egy veréb ösztöne? Miért maradnak itt? Csak azért, mert itt törték át sután-ügyetlenül a tojás burkát, itt tátogtak örökké éhesen anyjuk felé, itt bizsergette meg kis semmi-lényüket az első ízes falat? Miért itt? Nem lenne főbb ilyenkor valahol a piramisok mellett beszélgetni a fecskékkel, vagy az Egyenlítő táján fénycsókolta nádasokban hall­gatni a gólyák kelepelését? Mennyi meleget kap­na a testük, jobbnál jobb falatokat csipkedhetné­nek fel a csőrükkel, milyen lágyan ringatnák őket a pálmák és a virágruhába öltözött, mámo- rító illatot sóhajtó bokrokf Miért maradnak itt? Azért, mert ez a fészek? Mert első ügyetlen szárnypróbálgatásuk lendülete az orgonabokorig ívelt? Mert madárnak a fészek annyi — mint embernek: a haza? Ki, vagy mi programozta be ösztönükbe a parancsot, hogy a fészek örök kötést jelent, hogy itt kell röp­ködni, jeges ágakra kapaszkodni, éhesen is, fáz­va is, hogy itt kell maradni — a madárélet árán is, ahogy itt maradt az életet teste melegével fel- fakasztó anya, ahogy itt maradt és pusztult min­den ősük, régen volt madárnemzedékek sokasá­ga? Ezek nem akarnak magas hegyek és csillogó tengerek fölött repülni, egy-egy óceánhajóra le- szállva megpihenni, aztán nagyon fáradtan, de boldogan megtalálni a tavalyi fészekhelyet, fü­rödni forró napsugárban, és enni, habzsolni a tér mészet gazdagon terített asztaláról. Ezek nem­csak költeni, fiókát nevelni-táplálni járnak a ki­bocsátó fészek-hazába, ezeknek nem elég néhány napfényes hónap ezen a minden évben újra meg újra tetszhalálba hűlő tájon, hanem mindent vál­lalva, itt élnek és itt dermed meg egyszer a tes­tük. Nincs autóm, télen sem félek a jeges utaktól. Különben is négy fal közé kényszerít az orvos parancsa. Mégis nyugtalanul figyelem a meteo­rológia előrejelzéseit. Most még olvad a hó, de éjszaka nagyon hideg lesz. A cinkék egymást fel­váltva csörözik a szalonnát. A feketerigók méltó­ságteljesen, a verebek türelmetlen mohósággal verik az ablakpárkányt. Legszívesebben kitárnám az ablakot, hogy megosszam velük éjszakára szo­bám simogató, puha melegét, de tudom, hogy hiába... Reggel nagyon korán felkelek, letisztítom a je­get az ablakpárkányról, és kiteszem az ennivalót. Mert segítsük egymást, akik itt élünk az egyet­lenegy, kibocsátó s majdan örök álomban ringató fészek-hazában. PÉTERFI GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents