Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-29 / 9. szám

►

1976. II. 29.

TALÁLKOZÁSOK A SZOVJET IRODALOMMAL

Beszélgetés Illyés Gyulával

A költő, akivel szemben ülök, hogy — az 6 szavát kölcsönkérve — „hangfelvevő gépembe“ néhány emléket mondjon: az első hiteles magyar könyvet Irta a szovjetek országáról. A harmincas évek derekán. Ugyanő vállalta *a szovjet-orosz próza legelső magyar kalauzának ugyancsak nem könnyű szerepét, mégpedig az ország akkor legszínvonalasabb könyvkiadójánál, egy roppant rangos sorozatban. A Nyugat adta ki a Mai külföldi dekameron sorozatban a Mai orosz dekameront, a kötetben — az akkori helyesírás szerint idézve neveket — Iszaak Bábelj, Maxim Gorkij, Leonid Grossmann, Hja llf, és Jevgénij Petrov, Vszevolod Ivánov, Jurij Olesa, Konsziantin Pausztovszkij, Borisz Pilnják, Nikoláj Tyhonou és Mihail Zos- csenko írásait. Hibátlan tájékozódás,, negyven esztendő múltán is értékálló válogatás.

Aztán fordított Is: ritkán prózát, például Leo- nyid Szolovjov emlékezetes sikerű Csendháborítóját; s gyakran kedvvel verset: Puskint, Lermonto- vot, de a klasszikusok mellett nagyon sok kortársának verséből formált magyar költeményt. Vlagyimir Majakovszkij éppen úgy felgyújtotta fordítói képzeletét, mint Szergej Jeszenyin. Borisz Paszternák, Nyikolaj Zabolockij az ő hangján hitelesen zengenek magyarul Is. Leonyid Martinov egy formai bravúrokat sorról- sorra halmozó versét (Ti, bez minyá — Te, nélkülem...) tökéletes pontossággal tolmácsolta, hogyne vállalta volna hát Martinovnak azokat a verseit, amelyekben a magyar iránti rokonszenvéről vall. És állandóan érdekelték őt a fiatalok, tehát természetes dolog, hogy műfordításainak válogatott gyűjteményében megtalálhatjuk Jevgenyij Jevtusenkot és Bella Ahmadulinát is.

Nem formális az érdeklődés tehát, ha Illyés Gyulát a Szovjetunióhoz, a szovjet irodalomhoz fűződő élményeiről kérdezzük.

9 Ezt a beszélgetést nyilván az orosz irodalommal kell kezdeni, hiszen a klasszikusokkal történt benső ismeretség magával hozhatta, magával hozta a szovjet irodalom iránti érdeklődést. Bár éppen a Mai orosz dekameron bevezetőjének első mondata figyelmeztet: „Az új orosz irodalomban nem csak irodalmat keresünk ..Nyilván világnézeti okai is voltak ennek az érdeklődésnek, de mi most egyelőre maradjunk az irodalomnál. Tehát: hogyan ismerkedett meg az orosz költészettel?

— Legelőször egy virágcsokorral áldoznék Bérczy Károly emlékének. Az ő példája szomorúan mutatja, hogy az irodalomban kitűnő művet is feledésbe szoríthat egy még kitűnőbb alkotás. A tudomány területén vagy a geográfiában ez nem történhet meg, mert bárki indul új felfedező útjára — mindig emlegeti, hogy mit köszönhet az előttejárónak. Nagyra becsülöm Áprily Anyegin- fordítását, de hát Bérczy egy nemzedéket nevelt. Sorai még ma is a fülemben csengenek. Azt akarom ezzel mondani, hogy természetesen engem is Bérczy fordítása irányított az orosz költészethez. A költészetről beszélek, mert a prózát korábbah ismerhettem, elsősorban Csehovot, akinek nagy divatja volt diákkoromban.

Mindabból, ami az Anyegin után következett, alig-alig ismertem valamit: egy nevet, egy verset talán. Véletlenül tudtam Tyutcsevről. Nagyjából ezzel a poggyásszal érkeztem Párizsba, ahol Majakovszkijnak és a többieknek már ugyancsak nagy híre volt. Még ma is látom magam előtt azt a párizsi könyvesboltkirakatot, ahol Jeszenyin franciára fordított verseskönyvét megpillantottam. A csavargó éneke — ez volt a füzet címe, s szabadversben fordították Jeszenyint. Ezért aztán sokáig azt hittem, hogy Jeszenyin ilyen modern formákban írt. Mert a tartalom ugyancsak erre utalt, az imagista program is feltételezte ezt. Ez a meggyőződésem annyira mély volt, hogy amikor a kutyáról szóló versét még franciából lefordítottam — ilyen szabadversekben tolmácsoltam Jeszenyint.

Így voltam Majakovszkijjal is. Az ő verseit azonban már magyar fordításból ismertem, valamelyik emigráns folyóiratban láttam a híres Balra marsot, Mácza János fordításában.

Lassan-lassan ilyenformán közelítettem a szovjet költészet felé, többnyire a francia fordítások segítségével. Olykor magyar fordítások is a kezembe kerültek, például Biok poémája, a Tizen- ketten. Mégis azt kell mondanom, hogy én a szovjet költőket személyükben előbb ismerhettem meg, mint a műveik által.

6 Ez már Moszkvában történt, 1934-ben?

— Igen, 1934-ben történt, hogy Moszkvába érkezvén, a szovjet írók első kongresszusának meghívott vendégeként, megtudtam: a tanácskozást elhalasztották. De sok külföldi vendég már Moszkvában volt, többek között Martin Andersen Nexő is. Az ő születésnapjára rendeztek egy vacsorát, ahol a franciául tudó vendégek egymás mellé kerültek. így ültünk egy sarokban Malraux- val, Nizannal, Paszternakkal és Bábeliül. Paszternák nagy hatással volt rám. Szép termetű, jó tar- tású ember volt, nagyon művelt és merész szavú

költő. Azt hiszem, ő volt az első orosz-szovjet költő, akit személyében ismertem meg.

Egyébként valamit már tudtam oroszul is. Mert utazásom előtt néhány nyelvleckét vettem Gellért Oszkár öccsétől, Gellért Hugótól. Valami borzalmas konyhanyelvi oroszságot sajátítottam el, de arra mindenesetre jó volt, hogy a költői orosz nyelvet értettem. Ügy, ahogyan a gimnáziumban Horatius szögeve fölé odaírtuk „puskaként“ a magyar értelmét a szavaknak, tehát tudtuk olvasni, s fordítani. Egyébként később is már úgy fordíthattam, hogy megkaptam a nyersfordítást, de magam tudtam megállapítani: mennyire pontos, a rímet és a ritmust pedig világosan meghatározhattam.

• Egyre több szó esik 1934-es szovjetunió- beli útjáról. Elmondaná, hogy miként került sor erre az utazásra, és miként született ennek az utazásnak az élményei alapján az Oroszország, illetve a Mai orosz dekameron?

— Amikor kézhez vettem azt a meghívást, amely a szovjet írók tanácskozására invitált — emlékszem: Gladkov írta alá —, őszintén szólva reménytelennek találtam, hogy valaha is ki tudok jutni oda. Beszélgettem erről Zilahy Lajossal, aki akkoriban a Magyarország szerkesztője volt, s neki rögtön felcsillant a szeme: „Meg lehetne próbálni — mondotta —, ha te vállalod az utazást.“ Az ő gondolataiban az motoszkált, hogy a Magyarország éléggé gyengén menő lap volt, s nyíltan megmondta, ha én vállalom egy Szovjet- Oroszországról szóló riportsorozat írását — az kelendővé tenné az újságot. Ez — kissé előre ugorva az események rendjében — a várakozáson felül, sikerült. Tehát Zilahy eszközölte ki, igen bonyolult úton-módon, hogy útlevelet kaphassunk Nagy Lajossal együtt. Valóban, amint visszatértem, azonnal neki kellett látnom a cikkek írásának. Szinte számról számra, folytatásról folytatásra írtam a könyvet. A kiadónak súlyos érdeke fűződött e riportsorozat megjelenéséhez, hiszen kapóssá tette újságját. Ugyanakkor a kormányzat egyre növekvő gyanúval, majd egyre szigorúbb figyelmeztetésekkel kísérte írásaim megjelenését. Közben már a sajtóban is támadták ezekért az írásokért, s kezdtek jönni a névtelen levelek is. Ekkor tapasztaltam először, hogy a névtelen levél borzalmas fegyver. Nem igaz, hogy félre lehet dobni, ha életveszélyes fenyegetést kapunk, s úgy kell bemenni a hivatalba, mert akkor egy bankban dolgoztam. Mint ahogyan az is befolyásolna, ha akármily őrült vagy gazember ellenségünk leköpne az utcán ... Ekkor azonban már bennem a dac is dolgozott, természetesen azzal együtt, hogy éreztem, éreznem kellett igazamat. így folyt ez a história egészen addig, amíg közbelépett az erőszak, azaz ráparancsoltak Zilahyra, hogy eddig, és ne tovább!... Vagy talán a kiadó nem akarta már vállalni a kockázatot? Nos, ekkor következett Gellért kitűnő ötlete: ilyen sikeres

J. Vucsetics: Művészportré

„anyag“ bizony nagyon alkalmas lesz a Nyugat Kiadó számára. Én aggodalmaskodtam: nem adják ezt ki, ezek után... Gellért azonban tudta, hogy van egy olyan rendelkezés, mely szerint azok a művek, amelyek már egyszer megjelentek, azok mentesek a további ellenőrzés alól. így állította össze Gellért ezt a könyvet, a törvény mellékutcáit járva. Nekem azonban szándékomban volt a szovjet szellemi életről is beszámolni, Gellért viszont figyelmeztetett- nem ez az út a járható. Ez már egy másik könyv. Beleegyeztem, hogy a Nyugat Dekameronsorozata számára írjak tanulmányt, hiszen ez már egy másik közönség, más terrénum érdekviszonya számára volt érdekes.

9 így született tehát a Mai orosz dekameron ötlete. Ha jól emlékszem, ebben segítségére volt a budapesti szovjet követség is.

— Igen, nagyon nagy segítséget adott az elbeszélés-antológia összeállításához Georgij Mirnij, a követség sajtóattaséja, illetve Sinkó Boriska, Sinkó Ervin testvérhúga, aki ugyancsak a követségen dolgozott, mint sajtóreferens. Boriskát még Párizsból igen jól ismertem. No, és Gellért Hugó munkájáról sem feledkezhetem meg, aki kitűnően ismerte a szovjet irodalmat és jó szemlélete volt. sőt azt is mondhatnám: kitűnő taktikai érzékkel is rendelkezett, mert tudta, hogy mit lehet nálunk megjelentetni. Gellért Hugó is fordította aztán az elbeszéléseket. Én inkább csak a személyes találkozások adta élmények, illetve az írók híre után próbáltam beleszólni az összeállítás munkájába. A dekameron történetéhez tartozik még, hogy a könyv megjelenése után az akkori budapesti szovjet követ ebédet adott. A magyar szellemi élet. jó néhány képviselőjét meghívták, de csak én mentem el. Az ebéd elköltése után elhagytam a követség épületét, s látom két ember várakozik az utcán, majdnemhogy rám köszöntek. Már másnap behívattak valami katonai szervezethez „elbeszélgetni“. Ojra Zilahy segített, akinek nem kis aggodalommal beszámoltam erről a „meghívásról“.

9 A Nyugat is beszámolt az orosz klasszikus irodalomról, illetve a szovjet újdonságokról...

— Igyekeztünk beszámolni a világ szellemi áramlatairól. Jómagam kétszer írtam: először Puskinról, aztán Lermontovról. Évfordulók adták az ötletet. Emlékszem, hogy Puskin: Emlékmű- pem-jét alkaioszi strófába tettem vissza. A Ler- montov-fordításhoz Trocsányi Zoltán segítségét kértem. így szólaltattam meg magyarul a Kozák bölcsődalt. Meg kell mondanom, hogy ezzel a fordítással máig elégedett vagyok. Azt éreztem, hogy rátaláltam Lermontov hangjára.

9 Mintha túlságosan beleragadtunk volna a múltba. Sokat fordított a felszabadulás után is a szovjet költőktől.

— Ezeket a fordításokat már mindenki ismerheti. Persze hasznos volt ez a fordítói munka, mint kenyérkereset is, hiszen volt egy Idő, amikor rákényszerültünk erre. Emellett azonban akartunk is fordítani, meg akartunk Ismerkedni a szovjet költészettel. Én csak a magam nevében beszélhetek, összeismerkedtem költőkkel, és a barátság jeléül szólaltattam meg verseiket magyarul. Emlékszem Kirszanovra, remek ember volt, akinek a verseit mintegy tihanyi vendéglátásként fordítottam.

Nagyon sokat köszönhetek Kun Ágnesnek, ö irányította a figyelmemet Nyikolaj Zabolockij verseire, ezt a poézist különösképp megkedveltem, noha korántsem volt egyszerű feladat. Mar- tinovval is ő ismertetett össze: személyesen is, a költészetével is. Húsz évvel ezelőtt Moszkvában járván, a sűrű hóesésben, a Vörös téren találkoztunk egymással. írtam is erről a találkozásról. Ugyancsak Kun Ágnes segített Paszternák verseinek bonyolultan nehéz nyelvét megértenem.

Ritkán fordul elő, hogy olyan rokonszenvet, kölcsönös barátságot éreznék külföldi költők iránt, mint aminőt a Magyarországra látogató néhány szovjet költő kelt bennem. így Martinov és Jevtusenko. De nem csak a költőkkel kapcsolatban érzem ezt, de az írók, az esztéták is ilyen érzelmeket váltanak ki. Humorosan hathat, de én több kirgiz költőt ismerek, mint osztrákot, holott ők itt élnek a hónunk alatt, mellettünk, s az elemi logika is azt kívánná, hogy róluk tudjunk többet. Nem így van. A szovjet írók szívélyessége, kedvessége hat az egész magyar szellemi életre. Azt érzem, hogy szeretnek bennünket. Ezt a szót kell használnám, noha az irodalomban nem kedvelem ezt a kifejezést. És ebbe nyílván belejátszik az a tény is, hogy a magyar költészetnek valami jóleső respektusa van az ő szemükben. Ezért is vállalkoztam mindig szívesen arra, hogy követük, tolmácsuk legyek.

— Köszönöm a beszélgetést.

E. FEHÉR PÁL