Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-22 / 8. szám
A HÁBORÚRÓL ES A BEKÉRŐL Az 1959-es forradalom óta a kubai költészet nagyjai mellé (X. Ballagas, E. Diego, F. fa- mis, N. Guillén) egy olyan új költőgeneráció sorakozott fel az akkori húsz-harmincévesekből, amelynek életszemlélete és költői hitvallása merőben elüt az előző generációétól. Témájában gazdagabb, nyelvezetében színesebb ez a költészet. A költők, akik maguk is cselekvő részesei voltak a forradalomnak, az emlékezők egykori fájdalmaival vagy későbbi diadalával szűrik át élményeiket a versen. —m— Anatoli] Kokorin tárlata Anatolij Vlagyimirovics Kokorinnak, az ismert szovjet művésznek képeit mutatták be a Budavári Palotában, a Történeti Múzeum termeiben A tárlat elme: „Tájak, emberek, ahogy a festőművész látja.“ Csakhogy ez a művész nem csupán a világ megjelenítésének megszokott értelemben vett mestere, hanem harcos katona, a felszabadító szovjet hadsereg tisztje, tartalékos őrnagy egyszemélyben. Alkotásainak forrása a közvetlen valóság. 1945 február elejétől néhány hónapon keresztül tartózkodott Budapesten. Látta a küzdő, vérző, agyongyötört füstölgő várost. Erre a látványra együttérzéssel reagál naplójának 1945 májusi feljegyzéseiben: „Minden utcán, minden házon a kegyetlen harcok nyomai. Mégis gyönyörű maradt. Mégis a csodás épületek, a több százéves történelem városa, a nagyszerű hidak, a Duna városa maradt. Budapesten már zajlik az élet.“ A fasizmus értelmetlen és kegyetlen pusztításáról nem ez volt az első élménye. Hiszen kezdettől fogva részt vett hazája Nagy Honvédő Háborújában. Ekkor nyilvánul meg igazán tehetsége. Kokorin 1908-ban a szmolenszki tartományban született. Rokonoknál nőtt fel, akikkel tizenkét éves korában Angliában, majd Németországban élt. Huszonötben térnek vissza a Szovjetunióba, ahol a permi Képzőművészeti Iskola elvégzése után a Moszkvai Akadémián Geraszimov és D. Moor tanítványa. Tanulmányainak befejezése után ismerkedik hazájával, sokat dolgozik. A mozgósító plakátrajzok képezik első háborús tevékenységét. 1943-ban a Grekov katonai stúdió tagja. A frontok eseményeit katonaművészként éli és kíséri végig. Minden apró részletet észrevesz, megfigyel. Száz meg száz rajzon örökíti meg a látottakat, az izgalmakkal, veszélyekkel, hősiességgel fűtött korszakot. A fegyelmezett vonalakkal papírra vetett világ mégsem rideg, Inkább csupa feszültség. Szűkszavú vonásai nem csupán ábrázolnak, hanem kifejeznek. Naplója szerint kifejezik az élet szépségeit, annak tragikus megjelenésében is. S ezek a naplók és rajzok hozzák életközeibe hazájában a magyarországi s a budapesti eseményeket, a megcsonkított várost, amelyben már az újra épülő Budapestet látja az optimista piktor. Művészi pályája különböző szakaszainak emlékeit ezernyi vázlat és rajz őrzi. Mert csaknem mindent rögzít. Minden látvány és élmény alkotásra serkenti. Falvak és városok, utcák és terek, cirkuszok és bazárok, a bennük nvüzsgő emberek jellegzetes részleteiből összetevő képeket, a különböző embertípusokat meghatározó^ sajátosságokat sűrítik rajzai. A terjedelmes anyagot rendszerezve adta életműve egyik szakaszának Front- napló 19'12—45-iq címet, amelynek egyik fejezete a Budapesti napló. A fenti kiállítás egy részét az utóbbi képezi. Tulajdonképpen történelmi krónika ez, írásban és rajzban. Egy sok megpróbáltatást átélt korszakot és embereit, meg a békét, valamint az új életet hozó szovjet katonák minden napját villantja fel a szöveggel^ kísért képsorozat. Valósághű, sokatmondó rajzok, melyeken a vonal uralkodik. Nem hideg dokumentumok. Légiesen könnyedek, s ha a tartalom indokolja, festőiek is. A gyorsan, gyakran menetközben készült vázlatokból is bemutat néhányat a kiállítás, de zömben az eredeti vázlatokból az utolsó tíz-tizenöt évben feldolgozottakat szemlélteti. Megeleveníti az 1945-ös budapesti májust, a szabadságát először nyíltan, szíve szerint ünneplő hatalmas néptömeget. Majd az utcát benépesítő jellegzetes figurák vonulnak el a néző szeme előtt: A kislány zsákkal, A kosaras asszony, A munkás milícia, A tűzoltó. Az emlékek a háborúról című sorozat néhány évvel ezelőtt öltött formát. A megélt valóságot, az igazságot az alkotói tudaton átszűrve éreztetik (A katonák álma. A harc véget ért.) A hatvanas-hetvenes esztendőkben Kokorin újra meglátogatja Budapestet s a szocialista fővárost örökíti meg. (Újjáépült Budapest, a Pesti kirakatok). Remek a „Magyarországon“ című sorozata is. Az ősi orosz városok ciklus színdús, friss ak- varelljei a békés Miskint, Pszkov esős napjait, Novgorod előterében a hálóikat szárító halászokat, a sok kupolás tennplomú Perezaleszk látképét mutatják. Magával visz „Moszkva utcáira“, az új lakónegyedekbe, az Usztinszkij hídhoz. Felhívja a figyelmet az Első hóra s a Fiatal építőmunkásnőre. A „Leningrád“ sorozathoz tartozik a kísérteties megvilágítású Fehér éjszakák, a szeszélyes folyású Néva a tühegyes tornyű Admiralitás palotája. Majd lenge, költői hangulatú vízfestésein eleveníti fel egy nyárfaliget szelíd zöldjét, Mását, a mosdótálban fürdő kislányt, és sok-sok kedves figurát. A finom áttetsző akvarelleken és rajzokon újra élednek a hollandiai, angliai és bukha- rai emlékek. Illusztrációi közül legalább a csizmás kandúr meséihez készült kedves, ötletes, megnevettető szénceruzarajzokat és akvarelleket említem. Kokorin mester realista művészete a sekély felszínen túl mindig a lényegig hatol. Derűlátó lénye érzékenyen tapintja ki a jót és szépet is, ami melegít és megnyugtat. DÁVID CHERICÁN: Árnyékába e?y fának... Árnyékába egy fának, árnyékába egy szemnek, egy fának, árnyába egy kéznek egy fának, egy szemnek enyhébe egy régi mesének, leheverünk hogy kitaláljuk a dalt, amit énekelünk a mindenség árnyának és a rege árnyának, és kibocsátják a dalt, mesélve a dalról és dalolva a fáról, a kézről, a szemről, minek meséje, dala és árnya sincs többé. * GEORGINA HERRERA: Az akasztott halála Mintha csak két karom nyomát viselnéd nyakad körül mintha egy furcsa holdsarló árnya volna ez. Szomjúságodnak a víz már végérvényesen elérhetetlen. A csillagok annyi éjszakáján keresem fölötted, mit sosem találtál. Elhagyott vagy az ég födémé alatt. Szomorúan, gondolkodón hajtod félre fejed a végtelen undor gesztusával. S most miféle hideg, vízszintes szerető vár? Mellkasod őserdejéből lágy trilla száll fel hirtelen. * JÓSÉ MARTIN EZ MATOS: Az orkán isteneinek tánca Szenderegtek az állatok azon az októberi éjen, és délről hirtelen tépett madarak érkeztek, madarak, síró szemekkel, madarak jajszókkal tele. Az arany-álmú lepkék kibogozták csápjaikat, a lovak felnyitották és újból lehunyták nagy, közönyös szemüket, az ökrök rémülettől dagadt pofával délnek fordulva bőgni kezdtek. Por és avar szökkent fel a földről, és örvénylett a tánc akkor éjjel, amíg csak mindenki térdre nem esett. CARLOS GALINDO: Ki ez az ember? Ki ez az ember itt, akinek vére ontatott? Koldus talán, vagy dicső király, halottak élére elhívott? Richárd, vagy Macbeth vére ez, vagy tán a földkerekség minden hollóié? Zárd el a történelem zsilipjeit, az áldozatok vére megőrjít vén csataló, tragikus futás szimbóluma. Csatában egy királyságnál is többet érsz, mert a te patáidon bukik fel a remény. MIKOLA ANIKÓ fordításai BARKANT JENŐNK Marián I. MinaroviC rajza
