Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-15 / 7. szám
Georgij Halileckij: AKIK A BAM-RÓL ÍRNAK A Szovjetunióban megindult a hatalmas vasútvonal, a Bajkál—Amur fővonal építése. Kettészelve az óriási kiterjedésű szibériai térséget, a Csendes-Öceán partjáig jog vezetni. Ezen az építkezésen, amelyet Komszomol-építkezésnek nyilvánítottak, az ifjúság játssza a fő szerepet. Es, mint mindig, ahol ifjúság van, ott megjelennek a fiatal énekesek, fiatal költők. A kicsiny Belogorszk városkába utaztunk — van egy ilyen nevű helység a Távol-Keleten, az Amur mellett. Az út meglehetősen egyhangú volt; a folyami átkelőhelyen rengeteg autó torlódott össze, és miközben sorunkra vártunk, gépkocsivezetőnk bekapcsolta a rádiót. A Bajkál—Amur vasútvonal építéséről szóló új dalokat közvetítették. Jól összehangolt együttes víg dalocskát adott elő. A gépkocsivezető, idősebb, kiegyensúlyozott férfi, akiről már tudtam, hogy szerelmese ennek a vidéknek, szitkozódva kikapcsolta a rádiót. — Jó kedvük van — morgott. — Mire fel? A BAM mindenekelőtt munkai Hát igenl Rengeteg probléma, nehézség adódik itt: zord éghajlat, zord életviszonyok. Hatalmas természeti akadályok: lápok, mocsarak, hegyláncok. És ennek ellenére mégis a Bajkál—Amur vasútvonal az Ifjúság álmainak netovábbja. Nem tíz, nem száz, hanem ezernyi kérés özönlött az ország minden sarkából a Távol-Keletre, miután az alma-atai ünnepi gyűlés szónoki emelvényén Leo- nyid Iljics Brezsnyev erről az építkezésről, országos jelentőségéről beszélt: „E vasútvonal, amely keresztülszeli a felmérhetetlen természeti kincsekben gazdag szibériai területet, egy új, hatalmas iparvidék útját nyitja meg: a vasútvonal mentén települések és városok, ipari létesítmények és bányák nőnek majd ki, és természetesen új földterületek kerülnek eke és mezőgazdasági művelés alá.“ Amikor újraolvasod útinaplőd rövid feljegyzéseit és feleleveníted a találkozások emlékét, a beszélgetéseket és vitákat, mindazt, ami a vasút építésével összefügg, újra és újra felidézel egy korántsem új, de — úgy vélem — rendkívül fontos gondolatot. Milyen művészi éleslátásra,, publicisztikai látókörre és szenvedélyre van szükség, hogy a vasút történetének megdöbbentően nagyszerű ténybősége közepette ne veszítsd el a szétszórt tények mögött álló lényeg érzékelésének képességét. Milyen csábító és milyen nehéz is felelősségteljesen, nem leegyszerűsítve írni a BAM-rólI És ekkor egy ésszerű kérdés vetődik fel: tulajdonképpen szükségük van-e erre a BAM építőinek? Fontos ez nekik? Szükséges. Fontos. Az sem elég, hogy fontos: — életbevágóan szükséges! Szerencsés voltam: magángyűjteményemben egy —- az akkor még tajgabeli távol-keleti sátorváros — Amurszk első épületének alapárkából származó kövecskét őrzök. És Bratszk panorámáját is, még abból az időből, amikor Szibériában a csitai vízi erőmű épült, és az Angara vize csak kezdte feltölteni a Bratszki-tengert. És az írkutszki alumínium-üzem első öntvényéből készült érmet is. Továbbá egy jegy; zetfüzet: a benne leírt történetet valamikor az ir- kutszki vízi erőmű építésekor mesélték, amikor a drámaíró Alekszej Arbuzovval és Margita Aliger költővel jártunk ott: e történetből született Arbuzov darabja, az írkutszki történet és Aliger sok csodálatos verse __ Mo st pedig mindez gyarapodott a Bajkalo— Amurszkaja Magisztral című első számával. Ebben az építés vezetőinek a legsürgősebb gondokról és feladatokról szóló írásai mellett már ilyen sorokat is találunk: „A BAM nemcsak az első ház felépítésével és az elkészítendő vasútvonal helyére szórt első köbméter földdel, hanem költészettel is kezdődött. Számos ifjú és leány fogott tollat, hogy versben és prózában örökítsen meg mindent, ami körülötte történik.“ Mint minden építőtelepünkön, itt is kezdettől fogva számadást vezetnek, nyilvántartják mindazt, ami az építők számára a „legelső“ volt. Az első kotrókanál földet Vlagyimir Asztahov, a markológép gépésze emelte ki. Az első fémvázszerkezetet Boriszen- ko brigádja szerelte össze. A BAM dolgozói az elsők között alkalmazták a másfél méteres átmérőjű ösz- szeszerelhető préselt fémcsöveket. A tények ilyen skrupulózus gyűjteménye mögött ott rejlik az óhaj, megírni az építkezés krónikáját. Alekszandr Szofro- nov, a járási pártbizottság titkára így szólt az ifjú építőkhöz: „Befejezitek az építkezést és szétszéledtek. Ilyen a munkátok: az egyiket befejezitek, sietni kell megragadni a másikat... De hősiességetek, önfeláldozásotok példája most már mindörökre megmarad az emberek emlékezetében. Es ez valóban nem kevésbé értékes, mint az a vasútvonal, amelyet az örökös fagy talajára építettetek!“ Az első versek, amelyeket az építők a BAM-ról írtak, helyet kaptak az ország irodalmi krónikájában. Nem azok a csinálmányok és hamisítványok, amelyek útitársamat, az idős gépkocsivezetőt kihozták a sodrából, hanem azok a versek, amelyeknek szerzői az irodalomba és az olvasók szívéhez vezető utat valószínűleg a vasúti fővonal építésével egyttőben kezdték meg. Gennagyij Kolesznyikov verseiben a fllozófikusság és a széles, bátor általánosítások iránti vonzalom sejlik fel. Alekszandr Asztafjev egyenesen a Kremlből, a Komszomol XVII. kongresszusáról érkezett ide, a csodálatra méltó megvalósítások helyére. Vég nélkül idézhetnék a BAM fiatal költőit. Nemcsak az figyelemre méltó, hogy munkájukról, a hősies munkában velük együtt részt vevő társaikról írnak, hanem az is, hogy életrajzuk is poétikus és sokatmondó, ha mindjárt egyetlen füzetlapon is elfér. Oleg Golovko a vasúti jelzőberende2ési- és távközlési osztály vezetője, a versek megszállottja. Alekszandr Alekszejevics Robozsij az expediáló részleg főnöke. Ritka merész feladatokhoz fogott: amíg a vonalon folyik a munka, dokumentumregényt akar írni a Bajkál—Amur vasútvonal első úttörőiről. A Második út az óceánhoz című könyvének azon fejezeteiből, amelyeket a Priamurje moje gyűjteményes kötet közölt, már most kitűnik, hogy mily bonyolult és felelősségteljes feladatot vállalt magára a szerző. De nyilvánvalóvá teszi ugyanakkor azt is, hogy milyen előnyös helyzetben van az az író, aki nem „kívülről“, hanem az események közvetlen és eleven résztvevőjeként látja azt, amiről ír. Anoszovszkoje telepen él egy fiatal költő, az ács Vlagyimir Malkov. Ö és társai a maguk kezével építették ezt a települést. Az Amur menti irodalmárok blagovescsenszkojei értekezletének vezetői felfigyeltek verseire. Ezen az értekezleten meleg szavakkal nyilatkoztak Nagyezsda Puzireva mérnöknő verseiről is, melyekben alig érzékelhető mélabúval, bizalmasan és őszintén mondja el költői vallomását. Nem tudom, álmodozik-e arról az ács és betonozó Alekszandr Asztafjev, hogy hivatásos költővé váljék; azt tudom csupán, hogy barátja szerint kiváló betonkeverő. És azt is tudom, hogy társai szeretettel beszélnek verseiről ... Nem, senki sem áltathatja magát azzal a gondolattal, hogy az irodalmi művek gyarlóságait meg lehet bocsátani csupán azért, mert érdekes a költő életútja, vagy mert jelentős ügyet szolgál. Az irodalom legyen irodalom, semmi más nem lebet. A költészet tűri legkevésbé az elnéző magatartást és a leszállított követelményeket. Természetes, hogy az első szó, az csak első sző. Ezen a területen is, mint a vasútvonalon, minden előttünk áll: az útkeresés és a nehézségek, az öröm és a kudarc. Igen, a kudarc is, hiszen van-e alkotó munka, amely ezt elkerülheti? A fontos az, hogy a BAM költőinek mind több és több a barátja, eszme-társa. A habarovszki és blagovescsenszkojei írók magukra vállalták az ifjúság alkotó tevékenységéről való gondoskodást. A Dalnyij Vosztok című folyóirat közvetlen kapcsolatot alakított ki az építőtelep irodalmi munkaközösségével. A BAM hovatovább mind jelentősebb helyet foglal el a távol-keleti kiadók terveiben. Ez pedig azt jelenti, hogy élnek és erősödnek a szovjet irodalom hagyományai. AZ ÖTVÖSMŰVÉSZET VARÁZSLÓJA Iraklij Ocsiauri neve Grúzia határain túl is széles körben ismert. A szakemberek párhuzamot vonnak Iraklij Ocsiauri művészete és a reneszánsz mestergk munkássága között. Tbiliszi Nacubidze utcáját, félig tréfásan „a grúz parnasszus“-nak nevezik. Sok festő, építész, szobrász, színész, zenész él itt, mások még csak álmodoznak arról, hogy valaha ide költözhetnek. Ha nem is tudja az ember, hol élnek a grúz ötvösművészet feltámasz- tói, könnyen rájöhet, csak meg kell állnia és figyelnie egy pillanatra. Ahol az udvar mélyéről panaszos, máskor meg ünnepélyes fémes csengés szűrődik ki, ott bátran lökje be a kiskaput, ez Iraklij Ocsiauri háza. A grúz ötvösművészet, amelyet a szakértők még az ötvenes évek közepén is csupán muzeális értéknek tekintettek, s mint csodálatos, de archaikus, múltba vesző művészetben gyönyörködtek — most ismét bevonult a modern Tbiliszi életébe. Nemcsak az interiőrök, ötvös keretek, a középületek és a magánlakások kisebb dekoratív díszítései, de a város utcái sem képzelhetők el ötvösdíszítés, szenvedélyesen stilizált vagy szigorúan realisztikus cégtáblák nélkül. Iraklij Ocsiaurival öröm végigsétálni Tbiliszi utcáin. Neve — joggal és elismerten — az első helyen áll azok között, akik feltámasztották a grúz ötvösművészetet. Ű az, aki fáradhatatlan konoksággal hatol mind mélyebbre az újjászülető művészet új titkaiba. Nem véletlen, hogy megkérjük; kísérjen el azokra a helyekre, ahol az ötvösművészet a városkép szerves részévé vált. Előttünk áll a Grúz-Szovjet Enciklopédia szerkesztőségi épülete. Egyszerű, semmiben sem különbözik környezetétől, de a festő- és ötvösművészek leikéből fakadó, szeretettől átitatott inte- riőr az új Tbiliszi idegenforgalmi nevezetességévé varázsolja. Az első emelet falait tizenkét kétméteres pannó — Iraklij Ocsiauri alkotása borítja. — Nehéz feladatot kaptam. Az ötvösművészet eszközeivel kellett megalkotnom a grúz történelem és kultúra neves személyiségeinek arcképcsarnokát — mondja Iraklij. — Előbb tanulmányoznom kellett a korabeli freskókat, könyvminiatűröket, ötvösmunkákat, a középkori Grúzia életének és népviseletének sajátosságait. Az ötvösvéső nyomán új életre kelt a tizenkettedik századi grúz kultúra. Iraklij sokáig gondolkodott, hogyan oldja meg a tbiliszi házasságkötő terem belső díszítését. Hosszasan tanácskozott fivérével, Gogi Ocsiaurival, az építésszel. Képzeljék maguk elé az esküvő ünnepélyes ceremóniáját. A fiatal házasok, a vidám vendégsereg és a megfontolt idősebb rokonok belépnek az előcsarnokba; egy szempillantás alatt hatalmába keríti őket az eseményhez illő megilletődöttség. Az aranymintával díszített falon éles kontúrral rajzolódnak ki az ötvösművészet remekei: „A fiatalok üdvözlése“, az „Őszi szüret“, egy kicsit odább, jobbra, egy vörösréz dombormű csillog: „A boldog család“. Az első két lemez felületét ritmikusan ismétlődő fejsziluettek töltik ki. Mintha nem lenne elég hely számukra az ötvösmunka képmezőjén. Ez a megoldás azt a gondolatot ébreszti a nézőben, hogy a „képmezőn túl“ mások is vannak. Mert ezek a boldog percek éppúgy nem képzelhetők el a többi ember nélkül, mint ahogy a bánat órájában, gondok közepette is szükségünk van a környezet segítségére. A vőlegény és a menyasszony most a házasságkötő terembe lép. A szikrázó fény és a vakító- fehér márvány- bordázatú falak a sötétebb, bronzvörös színben ragyogó ötvösdomborművel — leány és fiúfej — kombinálva, lenyűgöző látványt nyújt. Hangulatteremtő ereje van. Iraklij Ocsiauri elsősorban szobrász. Ez azonnal észrevehető, ahogy belép az ember a műtermébe. Az ajtónál, egy magas dobogón, gondosan betakart, munkába vett mű. Távolabb, az állványon, gondosan elkülönített gipszszo- bor — egy, az erőfeszítéstől majdnem térdre esett ló, s a lóról majdnem lezuhanó lovas, kezében törött karddal. „Az Utolsó Éllovas“ — ezt a címet adta a művész. Aztán megtudtam hogy a Háromszáz Éllovas térre készül, azok emlékére, akik valamikor egy öldöklő, egyenlőtlen, halálos küzdelemben mente iték meg az országot. A ló ábrázolása ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol ilyen féktelen, zömök, enyhén rövid, erős nyakú lovakat. Valóban láttam. Azon az ötvös frízen, amely az Oszakai Világkiállítás szovjet pavilonját díszítette, s amely ugyancsak Iraklij Ocsiauri munkája. A szobrok között rögtön megragadja a figyelmet egy magas állványra helyezett fej, amely a hegyek nagy énekesének, Vazsa Psavel költőnek állít emléket. Ez az a Vazsa, aki fel tudta szítani a szavak tüzet, aki a ködöt a „hegyek tűnődésének“ nevezte. Rengeteg ötvösmunka: sárgaréz, vörösréz, alumínium és ezüstözött lemezek. Betöltik a folyosók, a lépcsőházak és a szobák falait. De az, ami a vendégszobában tárul a szemünk elé — minden várakozást felülmúl. A falak a szivárvány minden színében pompáztak. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a mese világába csöppentem, ahol a nagy varázsló akaratából, mérhetetlen mennyiségű kincs gyűlt össze. És valahogy hihetetlennek tűnt. hogy ez a hatalmas, hol az életörömtől duzzadó, hol drámai feszültségbe ívelő művészet törékeny testalkatú házigazdám alkotása. Mennyi költészet és plaszticitás található a megmunkált lemezeken, különösen azokon, amelyek női alakokat ábrázolnak. A híres, „Reggel“ az a nevezetes munka, amely az ötvösmesterség elismerésének kezdetét jelentette Grúziában. Az ébredő nő meztelen figurája maga a megtestesült szemérem, maga az élet. Később, amikor már közelebbről Is megismerkedtünk, Iraklij Ocsiauri elmerült a beszélgetésben: „Minden szépség és kecsesség a nőkben testesül meg, a járásukban, a mozgásukban. Mindenekelőtt a kezek mozdulataiban. Bennük testesül meg az anya és a feleség gyöngédsége.“ Ezt fejezi ki művészete és munkái. Mint például: a „Forrás“, a „Medea“, a „Táncosnő“, az „Anyaság“, a „Mosoly“. Korán reggel elindultunk Iraklij Ocsiaurival Tbilisziből, hogy a girbegurba hegyi utakon idejében elérjük a hevszuretyijai hegyszorost. Iraklij ugyanis hevszur. A magas hegyekben született, itt nőtt fel. Később a tbiliszi képzőművészeti főiskolán tanult. Az út szakadék másik oldalán folytatódik, az egyik híres hevszur településre — Hahmatiba. Iraklij elmeséli, hogy családjával együtt minden nyáron ebben a völgyben kaszál, segít szénát gyűjteni édesapjának, a nyolcvanéves falusi tanítónak, aki ennek a helységnek szülötte és állandó lakója. Azt is megtudtam, hogy Iraklij apja már régóta gyűjti a népmondákat, a népköltészet emlékeit, és hogy 1970- ben egy tbiliszi kiadó megjelentette kötetét, amelybe belesűrítette sokéves munkájának eredményét. Lehet-e csodálkozni az Ocsiauri fivérek munkásságának poétikus hangvételén, hiszen a népköltészeten nőttek fel, s már gyermekkorukban megtanulták becsülni a munkát, a dolgozó embert. (LITYERATURNAJA ROSSZIJA)
